Round 03

Hey-ho, Galenators!

Hivatalosan is kitört a nyári szünet, whoo-hooo! ;) Remélem, jó sokat pihentek otthon, nagyinál vagy már valamelyik tengerparton sütkéreztek, mert hát egy sulisi év után mindenki megérdemli a kikapcsolódást. :) Ami engem illet, én még angolozok, készülök a vizsgámra, úgyhogy nem lógathatom a lábamat, és utána is elhalmoztak kötelező olvasmányokkal, de szerintem ez egy élménydús és jó nyár lesz! És persze nemcsak azért, mert robog tovább a Confidence Games története! ;)
Ez a fejezet nem a suliban fog játszódni, ugyanis hétvégén vagyunk, a fiúk közül pedig ki otthon van, ki pedig a városban mászkál. :) Lesz benne több Jake, Madison és Will is, és jó sok családi beszélgetés, még a két srác között is! Persze, a végére azért belecsempésztem egy kis Ebony-t is, de azt, hogy hogyan, azt nektek kell kiderítenetek! ;) Remélem, tetszik ez a fejezet, és várjátok, hogyan alakulnak a párosaink kapcsolatai. :)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

ROUND 03

ALEX

Az első hétvége hivatalosan is elérkezett. Alex sosem volt az a fajta srác, aki ilyenkor bulizni járt, vagy a haverjaival lógott, inkább otthon maradt, tudományos műsorokat nézett, vagy képregényeket olvasott. Bárki jogosan állíthatta, hogy nem volt túl izgalmas élete, de ő tökéletesen megelégedett ezzel, bulik és lányok nélkül is. És most, hogy még az új ház körül is volt mit tenni, szívesen töltötte otthon a szombatot, hogy segítsen az édesapjának lefesteni a ház mellett lévő kis faházikót, amit majd a kerti szerszámok és biciklik tárolására akarnak használni. Madison nagy lelkesen és mosolyogva segített összeszerelni a kis fatákolmányt, még a költözésük utáni héten, a festést viszont a férfiakra hagyta – mármint csak rá és az apjára, ugyanis Riley természetesen ez alól is kibújt -, és ő addig inkább az ebéddel foglalkozott.

A fiú egy kényelmes, minta nélküli szürke pólóban festegetett, és közben az első hetét mesélte édesapjának, aki figyelmesen hallgatta. Beszámolt a helyi szokásokról, az érdekességekről és a fesztiválokról, amik híre eddig a fülébe jutott, illetve megosztotta vele, hogy Dave milyen helyeket ajánlott neki, egészen a cukrászdáktól a barkácsboltokig. Mr. O’ Neill figyelmesen, érdeklődve hallgatta, és bár nem volt sosem az a szószátyár típus, Alexet érdekelte, hogy vele mi van. Mióta ideköltöztek, apjuk mindig kérdezgette őket, hogy hogyan megy a soruk, sikerült –e már beilleszkedniük, de ő nem igazán mesélt arról, hogy a vállalat hogyan fogadta őt itt, és mennyiben lesz más a munkaköre, mint Minneapolisban, így két ecsetvonás között megkérdezte:

- És neked hogy megy a munka? Min dolgoztok mostanában? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian, kérdésére pedig egy hálás mosolyt kapott.

- Minden a legnagyobb rendben van. Éppen egy új festék előállításával foglalkozunk, és megnézzük, mennyit érdemes belőle gyártani – bólogatott lelkesen, és lerítt róla, hogy imádja a munkáját. Mióta Alex az eszét tudta, az apja egy internacionális vállalatnál dolgozott, mely műanyagokkal és színkeveréssel foglalkozott, s mivel ő mindig is kíváncsi kisgyerek volt, a szülője pedig készségesen reagált érdeklődésére, már egészen kicsi korától kezdve pontosan tudta, hogy mik azok a compoundok és mit jelent a polimer feldolgozás. Bár örült neki, hogy a férfi ennyire sikeres, ő sosem akart a nyomdokaiba lépni, inkább az informatika és a számok világa kötötte le, úgyhogy egyelőre úgy gondolta, hogy ezzel is fog foglalkozni a jövőben.

- Riley-val mi újság? – szólalt meg apja, miközben kósza tincseit próbálta hátrafésülni, és kíváncsian felé pillantott – Nem sokat szokott mesélni róla, hogy mi van az iskolában.

- Nekem se többet, de szerintem minden rendben van vele. Ma is valamilyen buliba megy az egyik új haverjával – válaszolta elgondolkozva, hiszen nagyjából ez volt az egyetlen használható információ, amit az öccséből az elmúlt hét során ki tudott szedni. Bírta Riley-t, és próbált is segíteni neki, de mindig annyira ellenkezett a másik, hogy bárhogy is törte magát, úgy érezte, nem tud az aggódó bátyja lenni. Már azt sem tudta, mit kéne tennie, hogy ez megváltozzon.

- Ennek örülök. Legalább akkor nem az egész világra dühös – varázsolt apja egy fáradt mosolyt fiatalos arcára, de zöldeskéken csillogó szeméből tükröződött a csalódottság és magatehetetlenség. A fiú akaratlanul is megsajnálta őt, és visszavonta minden gondolatát, ami azzal volt kapcsolatos, hogy nem örül ennek a költözésnek, mert látta rajta, hogy igyekszik nekik megadni a legjobbat, és hogy sajnálja, hogy mindennek így kellett történnie.

- Csak adj neki időt! – szólalt meg Alex a kék festékesdobozba bámulva, majd belemártotta az ecsetet, hogy egy újabb adagot vigyen a fára – Tudom, hogy nehéz most neki, mert még mindig kötődik Minneapolishoz, és nem tetszik neki ez az egész helyzet, de idővel úgyis belátja, hogy nem akartál neki rosszat – fűzte hozzá őszintén, és biztató mosolyt küldött festegető szülője felé, aki sóhajtva csóválta meg a fejét. Bár szinte fiatalnak számított a végzős fiúkkal rendelkező szülők között, hiszen csak 38 éves volt, most mégis mintha évekkel öregebb lett volna. A válla megfeszült, ahogy szigorúan fogta az ecsetet, és egész testtartásából a reménytelenség sugárzott. Oly megszokott nevetőráncai helyett pedig megjelentek a gondterhelt ráncok, és komoly vonások keresztezték az arcát.

- Igaza van abban, hogy én megváltoztattam, és talán tönkretettem az életét. De annyi év után végre úgy érzem, hogy van valaki, aki megérti, min mentem keresztül, és annak ellenére is a gondjaiba fogad. Ha Madison nem lenne, valószínű nem haragudna rám ennyire – jelentette ki őszintén, bánatos tekintettel, mire Alex hirtelen nem tudott mit mondani.

Neki is nehéz volt elfogadnia, hogy új helyre költöztek, és van mellettük egy nő, aki törődni akar velük, hiszen ő is teljes szívéből szerette az édesanyját. Azonban már nyolc év eltelt azóta, hogy édesanyjuk egy tömeges buszbalesetben életét vesztett, és azóta Madison volt az első, aki felbukkant az életükben. Még nem tudta őt teljesen a pótszülőjének tekinteni, de attól függetlenül csodálta az igyekezetét, a lelkesedését, a szeretetét, és azt, hogy minden Riley-val való veszekedés után nyugodt tudott maradni, és mosolyogva folytatni a házimunkát. Pedig látszott rajta, hogy megbántották, de mégis minden egyes alkalommal felvértezte magát, és megmutatta a kisebbik fiúnak is, hogy ő így is elfogadja. Csak Riley még ennek ellenére sem tudta megkedvelni őt, és ezen ők ketten - úgy tűnt -, hogy nem tudnak segíteni.

- Meg fog barátkozni vele, hidd el! Madison nagyon jólelkű nő, és iszonyatos kitartás és erő van benne, úgyhogy ő nem fogja feladni, Riley pedig előbb-utóbb megbékél – összegezte végül gondolatait, és mosolyogva fordult apja felé. Nem a szánalom szólt belőle, ő igazán hitt abban, hogy öccse nem marad mindig ilyen, és végül elfogadja őket az új családjának. Hiszen erről volt szó, nem? A tizenhat éves fiú nem akart magának új családot, nem akarta, hogy egy új nőt kelljen a pótanyukájának szólítania, és ezért a lázadást gondolta a legjobb megoldásnak.

- Tudod, ez érdekes, mert Madison is éppen ezt mondta nekem a minap. Hogy biztos benne, hogy ez csak átmeneti, és ő hisz abban, hogy egyszer majd jól kijönnek – futott át az arcán egy boldog mosoly, ahogy a nő neve szóba került, és tényleg látszott rajta, hogy szerelmes. Alex maga nem volt a lányok kedvence, de tudta, hogy hogyan mutatkozik meg az emberen, ha szereti a másikat. És az ő apja tiszta szívből szerette a nőt, ehhez kétség sem férhetett.

- Ha ez megnyugtat, én kedvelem Madisont. Szerintem nagyon rendes, és csodálom, hogy ép ésszel kibírja ezt az életet három pasi mellett – nevetett fel jóízűen, mire apja is megejtett egy mosolyt. Érezte, hogy boldogabb vizekre eveznek, és végre búcsút mondanak a feszült hangulatnak, úgyhogy ez megnyugtatta őt is.

- Én is csodálom – mosolygott büszkén, majd lehajolt, hogy letegye az ecsetet a festékes dobozra, és utána visszafordult fia felé - Nem mindenki tartana ki egy olyan pasi mellett, akinek két fiatal gyereke van, de ő megteszi. És tudom, hogy nem lehet olyan, mint Elizabeth volt…

- Nem is kell, apa! – szögezte le édesanyja nevét hallva, ami még évekkel a halála után is csak a jó emlékeket tudta felidézni benne. Mrs. O’ Neill ugyanis a világ legboldogabb embere volt, mindig vigyorgott, táncikálva takarította a lakást, énekelve főzött, és mindig hatalmas energiával, és szeretettel segített a fiúknak. Az egész lényéből áradt a boldogság, és amikor vele volt, az édesanyja meleg karjai közt, ő is úgy érezte, hogy biztonságban van, és nincsen a világban szomorúság – Ő Madison, és soha nem is lehet olyan, mint anya. De attól még lehet jó ember – vallotta be a lehető legkomolyabban, és úgy érezte, hogy ezt muszáj megosztania vele.

Apja egy másodpercig nem szólalt meg, mintha csak gondolkozott volna a válaszon, de aztán barátiasan rátette a vállát a kezére, és bólogatva, egy őszinte mosollyal kijelentette:

- Sokat jelent nekem, hogy ezt mondod – köszönte meg mélyen a szemébe nézve, és ő sem akarta elviccelni ezt a pillanatot. Visszamosolygott apjára, éppen akkor, amikor Madison megjelent az udvarra nyíló ajtóban, és odakiáltott nekik:

- Fiúk, kész az ebéd! – kurjantott vidáman, és boldog hangja betöltötte az udvart – Valami baj van? – lépkedett közelebb az apa-fia pároshoz, akik egy gyors pillantást váltottak, aztán mindketten mosolyogni kezdtek.

- Nem, minden a legnagyobb rendben – biztosította a fiú Madisont, aki még egy másodpercig összevont szemmel nézett rájuk, de aztán megvonta a vállát, és konyharuháját feléjük lengette – Akkor gyertek, mert kihűl a lasagne! – figyelmeztette őket beljebb terelgetve, de nekik sem kellett több unszolás, széles mosollyal követni kezdték a nőt.

A nap további részében Alex megírta azt a kevés leckét, amit feladtak a hétvégére, majd kiült az udvaron lévő hintaágyra, és elkezdte olvasni ’A csodálatos Pókember’ egyik régi, már rongyosra olvasott számát. Valahogy mindig bele tudta magát képzelni a szuperhősök életébe, és ez a szenvedélye már attól a pillanattól fogva végigkísérte életét, hogy édesanyja megvette neki az első képregényét, a The Flash legelső részét, és azután csak hónapokig ezt szorongatta, és újra és újra elolvasta. Otthon is mindig szuperhősöset játszott, és szülei még pirosra is festettek neki egy lepedőt, csakhogy bele tudja magát élni a szerepbe. Semmi pénzért nem cserélte volna el ezeket az emlékeket, mert, ahogy most is visszagondolt erre, egy nagy mosoly futott át az arcán. A kis Alexander O’ Neill nagy álma volt, hogy szuperhős lehessen, és bár ő tudta, hogy ez már nem történhet meg, még mindig hitt benne, hogy hősök vannak ezen a világon, csak éppen azok a mindennapi hősök, amelyeket nem sokan ismernek fel.

- Csatlakozhatok? – szólalt meg egy kedves női hang mellette, ami kirángatta gondolatai világából, és felocsúdásra késztette.

- Ó, igen, persze! – mosolyodott el Madisonra pillantva, majd arrébb csúszott a hintaágyon, hogy a másiknak is legyen helye, aki lelkesen le is huppant mellé. Sötétbarna haját most egy laza kontyba fogta, és melegbarna szempárja csillogott a vastag keretes szemüvege mögül. Talán ez tette őt olyan fiatalossá és lendületessé, talán az egész viselkedése, de ha Alexnek egy szót kellett volna rá mondania, akkor biztos a fiatalos jelzőt használta volna.

- Jake mondta, hogy beszélgettetek délután, és azt is elmondta, hogy mi a véleményed rólam – kezdte lágyan csilingelő hangon, és a kontyából kilógó fürtjeit lazán fújta az őszi szellő. A megszokott szeptemberi meleg itt sem változott, így ugyanúgy elég volt egy vékony pulcsi, hogy az ember a későbbi órákban se fázzon meg. Alex számára azonban a terebélyes fák leveleinek gyönyörű hullása, a barnás-vöröses-narancssárgás színkavalkád, ami sűrűn kezdte beborítani az aszfaltot, magasan verte a napsugarakat visszaverő felhőkarcolók tömegét.

- És szeretném megköszönni, hogy ennyire elfogadsz – folytatta mosolyogva a nő, és megigazította szemüvegét – Sejtem, hogy nem lehet ez könnyű nektek, főleg, hogy csak most ismertetek meg, de nagyon hálás vagyok, hogy ilyen jól sikerül kijönnünk. Biztos nem lehet könnyű mellettem – tette hozzá nevetgélve Madison, majd rákacsintott, hogy tudja, félig-meddig csak viccelt. Tényleg sugárzott erről a nőről, hogy nagyon törekszik, hogy jó legyen a fiúknak, és nemcsak odaadással hallgatta napi beszámolóját az iskoláról, hanem mindig fogyhatatlan türelemmel szedte össze a szennyes holmijaikat, és mosogatta el az éjszaka otthagyott koszos tányérjaikat.

- Mit olvasol egyébként? – kérdezte vigyorogva, és szemében őszinte érdeklődés csillant, így Alexnek esélye sem volt az előző témához hozzászólni. Ez azonban azt sugallta neki, hogy nem is kell mondania semmit, mert az apja már mindent megosztott vele, amit tudni szeretett volna. Úgyhogy inkább mosolyogva odanyújtotta felé a képregényt, és mesélni kezdte, hogy miről is szól. Madison pedig csak hallgatta, és kérdezgetett, és hallgatta, és kérdezgetett, Alex pedig közben arra gondolt, mennyire szerencsés, hogy egy ilyen nő viseli a gondjukat.

RILEY

A legjobban azért bírta ezt a szombatot, mert nem kellett egész nap a családja mellett lennie, délután ugyanis leléphetett a partira, amit Will ajánlott neki. Túlságosan sok lett volna neki, ha úgy kell eltöltenie az első igazi hétvégéjét, hogy óhatatlanul is kínos csend telepszik le az étkezőasztal körül ülőkre, vagy megint hallgatnia kell az apja felesleges kérdéseit, vagy elviselnie Madison idegesítő pattogását a sulival kapcsolatban. Komolyan, hogy az a nő sosem bírt nyugton maradni! Aznap reggel is kopogás nélkül benyitott a szobájába, éppen, amikor jó kisfiú módjára írta a matek házit, és lerakta a frissen vasalt ruháit az ágyra. Riley már éppen felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, hogy nem kell a haját tépkednie a nő bugyuta tudálékossága miatt, amikor egy izgatott hang mégis megtörte a szoba csendjét:

- Mit szeretnél ebédre? – lépett mellé hatalmas mosollyal az arcán, mire ő szándékosan arrébb csusszant a székével. Nem akart még közelebb lenni hozzá, mint amennyire muszáj volt.

- Mindegy – dörmögte fáradtan, majd a következő matek példának szentelte volna a figyelmét, amikor Madison megint megszólalt.

- Mi a kedvenced? – kérdezte vidáman, és ez úgy hangzott, mintha csak egy régi ismerősétől kérdezte volna meg, hogy hogy vannak a gyerekei. Utálta, hogy a nő ennyire lelkes volt, bármiről is volt szó, és sosem bírt három mondatnál kevesebb információt megosztani velük, emellett pedig máris úgy tett, mintha ő lenne az édesanyjuk. Egyszerűen gyűlölte ezt a nőt, ezért szenvtelenül felelt, még csak nem is próbálva elrejteni a maró gúnyt a hangjából.

- Tudom, hogy ezt csak azért kérdezed, hogy megkedveljelek, de az úgysem fog sikerülni – nézett összehúzott szemmel a másikra, aki egy pillanatig csalódottan lebiggyesztette az ajkát, de aztán megpaskolta a fiú vállát, és mosolyogva kiment a szobából.

Szemforgatva nézett utána, hiszen úgyis tisztában volt vele, hogyha Madison megkérdezi az apját, vagy Alexet, akkor rögtön ki tudja deríteni, hogy a lasagne a kedvenc étele, erre pedig nem akarta, hogy sor kerüljön. Minél kevesebb dolgot akart elárulni magáról, minél kevesebb időt tölteni a családjával, mert akkor ez azt jelentette, hogy minél többet lehetett egyedül, úgy, hogy nem zavarják meg. Csakhogy mindenki azt kérdezgette, hogy mi a baja, miközben velük volt a legnagyobb baja. Persze Alex ez alól kivételt képzett, hiszen vele normálisan beszélt, és meglepetésére bátyja a mai délután is érdeklődött felőle.

- Hallom, délután elmész – nyitott be hozzá érdeklődő mosollyal, miután ő végre képes volt kopogni, és Riley sem utasította vissza. A tesója még mindig jófej és rendes volt, bár néha azt érezte, hogy túl rendes, de hát nem tudta hibáztatni érte. Apjuk jószándékúságát egyértelműen ő örökölte, és anyjuk kedvességét is. Hát, igen, nem csoda, hogy ő a család fekete bárányának érezte magát!

- Ja. Van egy évfolyamtársam, aki mondta, hogy az egyik csaj szülinapi bulija lesz, és szerinte ott a helyem – válaszolta megpördülve forgósszékén, így szemtől szembe láthatta Alexet, amint az kíváncsian, és tényleg őszinte mosollyal nézett felé.

- Az jó! Akkor úgy tűnik, azért sikerült beilleszkedned – szűrte le láthatóan tényleg boldogan, és vállával nekidőlt az ajtófélfának. Csak azt furcsállta, hogy bátyja még otthon is annyira az az egyszerű srác volt, mint a suliban, és teljesen úgy viselkedett, mint az iskola folyosóin. Ugyanolyan visszafogott, csendes és segítőkész srác volt, csak éppen nem a szokásos sötét farmer-ing összeállításban mászkált, hanem melegítőben.

- Mondhatjuk így is – vonta meg a vállát válaszképp, és látta, hogy bátyja már annak is örül, hogy feleletet kapott. Hát, igen, ő is tudta, hogy nem könnyű mellette az élet, de az apja és Madison is megérdemelték, hogy kemény szavakkal illesse őket. Ebony pedig… hát… ő azért más tészta volt, mert azt a hadjáratot ő kezdte, Riley pedig csak folytatta.

- Jól van akkor – mosolyodott el bátyja, majd ellökte magát az ajtófélfától, és mielőtt becsukta volna maga után az ajtót, hozzátette: – Ha kell valami segítség a háziban, csak szólj! A szomszéd szobában leszek – ajánlotta fel, mint mindig, amikor az iskolai tanév kezdetét vette, majd már csak az ajtó záródását lehetett hallani. A fiú azért örült, hogy ilyen bátyja van, és nem bánta ezt a kis beszélgetést sem, de ez azért nem azt jelentette, hogy rögtön kibeszélő show-t fog tartani neki. Mégis… ez azért már valami kezdetét jelentette.

Riley úgy érezte, hogy a héten először boldog volt, mert négy órakor, egy minden eddiginél kínosabb és csendesebb ebédet követően – ahol természetesen lasagne volt, de ő még csak szót sem ejtett erről a tényről, mert minek? – elhúzhatott a megbeszélt találkozóhelyre, a suli elé, ahol Will már várta. A pénteki elzárás után ugyanis számot cseréltek, és a másik srác mondta is neki, ha nem akarja otthon tölteni a szombat délutánt, akkor eljöhetne az egyik évfolyamtársuk, Jessica szülinapi partijára. Mivel ez természetesen nyilvános volt, és nem kellett hozzá belépő, Riley pedig amúgy sem akart volna otthon társasjátékozni a drága családjával, belement a dologba. Csakhogy nem ismerte még ki magát, úgyhogy Will segítségére volt szüksége, aki a suli előtt várt már rá a szokásos laza öltözetében: egy tornacsukában, kék farmerben és kockás ingben.

- Nem sietted el a dolgot – jegyezte meg Will vigyorogva, miután gyors pillantást vetett az órájára, hiszen a fiú tíz perccel a megbeszélt időpont után érkezett.

- El kellett szabadulnom otthonról – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, mert nem az a fajta ember volt, aki rögtön kitálalt valakinek arról, hogy mi folyik a családja életében, úgyhogy ezt új haverja esetében sem tette meg.

- Mindegy, úgyis unalmas lesz a buli – húzta még szélesebb vigyorra a száját a másik, majd intett neki, hogy kövesse. Komótosan távolodtak el a sulitól, és a képet lassan egy kertvárosi övezet váltotta világos falú házakkal és virító zöld gyeppel. Olyanok voltak ezek a házak is, mint amilyenbe ő lakott, ugyanazok az amerikai filmekbe illő fehér kerítésű, vörös postaládás, nagy ablakú, színes házak, amelyek olyan tökéletesen tükrözik egy kisváros idilli képét.

- Akkor miért megyünk? – kérdezte összevonva a szemöldökét, bár tudta, hogy még ez is jobb annál, minthogy otthon maradjon.

- Mert Galenában egy bulit sem hagyhatsz ki! – válaszolta összecsapva a tenyerét, mintha valami pimaszságra készült volna, de amikor meglátta Riley arcát, inkább tovább magyarázott: – Ez egy kisváros. Ha nem vagy ott valamilyen partin, senkinek számítasz, és még borzalmasabb lesz a középiskolai életed. Mellesleg van ingyen kaja, és Jessica anyja cukrász, szóval megéri benézni – szögezte le lelkesen, és úgy tűnt, hogy ő tökéletesen elégedett ezzel a kisvárosi életérzéssel. Riley azonban nem annyira.

- Nem unod már Galenát? – tudakolta, talán most először nem gúnyos hangnemben, csak egyszerűen érdekelte, hogy egy olyasvalaki, mint Will, aki egész életét itt töltötte - merthogy az elzáráskor elárulta, hogy itt is született, sőt még a szülei is tősgyökeres galenaiak -, miért nem akar a lehető leghamarabb lelépni innen, és valami nagyvárosba költözni.

- Annyira nem rossz. Vannak néha jó fesztiválok, meg azért mindenki ismer mindenkit, úgyhogy azért jól elvan az ember itt. Na, ne vágj már annyira savanyú képet! – lökte meg a vállát Will az öklével, mintha már gyerekkoruk óta jó haverok lettek volna – Bírni fogod ezt a helyet! Legalábbis, ha olyan ember társaságában lesz, aki sosem hagy unatkozni – mutogatott saját magára, és megint nem tudott elnyomni egy pimasz vigyort. Ha nem futottak volna össze a tegnapi elzáráson, lehet, hogy le akarta volna törölni ezt az elégedett vigyort a képéről, de így, hogy tudta, milyen is ez a srác, és hogy az ő kedvét aztán tényleg nem lehet semmivel letörni, inkább csak bízott benne, hogy igaza lesz.

- Akkor gyerünk! – jegyezte meg a kelléténél lelkesebben, mire a másik biztatóan megveregette a vállát, és így mentek tovább, míg Jessica házáig nem értek.

Riley-nak fél óra után azonban be kellett látnia, hogy tévedett a parti kimenetelével kapcsolatban. Az igaz, hogy a citromhabos torta egyszerűen zseniális volt, de a nyomi zenék és a rózsaszín, szívecskés díszlet elvette a kedvét az egész partizástól. Arra azonban jó volt ez az egész kimozdulás, hogy felmérje a terepet, és meglássa, ki milyen arc, hogyha nem a suli szabályait követi, és néha meglepő felismeréseket tett. Ebony persze sehol sem volt, és a kis barátnője sem bukkant fel, bár ebben már a házba való belépéskor egészen biztos volt. Mégis furcsállta, hogy a két csaj ennyire kívülálló akar maradni, de hát, ha tényleg nem akartak jönni, akkor az az ő bajuk! Igaz, ami igaz, ő is kívülállónak érezte magát, így nem is ellenkezett, amikor Will javaslatára leléptek, hogy Galena legjobb kajáldája felé vegyék az irányt. A fiú szerint ugyanis a hosszú, vöröstéglás épületek sorának legvégén, egy saroképületben rejtőztek a legjobb ételek, amelyeket a kisvárosban lehetett kapni, ezért belement, hogy ugorjanak be a Carrie’s Cornerbe.

- Szerintem egész Amerikában itt csinálják a legjobb juharszirupos palacsintát – jegyezte meg haverja mosolyogva, amikor lehuppantak egy vörös bőrüléses bokszba. Az étkezde tényleg elég hangulatosnak tűnt a zöld színekkel, a hosszú, bárszékes pulttal, illetve a szétszórtan elhelyezett bokszokkal és asztalokkal. A helyiséget normális zene hangja töltötte be, így végre megkönnyebbülve állapíthatta meg, hogy végre volt valami, ami nem sugallta azt, hogy egy kisvárosban van! – Na, nem mintha jártam volna Illinoison kívül, de biztos vagyok benne, hogy ez a legjobb – fűzte hozzá vigyorogva, és láthatólag büszke volt magára, amiért megmutatta neki ezt a helyet.

- Tényleg jónak tűnik – nézegetett még mindig körbe, majd az étlapot kezdte tanulmányozni, amikor megjelent mellettük egy fekete hajú, kedves mosolyú nő, hogy megkérdezze, mit hozhat. Ő végül egy sajtos hamburger mellett döntött, Will pedig nem hagyhatta ki a juharszirupos palacsintát, bár erősen gondolkozott, hogy karamellás gofrit kérjen –e helyette, de végül mégsem mondott le a palacsintáról.

Míg vártak a rendelésükre, a másik fiú elkezdett mesélni magáról, bár egy-két kérdés természetesen Riley-ból is kikívánkozott. A hallottak és a megtapasztaltak alapján úgy sejtette, hogy egy laza sráccal van dolga, aki magasról letojja, hogy mások mit gondolnak róla, és ezért azt csinál, amit csak akar. Gördeszkamániás, bírja az alternatív és az indie zenét, krimi sorozatokat néz, tornacsuka gyűjteménye van, hobbiszinten kosarazik, szereti a hasát, nem kedveli a sulit, és persze imádja szívatni a lányokat.

- De Ebony-nak szerintem bejössz – szólalt meg pimasz hangon, miután felnézett csokis turmixából, és ha Riley ebben a pillanatban ivott volna a kólájába, biztos félrenyelt volna.

- Ezt úgy mégis miből szűrted le? – kérdezte élesen, de érdeklődve várta a választ, mert nem tudott mire gondolni.

- A csajok általában azokat utálják ennyire, akiket valójában bírnak – vigyorgott, mintha ő lett volna a világ legnagyobb szerelmi szakértője, és ha ez nem lett volna elég sokkoló az O’ Neill fiú számára, akkor az étkezdébe belépő emlegetett lány látványa már tényleg kiverte a biztosítékot.

Mikor Riley odanézett, tekintete találkozott a szélvész módjára beviharzó Ebony-éval, aki meglátva őt, bosszúsan összeráncolta a homlokát, és ingerülten caplatni kezdett az asztaluk felé. Amikor már elég közel járt, erőltetett mosollyal és mellkasa előtt összevont karjaival megjegyezte:

- Látom, egy autónak sem sikerült elcsapnia – fékezett le az asztaluknál, mire Will olyan képet vágott, mintha a kedvenc sorozata legviccesebb része jönne, és már alig várja, hogy hallhassa, mi lesz a fiú reakciója.

- Biztos azért nem, mert túl jóképű vagyok ahhoz, hogy ne vegyenek észre – állt elő a frappáns válasszal, és egy büszke vigyort is felvitt az arcára, haverja pedig az asztal másik felén erre el is kezdett magában röhögni.

- Remek! Legalább most már tudjuk, hogy nemcsak bunkó vagy, hanem beképzelt is! – tette csípőre a kezét a lány, és kócos, vörös frizurájának látványa mintha még fokozta is volna azt az érzést a fiúban, hogy ez a lány nagyon, de nagyon dühös rá.

- És neked egy ilyen emberrel kell együtt dolgoznod! Lehetnél egy kicsit lelkesebb! – cukkolta vigyorogva a másikat, aki erre felvette azt a szokásos, paprikavörös fejét, ami jellemző volt nála, ha már betelt a pohár. Komolyan, még csak egy hete volt itt, de máris mennyit látta ezt a tekintetet! Ez a tény azonban, mintha csak még büszkébbé tette volna, hiszen ő imádta nézni, ahogy fel tudta húzni a lányt.

- Még mit nem! – nevetett fel gúnyosan, megadva ezzel a beszélgetés végszavát, majd odasietett a pulthoz, hogy leadja a rendelését. Szándékosan háttal állt a fiúknak, de ez szerencse is volt, hiszen Will majdnem megfulladt a röhögéstől, és még abban is túl rossz volt, hogy a kezei takarásában elrejtse a nevetését. A pincér gyorsan csomagolt a lánynak egy szendvicset, így Riley-nak nem kellett kitalálnia semmit, hogy hogyan ne árulja el röhögő barátját.

A lány ugyanolyan szélsebesen, mint ahogy bejött, viharzott kifelé, és a fiú maga sem tudta, hogy bámulja, ahogy kimegy, amíg Ebony rá nem nézett, és nem küldött felé egy gyilkos pillantást. Mégis, kaján örömöt érzett magában a tudat miatt, hogy nemcsak ő nézett a csaj felé, hanem ő is visszapillantott rá.