Hey-ho, Galenators!
A mai napom megkoronázása, hogy feltehetem nektek ezt a fejezetet, ugyanis túléltem életem első nyelvvizsgáját, és kicsit fáradtan, de mindenképpen boldogan osztom meg veletek az eheti részt. És jelentem, még élek és virul, holnaptól én is pihenhetek végre, és akkor aztán a Confidence Gamesen is többet dolgozhatok. Hát, várom már a holnapot is. ;)
Az eheti résszel kapcsolatban annyit, hogy itt már több Roxy is lesz, kicsit többet tudunk meg róla és a viselkedéséről, hiszen ebben a részben már az első korrepetálásuk is benne lesz Alex-szel. Remélem, megfogjátok kedvelni a lányt, és bár még mindig kicsit zavartnak tűnik, a következőkben még jobban fel fog engedni. :) Riley és Ebony pedig hozzák a szokásos formájukat, és lehet, hogy nem gondolnátok, de a beszélgetésük a következő fejezetekre is ki fog hatni. A végén pedig lesz egy kis Will is, és felvetül a kérdés is: Riley tényleg nem tudná megkedvelni Ebony-t vagy csak ezt mondja magának? :)
Ezt a fejezetet két embernek dedikálnám. Az egyik a nővérem, akitől a héten kaptam egy rendkívül aranyos és szavakba önthetetlenül fantasztikus novellát, és a vizsgámhoz is sok segítséget nyújtott, úgyhogy remélem, ezzel kifejezhetem a hálámat. <3 Másrészt pedig a Parabataimnak, akit remélem, fel fog vidítani a fejezet, és örülni fog a Riley-s résznek is. ;) Jó olvasást mindenkinek!
Az eheti résszel kapcsolatban annyit, hogy itt már több Roxy is lesz, kicsit többet tudunk meg róla és a viselkedéséről, hiszen ebben a részben már az első korrepetálásuk is benne lesz Alex-szel. Remélem, megfogjátok kedvelni a lányt, és bár még mindig kicsit zavartnak tűnik, a következőkben még jobban fel fog engedni. :) Riley és Ebony pedig hozzák a szokásos formájukat, és lehet, hogy nem gondolnátok, de a beszélgetésük a következő fejezetekre is ki fog hatni. A végén pedig lesz egy kis Will is, és felvetül a kérdés is: Riley tényleg nem tudná megkedvelni Ebony-t vagy csak ezt mondja magának? :)
Ezt a fejezetet két embernek dedikálnám. Az egyik a nővérem, akitől a héten kaptam egy rendkívül aranyos és szavakba önthetetlenül fantasztikus novellát, és a vizsgámhoz is sok segítséget nyújtott, úgyhogy remélem, ezzel kifejezhetem a hálámat. <3 Másrészt pedig a Parabataimnak, akit remélem, fel fog vidítani a fejezet, és örülni fog a Riley-s résznek is. ;) Jó olvasást mindenkinek!
Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
ROUND 04
ALEX
Az
első hét nem is volt olyan rossz, mint ahogy arra számított. Azt hitte, minden
nagyon idegen és hűvös lesz, de a kisvárosiak vendégszeretete, illetve a
közvetlen évfolyamtársai bebizonyították, hogy rosszul állt hozzá ehhez az
egész költözéshez. Bár még ő sem tudta teljes mértékben feldolgozni az új
helyzetet, azért kezdte élvezni a galenai nyüzsgést, és még az iskola
rendszerét is elég normálisnak és igazságosnak találta. Arról nem is beszélve,
hogy ez a hét is tartogatott meglepetéseket, hiszen Roxy-val keddre beszélték
meg az első korrepetálást, és ő efelett a tény fölött nem tudott elsiklani.
Főleg úgy nem, hogy Dave már hétfőn is az asztalukhoz hívta a lányt és annak
barátnőjét, hogy egymás mellett fogyasszák el az ebédjeiket, és közben egy jót
beszélgessenek. Ennek azonban az lett a vége, hogy haverja inkább Helennel
disputált, míg ő Roxy feszült hangulatát próbálta oldani, hol kisebb, hol
nagyobb sikerrel.
-
Na, és ha nem éppen matek példákat oldogatsz, akkor mivel töltöd az idődet? –
kérdezte Alex széles mosollyal, felvonva a vállait, hiszen alig tudott valamit
a lányról. A másik inkább olyan volt, mint egy csigaházába bújó kislány, aki
nem akarta, hogy a többiek észrevegyék, jól elvolt abban a tudatban, hogy
mellette mindenki elsétál a folyosón, úgy, hogy nem is pillantanak felé.
Visszahúzódó természettel rendelkezett, és ez a fiút csak még jobban
felbátorította arra, hogy a köré épített védőburkon lyukat találjon. Tudta,
hogy minden ember előbb-utóbb megnyílik, csak meg kell találni azt a pontot,
ahol meg lehet őket fogni.
-
Olvasok – válaszolta zavart mosollyal, és füle mögé tűrt egy kósza tincset, ami
akadályozta az evésben.
-
És miket olvasol? – próbálkozott újra, abbahagyva szendvicse majszolását, hogy
teljes figyelmét a lánynak szentelhesse.
-
Hát, igazából mindenfélét – vonta meg a másik a vállait, majd elgondolkodva
hozzátette: - Nem igazán a kategória számít, hanem az, hogy megfogjon a
történet. Szeretek krimiket is, de disztópikusból is vannak jók, és azért a
romantikus kategóriát sem vetem meg. Az a lényeg, hogy ne legyen sablonos, és a
főszereplők karakterei is jól kidolgozottak legyenek – felelte egyhuzamban,
lelkes mosollyal az arcán, majd álmodozó tekintettel meredt maga elé, aztán,
mint akit hirtelen megráztak, zavartan szabadkozni kezdett – Á, túl sokat
beszélek…
-
Nem, nem, dehogy! Mondd csak! – legyintett Alex a kelleténél talán gyorsabban,
mire a lány hálásan elmosolyodott. Ahogy éjfekete tincseire rávetültek a déli
napsugarak, hamvas bőrét arca két oldalán pír öntötte el, rózsás ajkai apró
mosolyban játszottak, gesztenyebarna szempárja pedig csillogott az
ártatlanságtól, a fiú sem tagadhatta, hogy Roxy a maga egyszerű és hétköznapi
módján egy gyönyörű lány volt. És pont úgy nézett ki, mint aki ezzel abszolút
nem volt tisztában.
-
És mi a kedvenc könyved? – kérdezte rögtön elszakítva tekintetét a lány
ajkairól, mert rájött, hogy ez már bámulásnak számít. Még ő sem szerette volna,
ha a másik perverznek vagy tiszteletlennek gondolja, amiért így néz rá.
-
Te nem olvastál még könyvet? – kérdezte a lány kíváncsian, majd hirtelen
kibukott belőle egy felszabadult nevetés, ami miatt Alex sem bírta megállni,
hogy ne csatlakozzon hozzá.
-
Miért?
-
Ilyet nem lehet kérdezni egy könyvmolytól! – indokolta Roxy fejcsóválva, majd oldalra
döntötte a fejét, hogy a fiúra pillanthasson, és úgy folytatta – Sok kedvencem
van, és nem tudok olyat választani, ami az abszolút favorit lennw, mert
egyszerűen nem lehet összehasonlítani őket. Van, ahol a karakterek felépítése a
jobb vagy az írásstílus, a történetvezetés, míg máshol a szerelmi szál –
magyarázta, és szeme közben olyan lelkesen csillogott, mint addig még sosem. A
fiú gondolatban megveregette a vállát, amiért ezt is sikerült kicsikarnia a
lányból, hiszen most először látta ilyen felszabadultnak és könnyednek. Ez a
Roxanne azonban más volt, mint akit eddig látott, és kíváncsi volt rá, vajon
melyik oldala az igazi. Rengeteg olyan emberrel találkozott már, aki mást
mutatott a felszínen, mint amilyen valójában volt, ezt a típust képviselte
például a saját öccse is, és úgy tűnt, hogy évfolyamtársa is tartogatott még
egy-két meglepetést.
-
És amúgy sem ismernéd őket – visszakozott a lány rögtön, mintha csak ki akart
volna bújni a válaszadás alól, de tudhatta volna már, hogy Alex nem volt ilyen
könnyű eset. Lehet, hogy a pasis hiúsága és büszkesége, vagy egyszerűen csak a
kíváncsiság hajtotta, de ő nem tudta ennyiben hagyni a dolgot.
-
Azért próbáljuk meg! – vágta rá széles vigyorral, majd kíváncsian hallgatta a
másikat, ahogy kedvenc köteteiről beszélt. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga a
lánnyal, ha a korrepetáláson is hol nyílik felé, hol pedig újra magába
zárkózik, de ő elhatározta, hogy meg akarja tudni, ki is valójában az a Roxanne
Collins.
Erre
a kérdésre újabb válaszokat kapott, amikor kedden tényleg megtartotta a lány
korrepetálását. Az előző heti egyeztetés alapján keddet és pénteket
választottak időpontnak, és megbeszélték, hogy az óráik után, tehát három óra
körül találkoznak az iskola könyvtárában. Alex ezt teljes mértékben fairnek
tartotta, hiszen furcsán vette volna ki magát, ha ő hívja át magához a lányt,
illetve azt sem várhatta el, hogy Roxy a saját házukba hívj őt, így a könyvtár
elég korrekt és kényelmes megoldásnak tűnt. A fiú úgysem járt nagyon a
helyiségben, úgyhogy még az óra előtt alaposan szétnézett, és be is iratkozott
az iskolai nyilvántartásba. A könyvtárosnő, Mrs. Johnson – egy tömzsi, hatvanas
éveiben járó, ősz hajú, szemüveges, beszédes hölgy - készségesen irányítgatta
egyik részlegről a másikra, és látszott rajta, hogy kicsattan az örömtől, hogy
végre valakinek újra végigmutogathat mindent, mert valószínűleg nem sok új diák
érkezett az elmúlt évek során. Neki nem is volt szíve ahhoz, hogy elküldje a
nőt, pedig magától is végig tudta volna járni az egészet, mégis inkább hagyta,
hogy Mrs. Johnson hadd mondja a magáét.
Éppen
megértő mosollyal, bólogatva hallgatta a könyvtárost, aki azt kezdte el
ecsetelni, hogy a mai fiatalok milyen keveset olvasnak, amikor egy sudár lány
alak jelent meg a tudományos-ismeretterjesztő részleg végén lévő folyosón, és
halkan odatipegett párosukhoz.
-
Jó napot, Mrs. Johnson! – köszönt Roxy vidám mosollyal, mire az idős hölgy arca
rögtön felderült. Feljebb csúsztatta az orrnyergén a szemüvegét, hogy jobban
lássa a fiatalokat, de amikor megbizonyosodott felőle, hogy ismerős áll vele
szemben, boldogan felkuncogott.
-
Jó újra látni, kedveském. Miben segíthetek? – tudakolta visszacsúsztatva a jó
helyére az egyik elkóborolt könyvet, majd megtörölte a kezeit kockás
szoknyácskájában, és nagyokat pislogva várta a választ.
-
Én igazából csak Alex miatt jöttem – felelte mosolyogva, majd hirtelen jött
zavarában újra a füle mögé tűrte egy éjfekete tincsét, ahogy valószínűleg
tudatosult benne, hogy ez rosszul vette ki magát. A fiú tisztességesen
kisegítette a másikat, de a hallottak után nem tudott elnyomni egy szórakozott
mosolyt, pedig nagyon igyekezett.
-
Ma korrepetálom Roxy-t, és azt beszéltük meg, hogy a könyvtárban találkozunk –
magyarázta készségesen, megigazítva válltáskáját, és felvont szemöldökkel a
lányra pillantott. A másik inkább a topánkája orrát mustrálta, és nem szólt
erre semmit, Mrs. Johnson viszont nem tudta, miért ilyen ideges, így
megveregette a lány vállát, közben pedig éppen olyan halkan megjegyezte, hogy
még a fiú is meghallotta:
-
Jaj, nem kell ilyennek lenned, drágám. Tudtam, hogy előbb-utóbb te is szerzel
magadnak egy szemrevaló fiatalembert – nyugtatgatta Mrs. Johnson mindentudó
mosollyal, mire a két fiatal egyszerre kapta fel a fejét. Egyszerre is kezdtek
el hebegni-habogni, hiszen mindketten ki akarták magyarázni magukat ebből a
félreértésből, de ennek csak az lett a vége, hogy a nő még szélesebben
elmosolyodott, és mutatóujját a szájához emelte, hogy elhallgattassa őket.
-
Nem baj, kedveskéim. Én nem fogom ezt kikotyogni másoknak. Úgyis olyan
aranyosak vagytok együtt – állította olyan tipikus nagymama mosollyal, és
elkezdett volna kicsoszogni mellettük, de Roxy még tiltakozva utána szólt:
-
Mi nem vagyunk egy pár, Mrs. Johnson!
-
Igaza van, én tényleg csak korrepetálom őt – visszakozott a fiú is, és zavartan
a hajába túrt. Hát, ebből már nem tudtak jól kijönni! Hitetlenkedve
végigsimított homlokán, majd kiskutya szemekkel a lányra pillantott, aki
előre-hátra dülöngélt, és láthatólag túlságosan feszélyezett volt ahhoz, hogy
bármit is mondjon.
-
Sajnálom. Nem tudtam, hogy ez lesz belőle – nyögte ki a lány a következő
másodpercben, majd meg sem várva a válaszát, elsétált. Alex azt hitte, hogy
ezzel el is felejtheti az aznapi korrepetálást, és egy pillanatig rögtön
hevesen ellenkezni is akart ellene, de aztán rájött, hogy a lány csak lepakolt
egy előtéri asztalhoz, és leült, hogy ott várja meg őt. Sóhajtva letelepedett
Roxy mellé, mert tényleg azt hitte, hogy le fog lépni, így meg is könnyebbült,
amikor látta, hogy a másik elővette a matek könyvét, és rögtön lapozgatni
kezdett benne. Nem akarta kimutatni, de tényleg megnyugodott.
-
Öhm… szóval ezt a példát nem értem – bökött ceruzájával egy tankönyvi feladatra
a lány, és látszott rajta, hogy próbálkozott megérti, de valami nem sikerült
neki. Ő már segített elég embernek ahhoz, hogy tudja, ki az, aki nem is
foglalkozott a feladattal, és úgy akar tőle segítséget kérni, és ki az, aki meg
akarta oldani, csak valahogy mégsem sikerült. Tisztelte azt a lányban, hogy ő
az utóbbi kategóriába tartozott, és tényleg törekedett a jobb eredmény
elérésére.
Az
óra során is megbizonyosodhatott felőle, hogy Roxanne rendkívül szorgalmas
leányzó, és ahányszor ő kijavította, a lány mindig megismételte a feladatot, és
megoldotta újra, de már egyedül. Nem is volt sok hibája, csak éppen mindig
beleesett azokba a tipikus bakikba, amelyek a diákokat általában matek
feladatoknál mindig megfogják, így azt javasolta neki, hogy szépen lassan
gondolkozzon el a feladatokon, rakja össze, hogy mit akar kiszámolni, és ha több
időbe is telik, de minden részletet írjon le, és akkor biztos nem fog
belekeveredni, és kevesebb is az esélye a hibázásra. Tanítványa mindig
figyelmesen, tágra nyílt őzikeszemekkel hallgatta az instrukciót, és ha
példákról volt szó, mindig erősen odakoncentrálva, néha maga elé motyogva, néha
pedig ajkát harapdálva oldotta meg őket.
Lehet,
hogy a könyvtár atmoszférája vagy a kevés körülötte nyüzsgő ember tette, de úgy
tűnt, hogy jobban elboldogult a matekkal, és a korrepetálás végére már nem is
szorongatta olyan erősen a ceruzáját, mint az elején. Alex teljes mértékben meg
volt elégedve az eredménnyel – már ha mondhatott egyáltalán ilyet -, és nem
mondta volna ám ki, de egészen élvezte az órát. Néha nem tudta megállni, hogy
ne pillantson oldalra a másikra, míg az erősen koncentrálva dolgozott, de aztán
mindig el is fordította a fejét, mert maga sem értette, mi ez a hirtelen jött
bámulási kényszer. Nem szokta ő a lányokat nézegetni, nem az a fajta fiú volt,
aki megfordult a szép idomok után, ezért néha kicsit bűnösnek érezte magát,
amiért hosszabb ideig a másikon legeltetette a tekintetét. Nagyobb részben
viszont inkább élvezte a helyzetet, de ezt még ő maga sem lett volna képes
bevallani.
-
Igen, igen, ez itt kettő, itt gyökvonás, ott reciprok… - nézte át a következő
feladatot is, majd elismerősen elhúzta a száját, és visszatolta a lány elé a
füzetét – Igen, teljesen jó ez a feladat – ismerte el szélesen mosolyogva, mire
a lány szájából egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki. Látszott rajta, hogy a
másfél órás szüntelen számolgatás és odafigyelés után már fáradt volt, hiszen
szorosan lófarokba fogott hajából már néhány rakoncátlan tincs elszabadult,
szemhéjai is gyakrabban csukódtak le, és kissé bágyadtan, de ő is
elmosolyodott.
-
Hát, akkor köszönöm szépen a korrepetálást. Nekem most viszont szerintem mennem
kéne, már biztosan várnak otthon – jelentette ki hirtelen, és Alexben is csak
akkor tudatosult, hogy mennyire elszaladt az idő. Nem volt teher számára ez a
délutáni korrepetálás, és még simán bele is fért az idejébe, úgyhogy csak
legyintett Roxy hálálkodására.
-
Akkor holnap találkozunk – hajtotta le a fejét a lány elköszönése jeléül, majd
összeszedte a holmijait, és felállt az asztaltól. Alex nem tudta, mit tegyen,
így inkább ülve maradt, majd intett neki, amikor a másik elsétált mellette, és
figyelte, ahogy ruganyos léptekkel elhagyta a könyvtárat.
RILEY
Ha
egy dolgot kellett volna választania, amit a legjobban utált ebben a suliban,
akkor gondolkodás nélkül a tesi órát mondta volna. Nem volt ő sosem sportos
alkat, inkább a lustábbik fajtát képviselte, de az átlagos sulisi tesiket még ő
is kibírta, mert nem csináltak mást, csak kosaraztak meg amerikai fociztak. És
itt, ebben a poros kis városban ki jut nekik tanárnak? Hát nem egy már
kiöregedett, de egykor világbajnok súlyemelő, akinek az az életcélja, hogy
kikészítse őket, és izomagyúakat és izmos csajokat faragjon belőlük! Komolyan,
először azt hitte, hogy ez csak valami „Kész átverés”-show vagy ilyesmi, de
miután a többiek arcán is látta, hogy lesokkolódtak a tanárváltás miatt, és
őket is meglepte a szigorú és gyors, izmokat nem kímélő edzésterv, amihez a
férfi tartotta magát, azért egy kicsivel jobban érezte magát. Na, meg, az
izzadó csajok látványa sem volt elhanyagolható, de hát az inkább csak hab volt
a tortán. Úgy utálta az erősítéseket, és folyamatosan ide-oda rohangálást,
fel-le ugrálást, fekvőtámaszozást legalább tíz féle módon, és felülést, illetve
homorítást ugyanilyen szinten, hogy azt el nem lehetett mondani. Nem mellesleg
a bátorító motiválások helyett mindig csak ilyeneket kaptak:
-
Jól van, fiúk, lányok, ráértek ácsorogni majd ötvenévesen a sorompó előtt, most
dolgozni! Na, gyerünk!
-
Komolyan mondom, a lányok jobban dolgoznak, mint a fiúk! Ez azért szégyen,
fiatalok! Hát ki fogja emelgetni majd a hűtőket meg a szekrényeket? A
feleségeitek?
-
Nyomjad azt a négyütemű fekvőtámaszt, hát egy perc az semmi!
De
egy perc az nagyon is sok volt, legalább háromszor meg tudott halni közben. És
panaszkodni tudott, jó sokat, de inkább csak magában, gondolatban szidta a
tanárt, mert a végén még lekevert volna neki egyet, és egy súlyemelő esetében
azért az nem lett volna túl kellemes. Mellesleg ki hallgatta volna meg? Aki nem
járt Mr. Bodybuilder – ő már csak így hívta a tanárt – órájára, az nem tudta,
miről beszél, és Madison úgyis csak megveregette volna érte a fejét valami
biztató mondattal, az apja mosolygott volna valami olyasmit motyogva, hogy ez
ráfér a fiatalságra, míg Alex haverosan hátba veregette volna, de egyikük sem
tudta volna, ő miért rühelli ennyire a tesiket. Hát, ez van, a tinédzsereket
tényleg nem érti meg senki! A bátyja is úgy tűnt, mint aki nem is élte át az
ajtócsapkodós, rock zenét bömböltetős, panaszkodós korszakot, mert ő mindig olyan
nyugodt csávó volt, hogyha Riley nem a saját szemével látja, nem hiszi el!
Komolyan, micsoda arc volt a tesója!
Minden
esetre a „legrosszabb dolgok a galenai suliban” listát a második héten
hivatalosan is a tesi óra vezette, és a vörös veszély - azaz Ebony - lecsúszott
a második helyre, miután a lány már a következő héten beérte annyival, hogy
néha gyilkos pillantásokat vetett rá, és ha netán a folyosón elsétáltak egymás
mellett, mindig gyorsan elviharzott. Úgyis tudták azonban, hogy előbb vagy
utóbb, de neki kell állniuk a projektnek, és sajnos erre még a média tanár is
figyelmeztette őket a hétfői óra végén. Na, nem mintha el tudták volna
felejteni ezt az egészet.
-
Mr. O’ Neill, már sikerült megbarátkoznia a helyzettel? – tudakolta Mr. Hill
feljebb tolva az orrnyergén vastag keretes szemüvegét, és a lencsék mögül
kíváncsian pillantott a fiúra. Epés megjegyzéseit visszanyelve, inkább az
arcára varázsolta legelbűvölőbb mosolyát, és bólogatva válaszolt:
-
Teljes mértékben, uram – nyomta meg erősen a tanár tiszteletére használt
jelzőt, és még mindig nem vakarta le magáról azt az idióta vigyort. Tudta,
hogyha nem akarja ezt a pénteket is az elzáráson tölteni, akkor nem szabad
kihúznia a gyufát a médiaóra alatt, így inkább tette, amit a legjobbnak látott:
játszotta a jókisfiú szerepét, és látta, hogy ezzel még a tanárnál is célba
ért. Egy hátulról érkező hang azonban csak felhorkant erre, így Mr. Hill
figyelme rögtön a csoporttársára siklott.
-
És önnek, Miss Edgward, már sikerült megbarátkoznia a helyzettel? – ismételte
meg a kérdést türelmes hangon, felvont szemöldökkel, az osztály azonban
kíváncsian várta a lány reakcióját.
-
Természetesen – vágta rá túlságosan széles vigyorral a lány is, és ártatlan
bárány szerepe ellenére egy pillanatra szúrós pillantással jutalmazta Riley-t,
aki erre csak hitetlenkedve megcsóválta a fejét, majd visszafordult a tábla
felé.
-
Jól van, hölgyeim és uraim, akkor most, hogy mindenki megtalálta a lelki
nyugalmát, kiadnám a következő feladatot! – jelentette be lelkesen,
visszacsoszogva a tanári asztalhoz, majd a diákokkal szemben, hanyagul nekidőlt
annak. Az osztály egyszerre hördült fel az újabb feladat hallatán, és mindenki
egyhangú nemtetszését fejezte ki, néhányan kulturált, míg mások kevésbé
kulturált formában. Mr. Hill lelkesedését ez azonban nem tudta letörni,
színpadiasan a táblához sétált, kezébe fogta az egyik krétát, és lassan, a
diákok idegeit húzva kacifántos betűkkel felvéste a táblára: őszi fesztivál.
-
Végre elérkezett az, amire már mindannyian vártunk! Nem, nem az őszi bál, Mr.
Brooks! – pisszegett le egy nagymenő srácot, miután az lelkesen felkurjantott –
Az majd két múlva pénteken lesz. Most azonban újra megrendezik… - tartott
néhány másodpercnyi hatásszünetet - az őszi fesztivált! – kiáltott fel Mr.
Hill, és abban a pillanatban, összecsapva tenyereit, fülig érő mosollyal,
komolyan úgy nézett ki, mint valami fangirl. Riley nem tudott visszatartani egy
nevetést erre a gondolatra, de ahogy reagálására meglátta a fickó tekintetét,
gyorsan köhögésbe fojtotta a röhögését. Helyette inkább arra próbált
koncentrálni, hogy emlékezzen, említett –e neki bárki is bármit az őszi
fesztiválról, de mivel nem tudott összekaparni semmi használhatót ezzel a
témával kapcsolatban, kivételesen hálás volt, hogy a médiatanár mesélt róla.
-
Mint mind tudják, az őszi fesztivál a galenai fesztiválok egyik
legnépszerűbbje. Jönnek zenekarok, énekesek, zenészek, mutatványosok, színpadi
produkciók, de jönnek festők, kereskedők, őstermelők, és természetesen, hogy a
fiatalokat is maradásra tudják bírni, a város szélén felállítanak egy óriáskereket,
lesz vattacukros és céllövölde, minden, ami egy jó fesztiválhoz kell! –
vigyorgott, mint a tejbetök, miközben az osztály szemforgatva, rágógumi pukkantások
kíséretében, a padokon elterülve hallgatta őt, míg mások egyenesen bealudtak unalmas
monológja közben. Riley, ahogy meghallotta, miről is van szó, enyhén
érdeklődőből átváltott unottá, ugyanis azt hitte, ez tényleg valami nagy
durranás lesz, de hát mit várt? Ez a porfészek ennél jobbat nem is tudott volna
szervezni, náluk valószínűleg a fesztivál kicsit mást jelentett, mint mondjuk
Minneapolisban.
-
A feladatuk pedig az lesz, hogy menjenek el, és írjanak egy másfél oldalas
beszámolót arról, hogy kivel voltak, mit csináltak, mit próbáltak ki, mi
tetszett, vagy éppen mi nem tetszett. Én kíváncsi vagyok mindenre, úgyhogy
lepjenek meg! Mivel a fesztivál most szombaton lesz, a leadási határidő a
következő óra, azaz jövő hét hétfő! Jó munkát mindenkinek! – csapta le a krétát
az asztalra lelkesen, majd boldogan az osztályra pillantott. Éppen, amikor
befejezte az örömködését, megszólalt a megváltó csengő, és az osztály hálásan
felsóhajtott. Mindenki rögtön szedelődzködni kezdett, a terem megtelt a
tollcsattogások, könyvcsapkodások és széktologatások egybefolyó hangjaival.
Riley
szinte hálát rebegett az égieknek, hogy ennek az órának vége volt, hiszen a
médiaóra nemcsak az első héten, hanem ma is jelentős mértékben kikészítette.
Nem hitte el, hogy azon kívül, hogy a média egy elhanyagolható tantárgy, a
következő egy hónapban is ezzel kell foglalkoznia, és most még ezt tetézve jövő
hétre is élménybeszámolót kell készítenie. Egyáltalán hogyan kell ilyet írni?
És minek írna, ha rühelli a kisvárosi fesztiválozást? Értelmetlen és bugyuta
házi, ennél jobb nem jutott volna a tanár eszébe?
Feldúltan
és magában duzzogva összeszedte a cuccait, majd kisétált a teremből, de a
folyosón csatlakozott mellé valaki. Először azt hitte, hogy Will az, de aztán
rájött, hogy Ebony caplatott mellette, és mellkasa előtt karba font kézzel,
dühös pillantással nézett felé, miközben veszélyesen vörös haja uszályként
terült el a hátán.
-
Szóval, mi lesz a témánk? Interjú, közvélemény kutatás vagy mi? – szegezte neki
a kérdést indulatosan, és gesztenyebarna szeme bosszúsan csillogott.
-
Nem tudom. Te vagy a csaj, neked kéne okosabbnak lenned – tárta szét a karjait
értetlenül, mert már fáradt volt ezekhez a marhaságokhoz. Nem elég, hogy újabb
munkát osztott rájuk a tanár, de még most Ebony is idegesíti a projektmunkával,
amit csak egy hónap múlva kell leadniuk! Hallatlan!
-
Te vagy a pasi, neked kéne vezető szerepben lenned, nem?
-
Hát én aztán nem fogok mellbedobással küzdeni ezért a csapatmunkáért, nehogy
azt hidd! – ellenkezett rögtön, és úgy beszélt erről az egész ügyről, mintha
valaki benevezte volna az X-faktorba, és neki semmi kedve nem lett volna
elmenni a válogatásra. Egyszóval: rühellte ezt az egész közös projektmunkát, és
ez volt a legutolsó dolog, amihez kedve volt a költözés, Madison idegesítő
monológjai és apja értetlenkedései mellett.
-
Jaj, istenem! – nézett a plafonra Ebony, mintha az égiekhez beszélne, és
magasba emelte a kezeit - Mi rosszat tettem, hogy a sors egy ilyen idiótával
büntet? – fakadt ki indulatosan, és kezeit még szorosabban összefonta a
mellkasa előtt. Riley elégedetten állapította meg, hogy legalább a másikat is
annyira idegesítette a helyzet, mint őt, de azt nem tudta megérteni, hogy
attól, mert az első napján éppen Cindy-vel beszélt, miért utálhatja a lány ennyire.
De hát egyébként is ki értette a csajokat?
-
Lehet, hogy idióta vagyok, de te idegesítő is vagy, csúnya is és nagyszájú,
úgyhogy szerintem te vezeted a listát – jegyezte meg gúnytól csöpögő hangon,
mire Ebony élesen beszívta a levegőt, és olyan vörös fejjel nézett rá, mintha
abban a pillanatban akart volna felrobbanni.
-
Jól van, ezt megjegyeztem – dörmögte az orra alá indulatosan, és hevesen rázni
kezdte a fejét, amitől vörös tincsei ide-oda kezdtek himbálózni – Tapló –
vetette oda neki, majd mielőtt bármit is reagálni tudott volna, gyorsan balra
kanyarodott, és elveszett a diákok tömegében. A fiú összevont szemöldökkel
nézett utána, mert már tényleg nem értette, mi van a csajjal. Ő is cukkolta
mindig, akkor mégis miért pont most akadt ki? Az oké, hogy nem mondott rá túl
szépeket, de miután leidiótázták, felment benne a pumpa, és nem bírta
visszafogni magát. Ilyen természete volt, mindenre gyorsan reagált, és ezért
sokszor meggondolatlanul cselekedett, de hát ennek nem kellett volna zavarni
Ebony-t, ha egyszer úgyis annyira semmi nem érdekelte. Akkor most mégis miért
zavarta, hogy Riley mit mondott?
-
Hé, haver, mi volt ez? – lépett mellé Will értetlen tekintettel, és a diákok
sűrűjében elvesző vörös veszély után pillantgatott. Ő erre csak legyintett, majd
maga is értetlenül állva a dolgok előtt, válaszolta a másik srácnak:
-
Nem tudom. Egyszerűen csak kiakadt, mert beszóltam neki – forgatta meg a
szemeit, majd nagyot sóhajtott, mert kisebb gondja is nagyobb volt Ebony-nál.
-
Legalább most már tudod, hogy tuti bír téged, mert nem sértődött volna meg, ha
nem csipázna téged – húzta ki magát haverja büszke vigyorral, és úgy
bólogatott, mintha nagy szerelmi szakértő lett volna.
-
Még mit nem! Hogy Ebony bír engem! Pff – nevetett fel ezen a szürreális
felvetésen, mert bár nem nagyon ismerte a női gondolkodást, azért azt látta,
hogy a másik nem bírja. Folyton cukkolta, már az első médiaóra alkalmával is
más párt akart keríteni magának, és még most is leidiótázta. Egy
tizedszázaléknyi esély sem volt arra, hogy a csaj kedvelje. Arra pedig még
kevesebb, hogy ő megkedvelje Ebony-t.
-
Jól van, jól van, lehet, hogy nincs igazam. De az is lehet, hogy igazam van –
vonta fel a vállait szórakozottan, majd nagyot röhögött, ahogy meglátta Riley
arckifejezését – Nyugi, haver, lazíts! Csak hülyülök – veregette meg a vállait
Will - Na, menjünk, mert Ms. Black kinyír, ha nem érünk oda időben matekra –
tette hozzá meghallva a folyosókat betöltő csengő hangját, majd az első
emeletre vezető lépcsők felé intett. A fiú kénytelen volt követni őt, de
továbbra sem volt nyugalma, hiszen a nap további részében is újra és újra visszhangzottak
a fejében Ebony szavai.
Drága Lexi!
VálaszTörlésHát ez harmadrészt cuki, harmadrészt szenvedős és harmadrészt vicces volt! Nagyon kedvelem Alex és Roxy párosát, iszonyú aranyosak együtt. Komolyan élvezet olvasni, hogy milyen édesek. Olyan tipikus visszafogott párosnak tűnnek, akik nem kavarnak nagy port abból, hogy együtt vannak, de szívük-lelkük benne van. Na, de ezzel egy kicsit előreszaladtam. A korrepetálás reális volt, és remélem, hogy a lánynak tényleg hasznára lesz. A könyvekről való beszélgetés pedig ismerős és megmosolyogtató volt.
Most pedig áttérhetünk Riley tesiórájára, amin nagyot szakadtam. Utálnék egy ilyen tanárt, de imádtam erről olvasni. Aztán meg jött az őszi fesztiválos ötlete Mr. Hillnek, amiért azért csípem. Megértem Ebony reakcióját, Riley meg vaksi, mert lehet, hogy még maga a lány sem vallaná be magának, de tényleg kedvelné Riley-t, ha jobban megismernék egymást, ahelyett, hogy felidegesítik egymást. Jobban hasonlítanak mint hinnék.
Még mindig nagyon jó ez a kis sztori, és gratulálok a nyelvvizsgádhoz, biztosan jól sikerült! Csak így tovább! <3
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésNagyon jól meghatároztad a fejezetet, én is nagyjából ezekre a részekre tudtam volna osztani. :)
Aww, örülök neki, hogy ezt gondolod Alex és Roxy párosáról, ugyanis ők abszolút nem lesznek olyanok, mint Riley és Ebony, ők inkább azok a lassan közeledünk egymás felé páros lesznek, és direkt próbáltam beleépíteni náluk a fiatal szerelem báját és ártatlanságát. :) Roxy-nak teljes mértékben hasznára lesz a korrepetálás, de majd a következő fejezetekben erről is több szó lesz. :) A könyves beszélgetést pedig egyszerűen nem tudtam kihagyni, ez a téma nagyon illik a lány karakteréhez.
Riley imád panaszkodni, és ezt a tesi órájával kapcsolatban sem tudja kihagyni. :D Imádtam ezt a részt is írni, nagyon illik a karakteréhez ez a panaszkodós-ironikus jellem, és egyre jobban szeretek ezzel dolgozni. :) Hát, hát, igen, egy időnek még el kell telnie ahhoz, hogy a karakterek is rájöjjenek erre, de majd lesz egy törés náluk is, és utána már nem fogják cukkolni egymást. Annyit legalábbis nem. :D
Nagyon szépen köszönöm a dicséretet, nagyon örülök, hogy mindig hagysz kommentet magad után! Köszönöm szépen, reméljük, tényleg jól sikerült. ;)
Köszönöm-köszönöm-köszönöm, nagyon aranyos vagy! <3
Keep smiling,
Lexi