2015. június 27., szombat

Round 04

Hey-ho, Galenators!

A mai napom megkoronázása, hogy feltehetem nektek ezt a fejezetet, ugyanis túléltem életem első nyelvvizsgáját, és kicsit fáradtan, de mindenképpen boldogan osztom meg veletek az eheti részt. És jelentem, még élek és virul, holnaptól én is pihenhetek végre, és akkor aztán a Confidence Gamesen is többet dolgozhatok. Hát, várom már a holnapot is. ;)
Az eheti résszel kapcsolatban annyit, hogy itt már több Roxy is lesz, kicsit többet tudunk meg róla és a viselkedéséről, hiszen ebben a részben már az első korrepetálásuk is benne lesz Alex-szel. Remélem, megfogjátok kedvelni a lányt, és bár még mindig kicsit zavartnak tűnik, a következőkben még jobban fel fog engedni. :) Riley és Ebony pedig hozzák a szokásos formájukat, és lehet, hogy nem gondolnátok, de a beszélgetésük a következő fejezetekre is ki fog hatni. A végén pedig lesz egy kis Will is, és felvetül a kérdés is: Riley tényleg nem tudná megkedvelni Ebony-t vagy csak ezt mondja magának? :)
Ezt a fejezetet két embernek dedikálnám. Az egyik a nővérem, akitől a héten kaptam egy rendkívül aranyos és szavakba önthetetlenül fantasztikus novellát, és a vizsgámhoz is sok segítséget nyújtott, úgyhogy remélem, ezzel kifejezhetem a hálámat. <3 Másrészt pedig a Parabataimnak, akit remélem, fel fog vidítani a fejezet, és örülni fog a Riley-s résznek is. ;) Jó olvasást mindenkinek!

Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
ROUND 04

ALEX

Az első hét nem is volt olyan rossz, mint ahogy arra számított. Azt hitte, minden nagyon idegen és hűvös lesz, de a kisvárosiak vendégszeretete, illetve a közvetlen évfolyamtársai bebizonyították, hogy rosszul állt hozzá ehhez az egész költözéshez. Bár még ő sem tudta teljes mértékben feldolgozni az új helyzetet, azért kezdte élvezni a galenai nyüzsgést, és még az iskola rendszerét is elég normálisnak és igazságosnak találta. Arról nem is beszélve, hogy ez a hét is tartogatott meglepetéseket, hiszen Roxy-val keddre beszélték meg az első korrepetálást, és ő efelett a tény fölött nem tudott elsiklani. Főleg úgy nem, hogy Dave már hétfőn is az asztalukhoz hívta a lányt és annak barátnőjét, hogy egymás mellett fogyasszák el az ebédjeiket, és közben egy jót beszélgessenek. Ennek azonban az lett a vége, hogy haverja inkább Helennel disputált, míg ő Roxy feszült hangulatát próbálta oldani, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel.
- Na, és ha nem éppen matek példákat oldogatsz, akkor mivel töltöd az idődet? – kérdezte Alex széles mosollyal, felvonva a vállait, hiszen alig tudott valamit a lányról. A másik inkább olyan volt, mint egy csigaházába bújó kislány, aki nem akarta, hogy a többiek észrevegyék, jól elvolt abban a tudatban, hogy mellette mindenki elsétál a folyosón, úgy, hogy nem is pillantanak felé. Visszahúzódó természettel rendelkezett, és ez a fiút csak még jobban felbátorította arra, hogy a köré épített védőburkon lyukat találjon. Tudta, hogy minden ember előbb-utóbb megnyílik, csak meg kell találni azt a pontot, ahol meg lehet őket fogni.
- Olvasok – válaszolta zavart mosollyal, és füle mögé tűrt egy kósza tincset, ami akadályozta az evésben.
- És miket olvasol? – próbálkozott újra, abbahagyva szendvicse majszolását, hogy teljes figyelmét a lánynak szentelhesse.
- Hát, igazából mindenfélét – vonta meg a másik a vállait, majd elgondolkodva hozzátette: - Nem igazán a kategória számít, hanem az, hogy megfogjon a történet. Szeretek krimiket is, de disztópikusból is vannak jók, és azért a romantikus kategóriát sem vetem meg. Az a lényeg, hogy ne legyen sablonos, és a főszereplők karakterei is jól kidolgozottak legyenek – felelte egyhuzamban, lelkes mosollyal az arcán, majd álmodozó tekintettel meredt maga elé, aztán, mint akit hirtelen megráztak, zavartan szabadkozni kezdett – Á, túl sokat beszélek…
- Nem, nem, dehogy! Mondd csak! – legyintett Alex a kelleténél talán gyorsabban, mire a lány hálásan elmosolyodott. Ahogy éjfekete tincseire rávetültek a déli napsugarak, hamvas bőrét arca két oldalán pír öntötte el, rózsás ajkai apró mosolyban játszottak, gesztenyebarna szempárja pedig csillogott az ártatlanságtól, a fiú sem tagadhatta, hogy Roxy a maga egyszerű és hétköznapi módján egy gyönyörű lány volt. És pont úgy nézett ki, mint aki ezzel abszolút nem volt tisztában.
- És mi a kedvenc könyved? – kérdezte rögtön elszakítva tekintetét a lány ajkairól, mert rájött, hogy ez már bámulásnak számít. Még ő sem szerette volna, ha a másik perverznek vagy tiszteletlennek gondolja, amiért így néz rá.
- Te nem olvastál még könyvet? – kérdezte a lány kíváncsian, majd hirtelen kibukott belőle egy felszabadult nevetés, ami miatt Alex sem bírta megállni, hogy ne csatlakozzon hozzá.
- Miért?
- Ilyet nem lehet kérdezni egy könyvmolytól! – indokolta Roxy fejcsóválva, majd oldalra döntötte a fejét, hogy a fiúra pillanthasson, és úgy folytatta – Sok kedvencem van, és nem tudok olyat választani, ami az abszolút favorit lennw, mert egyszerűen nem lehet összehasonlítani őket. Van, ahol a karakterek felépítése a jobb vagy az írásstílus, a történetvezetés, míg máshol a szerelmi szál – magyarázta, és szeme közben olyan lelkesen csillogott, mint addig még sosem. A fiú gondolatban megveregette a vállát, amiért ezt is sikerült kicsikarnia a lányból, hiszen most először látta ilyen felszabadultnak és könnyednek. Ez a Roxanne azonban más volt, mint akit eddig látott, és kíváncsi volt rá, vajon melyik oldala az igazi. Rengeteg olyan emberrel találkozott már, aki mást mutatott a felszínen, mint amilyen valójában volt, ezt a típust képviselte például a saját öccse is, és úgy tűnt, hogy évfolyamtársa is tartogatott még egy-két meglepetést.
- És amúgy sem ismernéd őket – visszakozott a lány rögtön, mintha csak ki akart volna bújni a válaszadás alól, de tudhatta volna már, hogy Alex nem volt ilyen könnyű eset. Lehet, hogy a pasis hiúsága és büszkesége, vagy egyszerűen csak a kíváncsiság hajtotta, de ő nem tudta ennyiben hagyni a dolgot.
- Azért próbáljuk meg! – vágta rá széles vigyorral, majd kíváncsian hallgatta a másikat, ahogy kedvenc köteteiről beszélt. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga a lánnyal, ha a korrepetáláson is hol nyílik felé, hol pedig újra magába zárkózik, de ő elhatározta, hogy meg akarja tudni, ki is valójában az a Roxanne Collins.

Erre a kérdésre újabb válaszokat kapott, amikor kedden tényleg megtartotta a lány korrepetálását. Az előző heti egyeztetés alapján keddet és pénteket választottak időpontnak, és megbeszélték, hogy az óráik után, tehát három óra körül találkoznak az iskola könyvtárában. Alex ezt teljes mértékben fairnek tartotta, hiszen furcsán vette volna ki magát, ha ő hívja át magához a lányt, illetve azt sem várhatta el, hogy Roxy a saját házukba hívj őt, így a könyvtár elég korrekt és kényelmes megoldásnak tűnt. A fiú úgysem járt nagyon a helyiségben, úgyhogy még az óra előtt alaposan szétnézett, és be is iratkozott az iskolai nyilvántartásba. A könyvtárosnő, Mrs. Johnson – egy tömzsi, hatvanas éveiben járó, ősz hajú, szemüveges, beszédes hölgy - készségesen irányítgatta egyik részlegről a másikra, és látszott rajta, hogy kicsattan az örömtől, hogy végre valakinek újra végigmutogathat mindent, mert valószínűleg nem sok új diák érkezett az elmúlt évek során. Neki nem is volt szíve ahhoz, hogy elküldje a nőt, pedig magától is végig tudta volna járni az egészet, mégis inkább hagyta, hogy Mrs. Johnson hadd mondja a magáét.
Éppen megértő mosollyal, bólogatva hallgatta a könyvtárost, aki azt kezdte el ecsetelni, hogy a mai fiatalok milyen keveset olvasnak, amikor egy sudár lány alak jelent meg a tudományos-ismeretterjesztő részleg végén lévő folyosón, és halkan odatipegett párosukhoz.
- Jó napot, Mrs. Johnson! – köszönt Roxy vidám mosollyal, mire az idős hölgy arca rögtön felderült. Feljebb csúsztatta az orrnyergén a szemüvegét, hogy jobban lássa a fiatalokat, de amikor megbizonyosodott felőle, hogy ismerős áll vele szemben, boldogan felkuncogott.
- Jó újra látni, kedveském. Miben segíthetek? – tudakolta visszacsúsztatva a jó helyére az egyik elkóborolt könyvet, majd megtörölte a kezeit kockás szoknyácskájában, és nagyokat pislogva várta a választ.
- Én igazából csak Alex miatt jöttem – felelte mosolyogva, majd hirtelen jött zavarában újra a füle mögé tűrte egy éjfekete tincsét, ahogy valószínűleg tudatosult benne, hogy ez rosszul vette ki magát. A fiú tisztességesen kisegítette a másikat, de a hallottak után nem tudott elnyomni egy szórakozott mosolyt, pedig nagyon igyekezett.
- Ma korrepetálom Roxy-t, és azt beszéltük meg, hogy a könyvtárban találkozunk – magyarázta készségesen, megigazítva válltáskáját, és felvont szemöldökkel a lányra pillantott. A másik inkább a topánkája orrát mustrálta, és nem szólt erre semmit, Mrs. Johnson viszont nem tudta, miért ilyen ideges, így megveregette a lány vállát, közben pedig éppen olyan halkan megjegyezte, hogy még a fiú is meghallotta:
- Jaj, nem kell ilyennek lenned, drágám. Tudtam, hogy előbb-utóbb te is szerzel magadnak egy szemrevaló fiatalembert – nyugtatgatta Mrs. Johnson mindentudó mosollyal, mire a két fiatal egyszerre kapta fel a fejét. Egyszerre is kezdtek el hebegni-habogni, hiszen mindketten ki akarták magyarázni magukat ebből a félreértésből, de ennek csak az lett a vége, hogy a nő még szélesebben elmosolyodott, és mutatóujját a szájához emelte, hogy elhallgattassa őket.
- Nem baj, kedveskéim. Én nem fogom ezt kikotyogni másoknak. Úgyis olyan aranyosak vagytok együtt – állította olyan tipikus nagymama mosollyal, és elkezdett volna kicsoszogni mellettük, de Roxy még tiltakozva utána szólt:
- Mi nem vagyunk egy pár, Mrs. Johnson!
- Igaza van, én tényleg csak korrepetálom őt – visszakozott a fiú is, és zavartan a hajába túrt. Hát, ebből már nem tudtak jól kijönni! Hitetlenkedve végigsimított homlokán, majd kiskutya szemekkel a lányra pillantott, aki előre-hátra dülöngélt, és láthatólag túlságosan feszélyezett volt ahhoz, hogy bármit is mondjon.
- Sajnálom. Nem tudtam, hogy ez lesz belőle – nyögte ki a lány a következő másodpercben, majd meg sem várva a válaszát, elsétált. Alex azt hitte, hogy ezzel el is felejtheti az aznapi korrepetálást, és egy pillanatig rögtön hevesen ellenkezni is akart ellene, de aztán rájött, hogy a lány csak lepakolt egy előtéri asztalhoz, és leült, hogy ott várja meg őt. Sóhajtva letelepedett Roxy mellé, mert tényleg azt hitte, hogy le fog lépni, így meg is könnyebbült, amikor látta, hogy a másik elővette a matek könyvét, és rögtön lapozgatni kezdett benne. Nem akarta kimutatni, de tényleg megnyugodott.
- Öhm… szóval ezt a példát nem értem – bökött ceruzájával egy tankönyvi feladatra a lány, és látszott rajta, hogy próbálkozott megérti, de valami nem sikerült neki. Ő már segített elég embernek ahhoz, hogy tudja, ki az, aki nem is foglalkozott a feladattal, és úgy akar tőle segítséget kérni, és ki az, aki meg akarta oldani, csak valahogy mégsem sikerült. Tisztelte azt a lányban, hogy ő az utóbbi kategóriába tartozott, és tényleg törekedett a jobb eredmény elérésére.
Az óra során is megbizonyosodhatott felőle, hogy Roxanne rendkívül szorgalmas leányzó, és ahányszor ő kijavította, a lány mindig megismételte a feladatot, és megoldotta újra, de már egyedül. Nem is volt sok hibája, csak éppen mindig beleesett azokba a tipikus bakikba, amelyek a diákokat általában matek feladatoknál mindig megfogják, így azt javasolta neki, hogy szépen lassan gondolkozzon el a feladatokon, rakja össze, hogy mit akar kiszámolni, és ha több időbe is telik, de minden részletet írjon le, és akkor biztos nem fog belekeveredni, és kevesebb is az esélye a hibázásra. Tanítványa mindig figyelmesen, tágra nyílt őzikeszemekkel hallgatta az instrukciót, és ha példákról volt szó, mindig erősen odakoncentrálva, néha maga elé motyogva, néha pedig ajkát harapdálva oldotta meg őket.
Lehet, hogy a könyvtár atmoszférája vagy a kevés körülötte nyüzsgő ember tette, de úgy tűnt, hogy jobban elboldogult a matekkal, és a korrepetálás végére már nem is szorongatta olyan erősen a ceruzáját, mint az elején. Alex teljes mértékben meg volt elégedve az eredménnyel – már ha mondhatott egyáltalán ilyet -, és nem mondta volna ám ki, de egészen élvezte az órát. Néha nem tudta megállni, hogy ne pillantson oldalra a másikra, míg az erősen koncentrálva dolgozott, de aztán mindig el is fordította a fejét, mert maga sem értette, mi ez a hirtelen jött bámulási kényszer. Nem szokta ő a lányokat nézegetni, nem az a fajta fiú volt, aki megfordult a szép idomok után, ezért néha kicsit bűnösnek érezte magát, amiért hosszabb ideig a másikon legeltetette a tekintetét. Nagyobb részben viszont inkább élvezte a helyzetet, de ezt még ő maga sem lett volna képes bevallani.
- Igen, igen, ez itt kettő, itt gyökvonás, ott reciprok… - nézte át a következő feladatot is, majd elismerősen elhúzta a száját, és visszatolta a lány elé a füzetét – Igen, teljesen jó ez a feladat – ismerte el szélesen mosolyogva, mire a lány szájából egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki. Látszott rajta, hogy a másfél órás szüntelen számolgatás és odafigyelés után már fáradt volt, hiszen szorosan lófarokba fogott hajából már néhány rakoncátlan tincs elszabadult, szemhéjai is gyakrabban csukódtak le, és kissé bágyadtan, de ő is elmosolyodott.
- Hát, akkor köszönöm szépen a korrepetálást. Nekem most viszont szerintem mennem kéne, már biztosan várnak otthon – jelentette ki hirtelen, és Alexben is csak akkor tudatosult, hogy mennyire elszaladt az idő. Nem volt teher számára ez a délutáni korrepetálás, és még simán bele is fért az idejébe, úgyhogy csak legyintett Roxy hálálkodására.
- Akkor holnap találkozunk – hajtotta le a fejét a lány elköszönése jeléül, majd összeszedte a holmijait, és felállt az asztaltól. Alex nem tudta, mit tegyen, így inkább ülve maradt, majd intett neki, amikor a másik elsétált mellette, és figyelte, ahogy ruganyos léptekkel elhagyta a könyvtárat.

RILEY

Ha egy dolgot kellett volna választania, amit a legjobban utált ebben a suliban, akkor gondolkodás nélkül a tesi órát mondta volna. Nem volt ő sosem sportos alkat, inkább a lustábbik fajtát képviselte, de az átlagos sulisi tesiket még ő is kibírta, mert nem csináltak mást, csak kosaraztak meg amerikai fociztak. És itt, ebben a poros kis városban ki jut nekik tanárnak? Hát nem egy már kiöregedett, de egykor világbajnok súlyemelő, akinek az az életcélja, hogy kikészítse őket, és izomagyúakat és izmos csajokat faragjon belőlük! Komolyan, először azt hitte, hogy ez csak valami „Kész átverés”-show vagy ilyesmi, de miután a többiek arcán is látta, hogy lesokkolódtak a tanárváltás miatt, és őket is meglepte a szigorú és gyors, izmokat nem kímélő edzésterv, amihez a férfi tartotta magát, azért egy kicsivel jobban érezte magát. Na, meg, az izzadó csajok látványa sem volt elhanyagolható, de hát az inkább csak hab volt a tortán. Úgy utálta az erősítéseket, és folyamatosan ide-oda rohangálást, fel-le ugrálást, fekvőtámaszozást legalább tíz féle módon, és felülést, illetve homorítást ugyanilyen szinten, hogy azt el nem lehetett mondani. Nem mellesleg a bátorító motiválások helyett mindig csak ilyeneket kaptak:
- Jól van, fiúk, lányok, ráértek ácsorogni majd ötvenévesen a sorompó előtt, most dolgozni! Na, gyerünk!
- Komolyan mondom, a lányok jobban dolgoznak, mint a fiúk! Ez azért szégyen, fiatalok! Hát ki fogja emelgetni majd a hűtőket meg a szekrényeket? A feleségeitek?
- Nyomjad azt a négyütemű fekvőtámaszt, hát egy perc az semmi!
De egy perc az nagyon is sok volt, legalább háromszor meg tudott halni közben. És panaszkodni tudott, jó sokat, de inkább csak magában, gondolatban szidta a tanárt, mert a végén még lekevert volna neki egyet, és egy súlyemelő esetében azért az nem lett volna túl kellemes. Mellesleg ki hallgatta volna meg? Aki nem járt Mr. Bodybuilder – ő már csak így hívta a tanárt – órájára, az nem tudta, miről beszél, és Madison úgyis csak megveregette volna érte a fejét valami biztató mondattal, az apja mosolygott volna valami olyasmit motyogva, hogy ez ráfér a fiatalságra, míg Alex haverosan hátba veregette volna, de egyikük sem tudta volna, ő miért rühelli ennyire a tesiket. Hát, ez van, a tinédzsereket tényleg nem érti meg senki! A bátyja is úgy tűnt, mint aki nem is élte át az ajtócsapkodós, rock zenét bömböltetős, panaszkodós korszakot, mert ő mindig olyan nyugodt csávó volt, hogyha Riley nem a saját szemével látja, nem hiszi el! Komolyan, micsoda arc volt a tesója!
Minden esetre a „legrosszabb dolgok a galenai suliban” listát a második héten hivatalosan is a tesi óra vezette, és a vörös veszély - azaz Ebony - lecsúszott a második helyre, miután a lány már a következő héten beérte annyival, hogy néha gyilkos pillantásokat vetett rá, és ha netán a folyosón elsétáltak egymás mellett, mindig gyorsan elviharzott. Úgyis tudták azonban, hogy előbb vagy utóbb, de neki kell állniuk a projektnek, és sajnos erre még a média tanár is figyelmeztette őket a hétfői óra végén. Na, nem mintha el tudták volna felejteni ezt az egészet.
- Mr. O’ Neill, már sikerült megbarátkoznia a helyzettel? – tudakolta Mr. Hill feljebb tolva az orrnyergén vastag keretes szemüvegét, és a lencsék mögül kíváncsian pillantott a fiúra. Epés megjegyzéseit visszanyelve, inkább az arcára varázsolta legelbűvölőbb mosolyát, és bólogatva válaszolt:
- Teljes mértékben, uram – nyomta meg erősen a tanár tiszteletére használt jelzőt, és még mindig nem vakarta le magáról azt az idióta vigyort. Tudta, hogyha nem akarja ezt a pénteket is az elzáráson tölteni, akkor nem szabad kihúznia a gyufát a médiaóra alatt, így inkább tette, amit a legjobbnak látott: játszotta a jókisfiú szerepét, és látta, hogy ezzel még a tanárnál is célba ért. Egy hátulról érkező hang azonban csak felhorkant erre, így Mr. Hill figyelme rögtön a csoporttársára siklott.
- És önnek, Miss Edgward, már sikerült megbarátkoznia a helyzettel? – ismételte meg a kérdést türelmes hangon, felvont szemöldökkel, az osztály azonban kíváncsian várta a lány reakcióját.
- Természetesen – vágta rá túlságosan széles vigyorral a lány is, és ártatlan bárány szerepe ellenére egy pillanatra szúrós pillantással jutalmazta Riley-t, aki erre csak hitetlenkedve megcsóválta a fejét, majd visszafordult a tábla felé.
- Jól van, hölgyeim és uraim, akkor most, hogy mindenki megtalálta a lelki nyugalmát, kiadnám a következő feladatot! – jelentette be lelkesen, visszacsoszogva a tanári asztalhoz, majd a diákokkal szemben, hanyagul nekidőlt annak. Az osztály egyszerre hördült fel az újabb feladat hallatán, és mindenki egyhangú nemtetszését fejezte ki, néhányan kulturált, míg mások kevésbé kulturált formában. Mr. Hill lelkesedését ez azonban nem tudta letörni, színpadiasan a táblához sétált, kezébe fogta az egyik krétát, és lassan, a diákok idegeit húzva kacifántos betűkkel felvéste a táblára: őszi fesztivál.
- Végre elérkezett az, amire már mindannyian vártunk! Nem, nem az őszi bál, Mr. Brooks! – pisszegett le egy nagymenő srácot, miután az lelkesen felkurjantott – Az majd két múlva pénteken lesz. Most azonban újra megrendezik… - tartott néhány másodpercnyi hatásszünetet - az őszi fesztivált! – kiáltott fel Mr. Hill, és abban a pillanatban, összecsapva tenyereit, fülig érő mosollyal, komolyan úgy nézett ki, mint valami fangirl. Riley nem tudott visszatartani egy nevetést erre a gondolatra, de ahogy reagálására meglátta a fickó tekintetét, gyorsan köhögésbe fojtotta a röhögését. Helyette inkább arra próbált koncentrálni, hogy emlékezzen, említett –e neki bárki is bármit az őszi fesztiválról, de mivel nem tudott összekaparni semmi használhatót ezzel a témával kapcsolatban, kivételesen hálás volt, hogy a médiatanár mesélt róla.
- Mint mind tudják, az őszi fesztivál a galenai fesztiválok egyik legnépszerűbbje. Jönnek zenekarok, énekesek, zenészek, mutatványosok, színpadi produkciók, de jönnek festők, kereskedők, őstermelők, és természetesen, hogy a fiatalokat is maradásra tudják bírni, a város szélén felállítanak egy óriáskereket, lesz vattacukros és céllövölde, minden, ami egy jó fesztiválhoz kell! – vigyorgott, mint a tejbetök, miközben az osztály szemforgatva, rágógumi pukkantások kíséretében, a padokon elterülve hallgatta őt, míg mások egyenesen bealudtak unalmas monológja közben. Riley, ahogy meghallotta, miről is van szó, enyhén érdeklődőből átváltott unottá, ugyanis azt hitte, ez tényleg valami nagy durranás lesz, de hát mit várt? Ez a porfészek ennél jobbat nem is tudott volna szervezni, náluk valószínűleg a fesztivál kicsit mást jelentett, mint mondjuk Minneapolisban.
- A feladatuk pedig az lesz, hogy menjenek el, és írjanak egy másfél oldalas beszámolót arról, hogy kivel voltak, mit csináltak, mit próbáltak ki, mi tetszett, vagy éppen mi nem tetszett. Én kíváncsi vagyok mindenre, úgyhogy lepjenek meg! Mivel a fesztivál most szombaton lesz, a leadási határidő a következő óra, azaz jövő hét hétfő! Jó munkát mindenkinek! – csapta le a krétát az asztalra lelkesen, majd boldogan az osztályra pillantott. Éppen, amikor befejezte az örömködését, megszólalt a megváltó csengő, és az osztály hálásan felsóhajtott. Mindenki rögtön szedelődzködni kezdett, a terem megtelt a tollcsattogások, könyvcsapkodások és széktologatások egybefolyó hangjaival.
Riley szinte hálát rebegett az égieknek, hogy ennek az órának vége volt, hiszen a médiaóra nemcsak az első héten, hanem ma is jelentős mértékben kikészítette. Nem hitte el, hogy azon kívül, hogy a média egy elhanyagolható tantárgy, a következő egy hónapban is ezzel kell foglalkoznia, és most még ezt tetézve jövő hétre is élménybeszámolót kell készítenie. Egyáltalán hogyan kell ilyet írni? És minek írna, ha rühelli a kisvárosi fesztiválozást? Értelmetlen és bugyuta házi, ennél jobb nem jutott volna a tanár eszébe?
Feldúltan és magában duzzogva összeszedte a cuccait, majd kisétált a teremből, de a folyosón csatlakozott mellé valaki. Először azt hitte, hogy Will az, de aztán rájött, hogy Ebony caplatott mellette, és mellkasa előtt karba font kézzel, dühös pillantással nézett felé, miközben veszélyesen vörös haja uszályként terült el a hátán.
- Szóval, mi lesz a témánk? Interjú, közvélemény kutatás vagy mi? – szegezte neki a kérdést indulatosan, és gesztenyebarna szeme bosszúsan csillogott.
- Nem tudom. Te vagy a csaj, neked kéne okosabbnak lenned – tárta szét a karjait értetlenül, mert már fáradt volt ezekhez a marhaságokhoz. Nem elég, hogy újabb munkát osztott rájuk a tanár, de még most Ebony is idegesíti a projektmunkával, amit csak egy hónap múlva kell leadniuk! Hallatlan!
- Te vagy a pasi, neked kéne vezető szerepben lenned, nem?
- Hát én aztán nem fogok mellbedobással küzdeni ezért a csapatmunkáért, nehogy azt hidd! – ellenkezett rögtön, és úgy beszélt erről az egész ügyről, mintha valaki benevezte volna az X-faktorba, és neki semmi kedve nem lett volna elmenni a válogatásra. Egyszóval: rühellte ezt az egész közös projektmunkát, és ez volt a legutolsó dolog, amihez kedve volt a költözés, Madison idegesítő monológjai és apja értetlenkedései mellett.
- Jaj, istenem! – nézett a plafonra Ebony, mintha az égiekhez beszélne, és magasba emelte a kezeit - Mi rosszat tettem, hogy a sors egy ilyen idiótával büntet? – fakadt ki indulatosan, és kezeit még szorosabban összefonta a mellkasa előtt. Riley elégedetten állapította meg, hogy legalább a másikat is annyira idegesítette a helyzet, mint őt, de azt nem tudta megérteni, hogy attól, mert az első napján éppen Cindy-vel beszélt, miért utálhatja a lány ennyire. De hát egyébként is ki értette a csajokat?
- Lehet, hogy idióta vagyok, de te idegesítő is vagy, csúnya is és nagyszájú, úgyhogy szerintem te vezeted a listát – jegyezte meg gúnytól csöpögő hangon, mire Ebony élesen beszívta a levegőt, és olyan vörös fejjel nézett rá, mintha abban a pillanatban akart volna felrobbanni.
- Jól van, ezt megjegyeztem – dörmögte az orra alá indulatosan, és hevesen rázni kezdte a fejét, amitől vörös tincsei ide-oda kezdtek himbálózni – Tapló – vetette oda neki, majd mielőtt bármit is reagálni tudott volna, gyorsan balra kanyarodott, és elveszett a diákok tömegében. A fiú összevont szemöldökkel nézett utána, mert már tényleg nem értette, mi van a csajjal. Ő is cukkolta mindig, akkor mégis miért pont most akadt ki? Az oké, hogy nem mondott rá túl szépeket, de miután leidiótázták, felment benne a pumpa, és nem bírta visszafogni magát. Ilyen természete volt, mindenre gyorsan reagált, és ezért sokszor meggondolatlanul cselekedett, de hát ennek nem kellett volna zavarni Ebony-t, ha egyszer úgyis annyira semmi nem érdekelte. Akkor most mégis miért zavarta, hogy Riley mit mondott?
- Hé, haver, mi volt ez? – lépett mellé Will értetlen tekintettel, és a diákok sűrűjében elvesző vörös veszély után pillantgatott. Ő erre csak legyintett, majd maga is értetlenül állva a dolgok előtt, válaszolta a másik srácnak:
- Nem tudom. Egyszerűen csak kiakadt, mert beszóltam neki – forgatta meg a szemeit, majd nagyot sóhajtott, mert kisebb gondja is nagyobb volt Ebony-nál.
- Legalább most már tudod, hogy tuti bír téged, mert nem sértődött volna meg, ha nem csipázna téged – húzta ki magát haverja büszke vigyorral, és úgy bólogatott, mintha nagy szerelmi szakértő lett volna.
- Még mit nem! Hogy Ebony bír engem! Pff – nevetett fel ezen a szürreális felvetésen, mert bár nem nagyon ismerte a női gondolkodást, azért azt látta, hogy a másik nem bírja. Folyton cukkolta, már az első médiaóra alkalmával is más párt akart keríteni magának, és még most is leidiótázta. Egy tizedszázaléknyi esély sem volt arra, hogy a csaj kedvelje. Arra pedig még kevesebb, hogy ő megkedvelje Ebony-t.
- Jól van, jól van, lehet, hogy nincs igazam. De az is lehet, hogy igazam van – vonta fel a vállait szórakozottan, majd nagyot röhögött, ahogy meglátta Riley arckifejezését – Nyugi, haver, lazíts! Csak hülyülök – veregette meg a vállait Will - Na, menjünk, mert Ms. Black kinyír, ha nem érünk oda időben matekra – tette hozzá meghallva a folyosókat betöltő csengő hangját, majd az első emeletre vezető lépcsők felé intett. A fiú kénytelen volt követni őt, de továbbra sem volt nyugalma, hiszen a nap további részében is újra és újra visszhangzottak a fejében Ebony szavai.

2 megjegyzés:

  1. Drága Lexi!

    Hát ez harmadrészt cuki, harmadrészt szenvedős és harmadrészt vicces volt! Nagyon kedvelem Alex és Roxy párosát, iszonyú aranyosak együtt. Komolyan élvezet olvasni, hogy milyen édesek. Olyan tipikus visszafogott párosnak tűnnek, akik nem kavarnak nagy port abból, hogy együtt vannak, de szívük-lelkük benne van. Na, de ezzel egy kicsit előreszaladtam. A korrepetálás reális volt, és remélem, hogy a lánynak tényleg hasznára lesz. A könyvekről való beszélgetés pedig ismerős és megmosolyogtató volt.
    Most pedig áttérhetünk Riley tesiórájára, amin nagyot szakadtam. Utálnék egy ilyen tanárt, de imádtam erről olvasni. Aztán meg jött az őszi fesztiválos ötlete Mr. Hillnek, amiért azért csípem. Megértem Ebony reakcióját, Riley meg vaksi, mert lehet, hogy még maga a lány sem vallaná be magának, de tényleg kedvelné Riley-t, ha jobban megismernék egymást, ahelyett, hogy felidegesítik egymást. Jobban hasonlítanak mint hinnék.
    Még mindig nagyon jó ez a kis sztori, és gratulálok a nyelvvizsgádhoz, biztosan jól sikerült! Csak így tovább! <3

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága FantasyGirl!

      Nagyon jól meghatároztad a fejezetet, én is nagyjából ezekre a részekre tudtam volna osztani. :)
      Aww, örülök neki, hogy ezt gondolod Alex és Roxy párosáról, ugyanis ők abszolút nem lesznek olyanok, mint Riley és Ebony, ők inkább azok a lassan közeledünk egymás felé páros lesznek, és direkt próbáltam beleépíteni náluk a fiatal szerelem báját és ártatlanságát. :) Roxy-nak teljes mértékben hasznára lesz a korrepetálás, de majd a következő fejezetekben erről is több szó lesz. :) A könyves beszélgetést pedig egyszerűen nem tudtam kihagyni, ez a téma nagyon illik a lány karakteréhez.
      Riley imád panaszkodni, és ezt a tesi órájával kapcsolatban sem tudja kihagyni. :D Imádtam ezt a részt is írni, nagyon illik a karakteréhez ez a panaszkodós-ironikus jellem, és egyre jobban szeretek ezzel dolgozni. :) Hát, hát, igen, egy időnek még el kell telnie ahhoz, hogy a karakterek is rájöjjenek erre, de majd lesz egy törés náluk is, és utána már nem fogják cukkolni egymást. Annyit legalábbis nem. :D
      Nagyon szépen köszönöm a dicséretet, nagyon örülök, hogy mindig hagysz kommentet magad után! Köszönöm szépen, reméljük, tényleg jól sikerült. ;)
      Köszönöm-köszönöm-köszönöm, nagyon aranyos vagy! <3

      Keep smiling,
      Lexi

      Törlés