2015. július 4., szombat

Round 05

Hey-ho, Galenators!

Ebben a fejezetben aztán már beindulnak az események, és közelebb kerülnek egymáshoz a szereplőink, vagy többet mutatnak meg magukból. :) Alex és Roxy egyre jobban kezdenek nyitni egymás felé, és szerintem maradnak az a cuki páros, akik lassan, szépen közelítenek egymáshoz. A fiú részében természetesen Dave is felbukkan, és Dave húga is. ;) Riley szemszögének kimaradhatatlan szereplője Will, aki megint játssza a szerelmi szakértőt, viszont természetesen Ebony sem maradhat ki. Kíváncsi leszek, mit szóltok a részükhöz, ebben ugyanis a vörös lány többet mutat meg az érzéseiből, illetve abból, hogyan is kezeli a sértéseket. Jó olvasást, és természetesen jó szünetet, nyaralást! ;)
U.i.: Ha jövő héten nem tudnék fejezetet hozni, az azért lenne, mert nyaralni megyek a családommal, azonban igyekszem ezt is megoldani. :)

Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
ROUND 05

ALEX

Az őszi fesztivál híre futótűzként terjedt a galenai középiskolások körében, és ahogy közeledett az a bizonyos szombat, mindenki egyre nagyobb lázban égett. Alex persze sosem volt a bulik híve, a koncerteké pedig főleg nem, az inkább az öccse stílusa volt. Ő, míg legtöbb osztálytársa valamelyik partin lebzselt, inkább a képregényeibe vagy a tudományos műsorokba merült, és nem zavarta, hogy ez így van. Sosem értette, hogy miért érzik néhányan jobban magukat attól, hogy a sárga földig leisszák magukat, vagy óriási hangzavarban ugratják az évfolyamtársaikat, vagy éppen alulöltözött diáktársaikat nézik. Nem akarta kivonni magát minden közösségi rendezvényből, de a bulikban tényleg semmi értelmet nem látott, így általában egyszer-egyszer, ha ellátogatott ilyenekre.
Az őszi fesztivál azonban nem tűnt túl rossz ötletnek, és mivel új lakosok voltak, meg kellett tapasztalniuk a galenai hagyományokat, hogy később eldönthessék majd, mire érdemes elmenni, és mire nem. Mellesleg Dave mindig mondogatta neki, hogy ezt nem hagyhatja ki, mert a helyiek mindig olyan jó bulit csapnak.
- Nagy banzáj szokott ám itt lenni, a házakban általában nincsen senki, ugyanis a felállított standoknál csak úgy nyüzsögnek az emberek. Nem azt mondom, hogy hű, de izgalmas az egész, de általában mindenki jól elvan – vonta meg a vállát széles vigyorral, és látszott rajta, hogy ő büszke galenai, aki minden olyan rendezvényben benne van, amit a kisváros szervez. Alexnek ezelőtt természetesen nem volt része ilyesmiben, hiszen Minneapolis nem éppen a kisvárosi fesztiválokra jellemző programokat kínált, érthető módon az ismertségre és a pénzre építette évente megrendezett eseményeit – Persze a suliban már mindenki inkább az őszi bálra készül, de ez egy jó kis bemelegítő rá.
- Milyen őszi bál? – érdeklődött a fiú kíváncsian, hiszen erről eddig még nem hallott. Az őszi fesztivál híre gyorsan elterjedt, hiszen az városi rendezvény volt, de az iskola rendezvényeivel sajnos kevésbé volt tisztában.
- Jaj, hát nem is mondtam? – nevetett fel Dave, majd vigyorogva és hevesen gesztikulálva magyarázni kezdett – Minden évben szeptember végén vagy október elején a suli rendez egy őszi bált, ami még nem halloweeni, úgyhogy nehogy be merj öltözni! – figyelmeztette szórakozottan, mutatóujjával a fiúra bökve – Igazából ez egy ilyen hagyományos, kiöltözős bál. Vannak, akik táncolnak, puncsot isznak, emellett a diákok bálkirályt és királynőt is választhatnak, és különböző sulisi zenekarok lépnek fel, tehát semmi extra, de általában jó buli szokott lenni – fejezte be a mesélést, majd vigyorogva haverjára pillantott. Őt elgondolkoztatták a hallottak, úgyhogy csak bólogatott Dave kijelentésére, hiszen már tudta, hogy amit a srác mond, az általában úgy is van. Legyen szó az évfolyamtársairól, az órákról vagy éppen a galenai tradíciókról.
- Ó, Cara, már megint miről szövegelsz? – borzolta össze hirtelen Dave egy mellette elhaladó lány haját, de ebben semmi sértő nem volt, inkább csak cukkolta a másikat. A fiatalabb lány erre csak kinyújtotta a nyelvét, majd meglökte a fiú vállát, és tovább csivitelt barátnőinek. Alex értetlenül állt a jelenet előtt, de aztán haverja erről is készségesen magyarázatot adott.
- A húgom, Cara, ide jár. Három évvel fiatalabb nálunk, és rendkívül sokat beszél – segítette ki szemforgatva, de ez inkább olyan nagytesós szemforgatás volt. Alex ismerte a helyzetét, sokszor ő is csak így tudott reagálni öccse viselkedésére, de Riley viselkedése bármennyire is megkérdőjelezhető volt az esetek többségében, ő sosem tudott rá igazán haragudni. Talán az anyjuk elvesztése okozta közös gyász miatt, mely valahogy mégis egybetartotta őket, vagy egyszerűen az, hogy öccse talán csak mellette nem tudott haragudni az egész világra, tette őket a látszat ellenére mégis összetartó testvérekké. Bár néha volt, hogy napokig nem is tudott szólni a 16 éves fiúhoz, tudta, hogy azért nem utálja őt, csak éppen ő az a fajta ember, aki nem akarja kimutatni az érzéseit, vagy inkább nem megfelelő formában mutatja ki.
- Nem is tudtam, hogy van húgod – jegyezte meg Alex felocsúdva gondolataiból, miközben Cara hosszú, dús, fekete haját, és markáns vonásait figyelte, amik miatt nem is tagadhatta volna, hogy ő is Borg gyerek.
- Á, igen, nem csodálom. Mikor idén bekerült ide, a tanárok is meglepődtek rajta, hogy ő a húgom. Jófej, azt tényleg meg kell hagyni, de kicsit szabadszelleműbb, és beszédesebb, mint én – magyarázta lazán, de közben arcáról nem törölte le a szokásos vigyort. Ő látta rajta, hogyha akarta volna, akkor sem tudta volna elrejteni a védő bátyusos tekintetét, mely Cara érkezésére megjelent az arcán.
- Beszédesebb? – vigyorgott pimaszul Alex, mire haverja meglökte a vállát.
- Jól van, tudom, hogy te csak engem ismersz, és én is elég sokat szövegelek, de azért a húgom még engem is leköröz. Hidd el! Ha szeretnéd, egyszer összezárlak vele egy órára, de két perc után te könyörögsz, hogy hadd engedjelek ki – hadarta, és komolyan próbálta felé intézni mondanivalóját, de végül mégis nevetésben tört ki.
- Ó, hát én elhiszem – bizonygatta nevetve ő is, majd vidáman próbálta kikerülgetni a szemből érkező diákokat. Már most otthonosan mozgott az iskolában, és a folyosó sem tűnt annyira hidegnek és idegennek, a tantermek számát pedig olyan mértékben meg tudta jegyezni, hogy ne egy labirintusként tekintsen az épületre. Most is tudta, hová mennek, és leplezetlen kíváncsisággal várta az órát, hiszen matekra igyekeztek Mr. Hamiltonhoz, ami csak egyet jelenthetett: hogy Roxy is ott lesz.
A lány ott is ült már a terem hátsó végében, amikor a fiúk megérkeztek, és éppen egy könyvbe mélyedt, miközben vigyorgó barátnője, Helen súgott valamit a fülébe. Erre Roxanne felkapta a fejét, és tekintetét végigjáratta a termen, majd, amikor meglátta Alexéket, hirtelen halvány pír borította el az arcát, majd zavarában újra a könyvnek szentelte a figyelmét. A fiú erre nem tudott elnyomni egy elégedett vigyort, majd intett a két lánynak, akik közül így csak az egyik vette észre őt, és leült a helyére. Roxy reakcióját látva valamiért elégedettség töltötte el, de valahonnan mélyről még egy megfejthetetlen érzés is a felszínre bukkant.

Három óra előtt öt perccel sétált be a könyvtárba, miután meghallgatta Mrs. Simmonst, aki arról tartotta neki egy fél órás előadást, hogy milyen jó orvos lenne belőle. Nem ő volt az első biológia tanár, aki ezt mondta neki, de ő inkább a gépészmérnöki szak felé kacsintgatott, és ezt finoman a nő tudtára is adta. Mrs. Simmons egy pillanatra le is biggyesztette kirúzsozott ajkait, de aztán megveregette a fiú vállát, és azt mondta, hogy még bármi lehet belőle, majd az idő eldönti. Ő erre csak udvariasan bólintott, megköszönte a tanárnő bizalmát, és ruganyos léptekkel a könyvtárhoz sietett. Nem tervezte ezt a hosszú beszélgetést, és nem is csodálkozott, hogy Roxanne már az egyik asztalnál ült, maga elé meredve.
Mikor belépett, néhányan felé pillantottak, de senki nem szentelt neki különösebb figyelmet. Amikor azonban elsétált Mrs. Johnson asztala előtt, a nő leplezetlen mosollyal ajándékozta meg, és ekkor már a fiú is tudta, hogy az idős hölgy nem fog beletörődni abba, hogy mi az igazság.
- Jó napot, Mrs. Johnson! – köszönt inkább, és tisztelettudóan biccentett a könyvtáros nőnek, majd folytatta útját Roxy asztala felé. Lazán lerakta táskáját a földre, majd utána ő is helyet foglalt a lány melletti széken.
- Szia! – köszönt barátságosan, előpakolva a matek felszerelését, és az egyik kockás füzetét, amibe írogatni szokta a fontosabb dolgokat.
- Szia! – mosolyodott el a másik is, és továbbra is a kupacba halmozott könyveire és füzeteire támaszkodott. Haját most nem fogta szigorú lófarokba, hanem kiengedve hagyta, csak két oldalt tűrte a tincseit a füle mögé. Annyira egyszerű és természetes látvány volt a sok kisminkelt, színes ruhákban járkáló, feltűnősködő lány között, hogy Alex gondolatban hálát adott az égnek, amiért olyan teremtések is léteztek a Földön, mint Roxanne Collins.
- Akkor kezdhetjük? – köszörülte meg a torkát a fiú, majd miután korrepetáltja bólintott, és elmagyarázta, hogy mit nem ért, nekikezdtek az órának.
Ez is úgy repült, mint az előző: példák, szöveges feladatok, függvények kerültek elő, ilyen-olyan nehézségi szinten, és míg ő magyarázott, addig Roxy összehúzott szemmel, rettentően odakoncentrálva hallgatta őt. Persze volt, hogy egy feladatot többször is el kellett neki magyarázni, de most már láthatóan megfogadta az előző órán hallottakat, és mindent szépen leírt. Meglehetősen ügyesen oldotta meg őket, csak éppen még a tempóján kellett volna javítani, de hát ez is nagy haladás volt. Neki pedig úgysem lett volna kedve letörni a másik lelkesedését, hiszen olyan igyekezettel és odafigyeléssel volt jelen a korrepetáláson, hogy az elismerésre méltó volt. Tudta, hogy egyeseknek a tantárgyakra elég annyit tanulnia, hogy egyszer átnézik az anyagot, és magukba szívják, mint egy szivacs, vagy megértik az órán, és nem is kell otthon elővenniük a könyveiket. Ezért tisztelte az olyanokat, akik otthon is – vagy éppen ilyen különórákon – foglalkoztak a tanulnivalóval, mert megtehették volna azt is, hogy egyszerűen annyiban hagyják a dolgot, mondván, hogy nem értik. De hát Roxy sem ilyen lány volt, ezt már ő is tudta.
- Rendben. Akkor ezeket még egyszer átnézem otthon, és szólok, ha valami mégsem megy – biztosította a lány, miután rákérdezett, hogy minden érthető volt –e, és nem akar már több példát nézni.
- Jól van. De jó voltál ma, láttam, hogy tényleg odafigyeltél – jegyezte meg dicsérően, és tudta, hogy nem ez a legnagyobb bók, amivel egy lányt illethet, de most ez bukott ki belőle.
- Köszönöm, igyekszem – udvariaskodott barátságos mosollyal az arcán, és elkezdte táskájába rakni a könyveit. Alex kihasználta ezt az alkalmat arra, hogy kíváncsiskodjon egy kicsit.
- Mész az őszi fesztiválra? – dobta fel semleges beszédtémaként, és érdeklődően hátradőlt a széken, miközben várta a választ. Roxy, aki végül végzett a kötetek elpakolásához, megállt, felé fordult, és bólogatva felelt.
- Igen. A nagymamám kint lesz az árusok között, úgyhogy megyünk meglátogatni – indokolta őszinte mosollyal, és nagymamája említésére vidámabb szín költözött az arcára. Látszott rajta, hogy fontos neki a családja, bár egy jó tanuló mögött általában mindig egy készséges család állt. Ő sem panaszkodhatott, apja minden versenyre és tanfolyamra, amire szeretett volna menni, elengedte, és tényleg mindig támogatta a tanulmányait.
- Á, az jó. Elvileg mi is megyünk, bár nekem ez lesz az első ilyen fesztiválom, úgyhogy nem tudom, mi a szokás nálatok.
- Hát, igazából csak az a lényeg, hogy jól érezd magad – vonta meg a vállát mosolyogva – Nem nagy durranás, én is tudom, de szeretem. Olyan hangulatos, és éppen egy ilyen kisvároshoz illő – fűzte hozzá vidámabban, és lelkesedésében egyik lábáról a másikra kezdte helyezni a súlyt.
- És mi a kedvenced? – tudakolta vigyorogva, hiszen tudta, hogyha valakit valahogy szóra akar bírni, mindig a kedvencekre kell rákérdeznie.
Ez már a legutóbbi alkalommal is bevált, akkor Roxanne egész ebédszünetben a különböző kedvenc könyveiről, és azok alaptörténetéről beszélt, miközben Alex szinte itta magába a szavait. Jó volt látni annak a felszabadult, véleményét nem takargató, lelkes lánynak, aki imád olvasni. Hallott akkor mindenről: disztópikus, labirintusos, csoportba rendezős, jövőben játszódó vagy éppen egyszerű iskolás szerelmi történetekről, és bár ezek általában nem izgatták annyira, a másik mindig úgy tudta átadni az egészet, hogy kedve támadt beleolvasni az említett kötetekbe.
Sajnos a következő két napban nem tudtak így beszélgetni, de csütörtökön és aznap is jót beszélgettek a zenéről és a filmekről. Roxy nem okozott hatalmas meglepetéseket, a fiú elvárásaihoz híven nem szerette a véres filmeket, vagy a bömböltetős zenét, de amikor rájöttek, hogy mindketten hallgatnak Imagine Dragons-t, hosszú percekig szünet nélkül beszélgettek a banda számairól. Kezdte végre azt érezni, hogy a lány fokozatosan felengedett, és egyre többet mutatott meg magából, többet, mint mondjuk másoknak: megosztotta vele, mennyit tanul otthon; miért szeret a játszótereknél ücsörögni, és nézni, ahogy a kicsik játszanak; mennyire megveti a nagyképű és bunkó diákokat, és persze, hogy mennyire szereti Galenát.
- Sosem akartam innen elmenekülni. Másokkal ellentétben pont Galena hétköznapisága marasztal itt, és én szeretem, hogy itt mindenki ismer mindenkit. És a tévhitekkel ellentétben sok jó hely van itt, csak nem éppen felhőkarcolók és hatalmas bevásárlóközpontok, hanem parkok, múzeumok, kávézók és piacok – fejtette ki a véleményét a csütörtöki ebéd alkalmával, és ezzel a fiú tiszteletét rögtön el is nyerte. Nem gondolta volna, hogy itt van olyan, aki képes lenne beletörődni abba, hogy egy 3500 fős kisvárosban éli le az életét, de Roxy képes lett volna. És ekkor vált a hétköznapi lányból nem is olyan hétköznapivá.
- Hát, nehéz kérdés – gondolkozott el Roxy összeráncolva a homlokát a jelenben - és ezzel kirángatta a fiút gondolatai világából-, majd a következő pillanatban jókedvűen elnevette magát – Az óriáskerék és a vattacukros állnak nálam a dobogó első helyén, de nem tudok dönteni közöttük.
- Akkor a legjobb, ha vattacukrot eszel egy óriáskeréken, nem? – poénkodott Alex vállára véve a táskáját, majd élvezte a lány csilingelő nevetését. Jó volt őt nevetni hallani, hiszen sokáig azt sem tudta, hogy milyen a hangja, de azon a héten sok minden megváltozott.
- Igen, az a legjobb – bólintott széles mosollyal ő is, és követte a fiú példáját, ellépett az asztaltól, így egymás mellett sétálva, együtt hagyták el a könyvtárat. Mrs. Johnson pedig hangosan elköszönt tőlük, és elsétálva az idős hölgy asztala előtt, bátorító mosollyal nézett rájuk, mintha ijesztő módon pontosan tudta volna, hogy Alex mit érez.
Hát, ez van – gondolta a fiú -, ha egyszer a könyvtáros előbb veszi észre, hogy mit akarok tudatni a lánnyal, mint maga a kiszemelt lány.

RILEY

A hét ugyanolyan dögunalmas volt, mint az első. Nem elég, hogy megtudta, hogy a városnak még béna kis fesztiválja lesz, de az is a fülébe jutott, hogy a suli nemsokára bált rendez! Kész röhej volt ez a suli… Nem beszélve a tanárokról, akik már el is kezdték őket fenyegetni a röpdolgozatokkal meg a következő hétre szóló témazárókkal, pedig még alig vettek valamit. Jó, természetesen volt, aki nagyon komolyan vette magát, mint Miss Fullton, az angoltanáruk is, aki pénteken a házi feladatból iratott velük dolgozatot. A poén az egészben csak annyi volt, hogy nem is ellenőrizték a házit, és természetesen a fele osztály nem csinálta meg, úgyhogy háromféle reakció volt jellemző a teremből kiözönlő diákseregre. Az első típus a szorgalmas diák volt, aki megírta a házit, és tudta is, amit a dogában kérdeztek. Cirka két embert tett ki ez a csoport. A második típus az a diák volt, aki valahogy összedobta a házit, de annyira lövése sem volt az egészről, hogy a dogában minden marhaságot összeírt. Ez már azért legalább az osztály felére ráhúzható volt. Aztán ott volt a harmadik típus, aki nem írt házit, de valamit próbált összekaparni, hátha összejön a szövegelése. Riley ebbe a kategóriába tartozott Willel együtt, aki azonban már nem is lepődött meg a tanárnő viselkedésén.
- Ez semmi! Ahhoz képest, hogy tavaly négyesre álltam, iratott velem egy dogát, merthogy „ingadozó az éves teljesítményem” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe, miközben megforgatta a szemét -, és az előtte lévő tanév anyagából kérdezett, úgyhogy szép nagy C-m lett évvégén – folytatta kicsit sem „most megöllek” pillantással elhaladva a tanári asztal előtt, ahol egy jó tanuló éppen a dolgozat válaszait akarta kicsikarni a tanárból. Riley nem izgatta magát különösebben, ugyanis letojta, hogy milyen jegyet kap, és legalább megkímélte magát egy délutánnyi felháborodástól, úgyhogy csak vállvonogatva hallgatta a fiút.
- Hát, vannak itt is olyan tanárok, akiknek lehet, hogy orvosi beutalóra lenne szükségük – jegyezte meg fejcsóválva, mert sosem értette, hogy az ilyen emberek egyáltalán mit kerestek a tanári pályán.
Will már éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor valaki oldalról nekiment Riley-nak, és szó nélkül továbbsétált. A fiú gondolkodás nélkül „hé!”-t kiáltott, de amikor meglátta az előtte elrohanó lány vörös hajzuhatagát, inkább idegesen felmordult. Észrevette, hogy Ebony hétfő óta kerülte, de azt nem hitte volna, hogy ilyen mértékben megutálta amiatt, amit mondott neki. Ha szembe is jött vele a folyosón, sosem nézett rajta; ha órán egymás közelébe ültek, sosem törődött vele, és még akkor sem méltatta pillantásra, amikor Riley – valószínűleg első és utolsó alkalommal is – tényleg teljesen véletlenül nekiment, mert akkor is a szokásos felháborodása helyett inkább a padlót bámulva elsétált. A fiú nem értette, mire föl ez a nagy páli fordulás, de hát ő mikor értette a női gondolkodást? De egyet végképp nem értett: a csajoknak miért kellett mindig ilyen érzelmesnek lenniük!
- Hohohoho, vörös ciklon megérkezett! – röhögött fel mellette Will, de amikor meglátta Riley arcát, abbahagyta, és torokköszörülve rákérdezett a dologra.
- Pontosan mit mondtál neki? – hajolt közelebb hozzá, mintha bizalmas titkokat beszéltek volna meg, de ő csak száját elhúzva elhessegette.
- Hogy nagyszájú… - rántotta meg a vállát kelletlenül, pedig pontosan tudta, mit mondott. Igen, nem túl szép dolgokat, de ő is kapott már ezt-azt a lánytól, nem kellett volna tehát ennyire fennakadnia azon, ami belőle is kibukott.
- És? – hagyta meg Will a kérdő hangsúlyt a mondat végén, mintha tudta volna, hogy ezzel nincs vége a felsorolásnak.
- Asszem azt mondtam, hogy idegesítő és csúnya is – húzta el a száját beismerve bűnét, ami egy nagyon, de nagyon kicsit tényleg zavarta. Jól van, nem volt szép tőle, de hát ő ilyen volt! És Ebony meg is érdemelte, miután leidiótázta. Nem volt ő hülye, még a jegyei is viszonylag jók voltak – előreláthatólag természetesen a fényes angol doga kiosztásáig -, de azért magára vette.
- Hújujúj, ez nagyon nem jó – kezdett el ciccegni a haverja, mire ő csak felvont szemöldökkel, értetlenül sétált mellette. Örült neki, hogy a folyosón voltak, és nem a teremben, ahol bárki meghallgatta volna őket, itt ugyanis a diákok nyüzsgése nem tette lehetővé, hogy csak úgy bárki elkaphasson akár egy mondatfoszlányt is a beszélgetésükből – A csajok allergiásak arra, ha a külsejükkel jössz.
- Mi? – kiáltott fel Riley értetlenül, mert nem értette, a másik miről beszél. Nem volt ő nőfaló, sosem szeretett csajozni, úgyhogy fogalma sem volt, hogyan is bánjon a lányokkal. De hát ez meg is látszott a viselkedésén, csak ő be nem merte volna vallani.
- Ha egy olyan lánynak is, mint Ebony, azt mondod, hogy csúnya, meg fog sértődni. Ez első számú szabály a csajoknál – oktatta ki vigyorogva, és elégedett arccal várta a fiú reagálását.
- Mi vagy te? Szerelmi tanácsadó? – hitetlenkedett fejcsóválva, de azért egy mosolyt ő is kipréselt magából, amikor látta, hogy a másik milyen büszkén bólogat erre.
- Mondhatjuk – vonta meg a vállát lazán, majd vigyorogva hozzátette: – Van két húgom és egy nővérem – bólogatott nagy szemekkel, és látszott, hogy sokakkal ellentétben őt büszkeséggel tölti el, hogy ilyen népes családja.
- Érthető. Én nem sokat tanulhatnék a bátyámtól a lányok terén – bukott ki Riley-ból, mire Will vidáman felnevetett, és haverosan megveregette a vállát.
- Hát ezért vagyok én itt neked, nem igaz? – cukkolta le nem törölve a képéről azt az idióta vigyort, majd szokás szerint beletúrt sötétbarna hajába. A fiú erre csak hitetlenkedve felnevetett, de azért igazat kellett adnia a másiknak: jó volt, hogy minden rossz dolog ellenére azért volt egy haverja, aki kisegíthette.

Will azonban még így sem menthette ki magát minden helyzetből, és ezzel ő is tisztában volt. A ménkű akkor ütött be, amikor pénteken matek órán csoportmunka volt, és Ebony-t osztották be mellé, ugyanis miért ne? Kezdte azt hinni, hogy a sors már jókat röhög rajta, ugyanis már lassan az, hogy csoportmunka egyenlő volt azzal, hogy a vörös ciklon lesz a párja. De hát nem csak ő utálta ezt a helyzetet, a másik is végig olyan pillantásokat lövellt felé, mintha menten nyársra akarta volna tűzni, hogy utána jól megégesse. Így igen nehéz volt szöveges feladatokat megoldaniuk, de általában ez úgyis úgy zajlott, hogy a vöröske megoldotta a feladatot, ő meg lemásolta róla. A kommunikáció minimális volt, és ebből már ő is arra következtetett, hogy nagyon nagy pácban volt, ugyanis a lány még a szurkálódásait is félretette, csakhogy ne kelljen hozzászólnia.
Riley sem tudta, miért, de kezdte kényelmetlennek érezni ezt a helyzetet, és fojtogatta a másik ki nem mondott gyűlölete, úgyhogy úgy érezte, meg kell törnie a csendet. Mikor vége volt az órának, és Miss Black is kisétált már a teremből, látta, hogy a lány szélsebesen pakolni kezdett, úgyhogy némi torokköszörülés után végül megszólalt:
- Szóval, hol forgassuk a kisfilmet? – tette fel a kérdést, és lazán hátradőlt a székén, mintha a világon semmi nem érdekelte volna. Remélte, hogy jól játszotta a nyugodt csávót, mert ha Ebony előtt lebukott volna, hogy nagyon is meg akarta törni ezt a kínos utálatot kettejük között, akkor rögtön le is húzta volna magát a WC-n.
- Honnan tudjam? – förmedt rá azon nyomban a lány, és szavaiból csak úgy csöpögött a megvetés. Sötétbarna szemei dühösen csillogtak, és a benne felgyülemlett feszültségtől arca két oldalt ki is pirult – De te a mocskos személyiségeddel nem sétálsz be a házamba! – fenyegette meg őt, miközben mutatóujját élesen a srácra szegezte, mire ő erre csak hitetlenkedve felnevetett.
- Nem is gondoltam erre – vágta rá könnyedén, de ahogy Ebony-ból kibukott a válasz, egy pillanatra tényleg kíváncsivá tette, hogy milyen is lehet a lány háza, és a szobája. Biztos nem rózsaszín csajos, inkább vörös – tűnődött el magában röhögve, de aztán a másik éles hangja visszarángatta a valóságba.
- Sőt, még azt sem beszéltük meg, miről szóljon! – figyelmeztette a fiút, mire az elgondolkozva vakargatni kezdte az állát.
- Készítsünk közvélemény-kutatást az emberekkel arról, hogy szerintük jó dolog –e a reklám – bukott ki belőle hirtelen, ahogy a médiáról eszébe jutottak az idegesítő reklámok a még idegesítőbb dalaikkal, és ezt viszonylag normális témának is találta. Elégedetten ölébe ejtette összekulcsolt kezeit, és úgy nézett fel a lányra, aki bár próbálta elrejteni csodálatát, egy pillanatra igenis meglepődött Riley ötletén.
- Jól van, legyen – szólalt meg végül néhány másodpercnyi hallgatás után, majd a terem különböző sarkai felé pillantgatott, mintha menekülési útvonalakon törte volna a fejét, de amikor látta, hogy ezzel nem megy semmire, farkasszemet nézett a fiúval, és határozottan kijelentette: - Akkor legyen a sulival szembeni park. Ott úgyis sokan megfordulnak – vonta meg a vállát a mondat második felére, s mivel ő úgysem ismerte annyira Galenát, hát belement az ötletbe. Nem akart olyan helyen megfordulni, ahol nyüzsögtek a kisvárosi menőgyerekek, tehát egy üzletsort elvből visszautasított volna, így azért lényegesen megkönnyebbült egy ilyen helyszín hallatán. Ha már úgyis csoportmunka volt, legalább ne érezze magát kényelmetlenül, nem igaz? Már amennyire ezt egy ilyen partner mellett megteheti…
- És mikor álljunk neki? – tudakolta érdeklődve, és ő sem ismert magára. Riley O’ Neill egy csoportmunkát lelkesebben akar csinálni, mint a partnere? Mi ütött belé? Igazából ott valahol mélyen csak marasztalni akarta a lányt, mert zavarta annak szúrós viselkedése, és a hét során úgysem tudta húzni az agyát, ezen felül pedig azért valamennyire hiányolta is a civakodásukkal töltött időt… Na, miket gondolt már itt! Persze, hogy nem hiányolta!
- Mit tudom én? Úgyis idegesítő vagyok, nem? Akkor mondd meg te, taplókám! – jött elő a szokásos énje a vörös ciklonnak, és erre a fiú sem tudott elrejteni egy elégedett vigyort. A másik erre még jobban felháborodott, csípőre tett kézzel, felvont szemöldökkel és szikrázó szempárral nézett vissza rá – Mi olyan vicces ebben? Beismered, hogy az vagy? Hmm? – nézett tágra nyílt szemekkel a fiúra, mire az kaján vigyorral csóválni kezdte a fejét.
- Nem, soha – bizonygatta bólogatva, de ez Ebony-nak elég is volt, mintegy végszóra a vállára kapta a táskáját, és éppen indult volna ki a székek közötti folyosón, amikor visszanézett, és csalódott tekintettel kijelentette:
- Tudod, néha nem olyan rossz dolog bocsánatot kérni.
- Azt hittem, téged nem lehet megbántani – jegyezte meg nagyzolóan, mintha annyira ismerte volna a lányt, de ezzel is kiderült, hogy nem. Ebony harsányan felnevetett erre, és visszasétált a fiú asztalához, kezeit letette Riley asztalára, és úgy nézett vele farkasszemet. Kihívónak, de ugyanakkor különös módon izgalmasnak találta ezt a helyzetet, azonban a lány valószínűleg nem így vélekedett. Szemében olyan érzés csillant meg, amit ő eddig soha nem látott: szomorúságot.
- Hát, neked sikerült – jegyezte meg fanyar mosollyal, majd kezeit levette az asztalról, és szorosan összefonta őket a mellkasa előtt – Mindenkinek vannak érzései, és ha egyszer is láttam volna rajtad, hogy megbántalak a szavaimmal, én bocsánatot kértem volna – jelentette ki komolyan, és olyan védtelennek és ártatlannak tűnt, ahogy előtte állt azzal a megbántott tekintettel, hogy a fiú szinte hátrahőkölt ettől a vallomástól.
- Pff – horkant fel Riley, mert azért ezt nem gondolta volna a lányról. Ő annak a fajtának tűnt, aki hozzá hasonlóan nem törődött mások véleményével, érzéseivel, csak mondta, ami belőle jött.
- Miért? Megbántottalak azzal, amit mondtam? – szegezte neki a kérdést, de látszott rajta, hogy fogytán volt a türelme. Egyik lábáról a másikra helyezte a súlyt, és még mindig összevont szemöldökkel nézett felé.
- Hát, nem is vagyok idióta – kérte ki magának, pedig tudta, hogy annyira ez mégsem zavarta őt. Csak nem esett neki jól, hogy ezt hallotta a másik szájából, de megbántani nem bántotta meg vele. De hát mit mondhatott volna? Jobb volt, ha a lány azt hiszi, hogy hibázott.
- Jól van, nem vagy az. Sajnálom, hogy ezt mondtam, nem gondoltam úgy. Lehet, hogy néha fiúsabb és bunkóbb vagy, mint a többi srác, de nem vagy idióta – vallotta be farkasszemet nézve vele, és ez a hirtelen megbánás szinte fejbe kólintotta a fejét. Még hogy Ebony Edgward bocsánatot kér tőle? Te jó ég, min mehetett keresztül a csaj, hogy még ezt is képes volt megtenni? Vagy netán tényleg bírja őt, és ezért teszi ezt? Á, nem! Ő is rögtön elhessegette a gondolatot, és inkább a szokásos hangnemében válaszolt:
- Én aztán nem fogok bocsánatot kérni azért, amit mondtam – jelentette ki szenvtelenül, és felállt a székéről. Nem a szíve diktálta ezt neki, hanem a pasis önérzete és büszkesége. Mégis hogyan nézett volna ki, ha ő bocsánatot kért volna azért, amit mondott? Igen, a vörös ciklon általában idegesítő volt, és tagadhatatlanul sokat beszélt, és hát hogy csúnya volt –e? Nem, nem volt az, de a világ összes pénzéért nem merte volna ezt bevallani.
- Na, akkor viszont most tényleg idióta vagy! – nevetett fel gúnyosan Ebony, és olyan pillantást küldött felé, amiben egyszerre volt jelen a csalódottság, a düh és a hitetlenkedés – Most már tudom, hogy miért nem törődsz mások érzéseivel. Mert neked nincsenek érzéseid – vágta a fejéhez, és szavai mintha ólomsúlyúan telepedtek volna a fiú vállára. Na, ez tényleg rosszul esett neki. Maga sem tudta, miért, de nagyot kellett nyelnie, hogy visszatartsa feltörő dühhullámát, és amikor a lány szélvész módjára kisétált a teremből, legszívesebben utána kiáltott volna.
A francba is! Miért kellett neki érzésekkel törődnie? Teljesen jól megvolt a kicsi, lázadó világában, mindenféle különösebb megbánás nélkül, és erre jött ez a csaj a hihetetlenül vörös hajával, a szarkasztikus humorával és merész kiállásával, és megmozdított benne valamit.
- A fenébe! – csapott dühösen az asztalra, de nem tudott volna egy ilyen kijelentés után a lány után menni. Ehelyett összeszedte a cuccát, és homlokát ráncolva, fortyogó dühvel ő is elhagyta a termet.

2 megjegyzés:

  1. Drága Lexi!

    Ooolyan cukik a fiúk, hogy így ki harcol, ki enged az érzéseinek. Alex nagyon aranyos a finom puhatolózásával, míg Riley maga sem tudja, mi a csuda történik vele. A srácok haverjait is egyre jobban csipázom. Dave már az elejétől fogva szimpatikus volt, de ez a "nehogy be merj öltözni" megjegyzése mindent vitt! Nagyon jó fej, és a húga is szimpatikusnak tűnik. Olyan cukkolós tesóknak tűnnek Carával, de amúgy aranyosak. Ezt a szót pedig nem is győzöm eleget hangsúlyozni, mert Alex és Roxy jelenete is nagyon cuki volt. Meg hát bírjuk a könyvtárosnőt, mert shipper-szíve van. Remélem, hogy mindketten ott lesznek a fesztiválon, és Alex ad neki vattacukrot az óriáskerék tetején.
    Ami pedig Riley-t illeti, olyan vaksi ez a srác, hogy hihetetlen. Nevetnem kellett Will szerelmi tanácsain. A Sors pedig nagyon össze akarja hozni a két fiatalt, hogy állandóan egymás mellé kerülnek csoportmunkába. Én is meglepődtem, hogy a srác milyen aktívan belevágott a projektjük tervezésébe, de szokás szerint makacskodott. Nem hittem, hogy a lány bocsánatot fog kérni, az után pedig az lett volna a minimum, hogy a fiú is viszonozza a gesztust, de természetesen neki ezt is el kellett rontania. Kíváncsi vagyok, hogyan hozza helyre.
    Alig várom a folytatást, csak így tovább!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága FantasyGirl!

      A fiúk már csak ilyenek lesznek, ám a következőekben már Riley is kezd engedni az érzéseinek. Lassan, lassan, de már kezd. :) Kettejük mellé csak ilyen haverokat tudok elképzelni, Dave-et a maga intelligens, ugyanakkor vicces oldalával, míg Willt a szórakozott, laza stílusával, hiszen csak egy ilyen ember tud elviselni egy Riley-szintű egyedet. :D Cara nem sokszor fog szerepelni, de igen, őket én is ezeknek a cukkolós tesóknak képzelem. :) Alex és Roxy kapcsolata is fejlődni fog, már a következőben is magasabb szintre jut, ám itt kellett a shipper könyvtárosnő, hogy kicsit zavarba hozza a párosukat. :) És igen, a következőben mindketten benne lesznek, az óriáskerék pedig nem is fog elmaradni. :)
      Igen, igen, Riley kicsit vaksi, de hát ő annak a kemény srácnak vallja magát, úgyhogy nem igazán akarja bevallani magának, hogy szerelmes. Will viszont bármennyire hihetetlen, segíteni fog neki majd az elkövetkezendőkben. :) A srác csak azért volt ennyire lelkes, hogy felhívja magára a lány figyelmét, ami igazából nem nagyon sikerült neki. :D Ebony teljes személyiségét még nem ismerjük, majd a következőkben fény fog derülni rá, miért is ilyen, és akkor talán érthető lesz a reakciója. Riley azonban makacs szamár, mint mindig, úgyhogy a bocsánatkérés még várat magára, de már nem sokáig. ;)
      Nagyon szépen köszönöm a kommentedet, nagyon aranyos vagy, hogy most is hagytál magad mögött kommentet! <3

      Keep smiling,
      Lexi

      Törlés