Round 06

Hey-ho, Galenators!

Mégis sikerült hoznom a fejezetet, köszönhetően a szállást adó hölgynek, aki a fiatalságra utalva rögtön első nap ismertetett minket a helyi wifivel, úgyhogy köszönet neki is! :) Remélem, ti mindenhol rendben vagytok, én néha kicsit álmoskásan, kicsit már barnább színben, néha kicsit túl sok naptejjel bekenve, de megvagyok. :D
Ez a fejezet szerintem az eddigi egyik leghosszabb lesz, de végre elérkezik az őszi fesztivál, ahol szinte mindenki ott lesz! Lesz Alex-Riley tesós beszélgetés, a családjuk is benne lesz, természetesen Roxanne is felbukkan, méghozzá az egész Collins famíliával, majd Dave, Helen, Will, Ebony és Scarlett is színre lépnek. Szép lista, nem igaz? :) Hát, igen, történik egy s más ebben a fejezetben is, és a párosaink tényleg egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Jó olvasást hát hozzá! :D

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

ROUND 06

ALEX

Hamar elérkezett az a bizonyos szombat is. A fesztiválláz már reggeltől kezdve belengte a kisvárost, ugyanis a szokásosnál nagyobb nyüzsgés és forgalom volt az utcákon: voltak, akik a nagy fesztiválozás előtt csak gyorsan elsurrantak bevásárolni, míg mások a megrendezésben segédkeztek, vagy éppen ők is a fellépők, árusok között voltak. Alex ablaka éppen az utcára nyílt, és nem telt el perc anélkül, hogy egy autót vagy lelkes csapatot nem látott volna elhaladni a Baker’s Streeten. Ő csak mosolyogva figyelte ezt a nagy igyekezetet, mert azt vette észre, hogy ez a fesztivál is mintha összehozta volna Galena lakóit, mindenki szorgos hangya módjára igyekezett a helyszínre, azaz a kisváros peremén elterülő hatalmas mezőre.

A családban nem volt kérdés, hogy elmennek –e. Madison végig nagyon lelkes és vidám volt, mindig hangoztatta, hogy ezt nem szabad kihagyniuk, mert mindig annyira iszonyúan jó programok vannak, és mellesleg imádja az idős hölgyek ínyencségeit végigkóstolgatni, amit direkt mindig erre az alkalomra készítgettek. Apjuk pedig mindig mosolyogva és sugárzó tekintettel hallgatta a nőt, így nem is volt kérdés, hogy mennek –e. Mellesleg itt találkoztak volna először Madison szüleivel is, ami miatt a fiúkat is el kellett rángatniuk, bár Alex ezt egyáltalán nem bánta. Ő úgyis megbeszélte Dave-vel, hogy végignézik az idei kínálatot, és nem mellesleg azt sem bánta volna, hogyha más évfolyamtársába is belebotlik…

A fesztiválra tehát a család együtt ment el, bár Riley az elején nagyon ódzkodott, hogy ő együtt mutatkozzon az O’ Neill famíliával és a nővel, de miután kiderült, hogy neki halvány fogalma sem volt arról, hogy merre is kell menniük, végül velük vágott neki az útnak. Mivel a fesztivált nem messze a házuktól tartották, így gyalog indultak el, és hallótávolságon kívül, de előttük haladtak a felnőttek, egymásba karolva, ami meglepő módon nem esett rosszul Alexnek. Lehet, hogy a felnőttkor küszöbének elérése tette, vagy az, hogy már nyolc év telt el édesanyjuk halála óta, de nem tudott apjára haragudni, amiért újra szerelmes lett. Nem volt már kisgyerek, pontosan tisztában volt azzal, hogy nehéz lehetett egyedüli szülőként, és ennyi év után először apjuk tényleg úgy tűnt, hogy újra boldog, és van, aki, ha nem is gyógyíthatja be a felesége elvesztése miatti sebeket, de egy kicsit elviselhetőbbé teheti.

Riley azonban láthatóan kellemetlenül érezte magát, mert össze-vissza húzogatta fekete pólója szegényét, és másodperceként köszörülte a torkát, ahogy tekintete a felnőttekre esett.

- Aj, nem lehetne ezt máshol? – dörmögte az orra alá, miközben csokoládébarna hajába túrt, ami már amúgy is úgy tűnt, mintha aznap nem találkozott volna fésűvel. De hát mikor törődött az öccse bármikor is azzal, hogy hogyan nézett ki, amíg ő jól érezte magát a bőrében?

- Azért annyira nem rossz a helyzet. Madison tényleg elég jófej – próbált érveli a nő mellett, hiszen mégis csak ő mosott rájuk, takarított utánuk, főzött nekik, és odaengedte őket, amikor tv-t akartak nézni. Mindent megtett, amit egy pótszülő megtehet, ha két tizenévest fogad be a házába, úgyhogy Alex igazán nem tudott panaszkodni.

- Ezt most komolyan gondolod? – hitetlenkedett öccse, miközben szemöldöke magasra szökött - Csak mert ez akkor elég szomorú.

- Miért lenne az? – értetlenkedett a fiú széttárva kezeit, és oldalra pillantott, hogy láthassa Riley reakcióját. A másik úgy nézett vissza rá, mintha a világ legnagyobb marhaságát kérdezte volna tőle, és emellett harag és sértődöttség izzott a szemeiben.

- Alex, ha ezt csak azért mondod, mert be akarsz vágódni annál a nőnél… - kezdte lassan, mintha egy óvodásnak magyarázott volna, de bátyja közbevágott, és régóta először ingerülten törtek fel belőle a szavak.

- Nem akarok bevágódni nála. Én így gondolom. Tényleg. És nem tudom, hogy mi az igazi bajod Madisonnal, de szerintem a lehetőségekhez mérten tényleg nagyon igyekszik – fejtette ki véleményét hosszabban, komolyabban és már szigorúbban, mégsem emelte fel a hangját. Helyette inkább homlokráncolva pillantotta kisöccsére, aki erre gúnyosan felnevetett, így Alex örült neki, hogy a felnőttek már hallótávolságon kívül voltak.

- Á, szóval nem tudod, mi bajom van vele? – bukott ki belőle pimaszul vigyorogva – Hát pedig nem olyan nehéz. Szerintem valahol legmélyen te is tudod, csak nem akarod kimondani – folytatta izzó tekintettel, és megint felvette azt a tipikus Riley-nézését: szemöldökeit összevonta, szája keskeny vonallá préselődött, kékeszöld szempárja pedig a kitörni készülő dühtől és haragtól szinte szikrázott.

Alex nem volt ostoba, sejtette, hogy az öccse mire gondolt, de mielőtt válaszolhatott volna bármit is, édesapjuk hangja hasított a köztük beálló csendbe:

- Fiúk, nem jöttök? – pillantott feléjük Mr. O’ Neill szórakozott mosollyal, amikor egy kereszteződéshez értek, és észrevette, hogy fiai jó néhány méterrel lemaradtak párosuk mögött. Madison türelmesen mosolygott mellette, miközben ujjaikat összefonták, és láthatóan mindketten kicsattantak az örömtől. Riley természetesen csak morgott egyet, megszaporázta lépteit, míg a fiú egy intéssel jelezte, hogy mennek, és felvette testvérével a tempót, de az út további része némacsendben telt.

A fesztivál megnyitója előtt természetesen még bemutatták a fiúkat és Mr. O’ Neillt Madison szüleinek, akik hétköznapi, de nagyon törődő idős párnak tűntek. Egy meghajlott hátú, ősz, kontyba fogott hajú, ámde mindig fiatalosan mosolygó nőt és egy néhány évvel fiatalabb, magas, barátságos tekintetű férfit ismerhettek meg, akinek a meglévő néhány hajszála is őszes volt már. Bár kissé feszélyezett volt a hangulat a két család között, apjuk gyorsan elterelte a témát a fiúkról, és a nő szülei is biztatták a fiatalokat, hogy nyugodtan vegyüljenek el a tömegben, nem kell velük foglalkozniuk. Riley kapva kapott a lehetőségen, és gyorsan, de a modorához képest a legudvariasabban elköszönt tőlük, majd elsétált, és Alex is követte a példáját, de ő egy gyors sms-ezést követően a popcornos standnál futott bele Dave-be.

- Helló! Jó kis fesztivál, nem? – lelkesedett fel haverja, ahogy meglátta őt, majd gyorsan öklöztek egyet.

- Igen, elég jónak tűnik – válaszolta mosolyogva elnézve a lelkes, zsúfolt tömeget, amiben olyan sűrűn tolongtak egymás mellett az emberek, hogy alig lehetett elférni mellettük. Míg a fiúk előretolakodtak, hogy Dave kicsit körbemutassa neki a helyet, ő próbálta szemügyre venni a látottakat. A levegőben édes és sós illatok egyaránt keveredtek, és néha-néha lelkes vagy éppen félős sikongatások törték meg az ütemes, értelmetlen katyvasszá összeálló zsivajt. Jobb és bal kéz felől is sorra követték egymást a különböző áruikat – ruhákat, kézzel készített ékszereket, ételeket, kézműves kerámiákat, játékokat, édességeket, szuveníreket – kínálgató kereskedők, ameddig csak a szem ellátott. Aztán ezt a képet felváltották a vidámparkos elemek: egy körhinta, egy nem túl nagy, de éppen elég magas óriáskerék, egy céllövölde, egy fotókabin és a popcornos fülke. Míg egyszer körbe nem sétáltak, Dave folyamatosan beszélt, és még akkor is, amikor Alex tekintetét már más kötötte le. Bár a tömeg elég kaotikussá tette számára, hogy bárhol is feltűnjön neki az az éjfekete hajzuhatag a tágra nyílt, őzike szempárral, de egyszer sikerült megpillantania a vidáman nevetgélő lányt… Amint egy fiú karját átvetve a vállán, magyarázott valamit Roxy-nak.

Ő maga sem tudta, milyen érzés volt a féltékenység, amíg meg nem látta ezt a jelenetet. Hirtelen felment benne a pumpa, és nem tudta megállítani hevesen dobogó szívét, mely azt sugallta neki, hogy menjen oda, és szedje le a fiatal srácot a lányról. Már éppen meg akarta szaporázni a lépteit, amikor Dave nyugodtan megszólalt mellette:

- Á, a Collins família! Az egész kisváros úgy emlegeti őket, mint a tökéletes család. Jófej szülők, okos gyerekek, kell ennél több? – tárta szét a kezeit feltéve a költői kérdést, és bármennyire is izgatta őt a lány családjának története, ő abban a pillanatban csak azzal a fekete, rövid hajú, királykék szempárú, vigyorgó fiatal sráccal tudott törődni, aki Roxy mellett legyeskedett.

- Ki az Roxy mellett? – tudakolta a lehető legnyugodtabb hangerőt csempészve a szavaiba, de ő is belátta, hogy ez nem sikerült.

- Az öccse, Thomas. Egy évvel fiatalabb, mint mi. Te nem láttad még? – kérdezte csodálkozva haverja, mire hirtelen abbamaradt heves szívverése, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Maga sem tudta, mit tett volna, ha ez nem derül ki, mire odaérnek a Collins famíliához, de lehet, hogy megbánta volna, amit a hirtelen jött érzései súgtak volna neki.

Így azonban szélesen mosolyogva tudott odasétálni a családhoz – mint később rájött, Collinsék közül mind ott voltak a standnál, csak ő túlságosan el volt foglalva és a lánnyal és Thomasszal, hogy ez neki feltűnjön -, amikor Mr. Collins odaintette magukhoz Dave-et.

- Hogy vagy, Dave? Rég láttunk – biccentett üdvözlésül a fiúnak, de aztán úriember módjára kezet is nyújtott neki.

- Jól, köszönöm, uram. Apám is üdvözletét küldi – hajtotta meg kicsit a fejét tisztelete jeléül, mire Roxy édesapja hálásan elmosolyodott, majd szélesebb lett a mosolya, ahogy meglátta Alexet.

- Á, te vagy az O’ Neill fiú, nem igaz? Alex, ugye? – kérdezte bizonytalanul, de leplezetlen kíváncsisággal, miközben Roxy szégyenlősen mosolygott mellette.

- Igen, uram. Örvendek a találkozásnak – felelte udvariasan, barátságos tekintettel, és ő is kezet nyújtott a férfinak. Roxy le sem tagadhatta volna, hogy ebből a családból származik, hiszen az édesapjának ugyanolyan éjfekete tincsei és kristálytiszta, mélykék szempárja volt, mint neki, és mindketten vékonyak voltak, ugyanakkor az átlagnál magasabbak. Ami még különbség volt, az természetesen a borostás áll, illetve az orrán feljebb tolt vastag keretes szemüveg.

- Szintúgy. Sokat hallottunk ám rólad az én egyetlen Roxanne-emtől – vigyorgott, mintha ez lett volna a világ legjobb híre, az említett lány viszont szégyenlősen pillantott felé, majd mikor érezte, hogy arcát pír borítja el, inkább lesütötte a szemét – Akkor hadd mutassam be a családunk többi tagját is! Ő a feleségem, Nancy – mutatott a mellette mosolygó világosbarna frufrus, telt ajkú nőre, aki fél fejjel kisebb volt, mint férje, de ugyanolyan szikár – És a gyerekeink: Roxy-t már ismered, ő pedig itt Thomas, Regina, Imogen és Ben – mutatott sorra a fiatalokon, akik vagy lelkesen integettek, vagy aranyosan mosolyogtak rá. Regina és Imogen rendkívül hasonlóak voltak, egyedül hajuk hossza, és Imogen idősebb arcberendezése segítette őt a megkülönböztetésben, míg Thomas-t és az alig hat évesnek tűnő Bent a göndör, csokoládébarna tincseivel, fogatlan mosolyával és gyermeki tekintetével simán meg tudta különböztetni. Ahogy végignézett az öt gyereken és a szüleiken, kicsit meghökkent, hiszen fogalma sem volt róla, hogy Roxy-nak ilyen népes családja volt, hiszen ez a téma még nem nagyon került szóba náluk. Ugyanakkor megmosolyogtatta ez a látvány, hiszen szép, boldog családnak tűntek, és ez eszébe juttatta azokat az időket, amikor még ők is ilyenek voltak.

- És persze az édesanyám – invitálta magához közelebb a portékák mögött ácsorgó idős hölgyet, akinek ugyanolyan illedelmesen bemutatkozott, mint mindenki másnak.

A Collins família a következő néhány percben csak pár érdeklődő kérdést tett fel neki, például, hogy tetszik –e neki a város, jónak tartja –e a fesztivált, sikerült –e beilleszkednie az iskolába, majd a szülők is megköszönték, hogy korrepetálja a lányukat.

- Na, de jól van, mi már eleget beszéltettünk téged. Menjetek, csak nyugodtan! Szórakozzatok! – jelentette ki vidáman Mrs. Collins, és elhessegető mozdulatokkal arrébb tessékelte a fiatalokat. Alex őszinte mosollyal és hálával köszönt el tőlük, Roxy intett nekik, mondva, hogy majd visszajön segíti a nagyijának, míg Dave vigyorogva integetett a kicsiknek is.

Kezdetben így hárman indultak el körbenézni, de aztán haverja gyorsan elment, hogy italokat vegyen, és magára hagyta őket. Bár Alex vélt ebben felfedezni valami szándékosat is, hálás volt, hogy Dave hagyott nekik időt arra, hogy kettesben tudjanak beszélgetni.

- Nem is tudtam, hogy ilyen nagy családod van – jegyezte meg széles mosollyal Alex, ahogy oldalra pillantott a lányra, akinek az arca – a délutáni hőségtől vagy éppen a zavarodottságtól – kicsit pirospozsgás volt, de sokkal felszabadultabbnak és lazábbnak tűnt, mint hétköznap, az iskola falai között. Ahogy a fiú végignézett rajta, rájött, hogy Roxy megint mennyire csinos volt, ugyanis a lány a megszokott topánkájában, egy fekete farmerben és egy hófehér, fekete pöttyös blúzban sétált mellette, és haja két oldalt hátra volt fogva, ami miatt látni lehetett apró szeplőit is.

- Pedig ennyien vagyunk. Mondjuk, nem hibáztatlak, mert Ben még elsős, Regina hatodikos, Imogen nyolcadikos, így őket nem is láthattad, hiszen még a galenai általános iskolába járnak, de Thomas eggyel alattunk van – világosította fel mosolyogva, és tényleg látszott csillogó szempárján, hogy szerette a családját. A fiú örült neki, hogy még ő is megerősítette, hogy Thomas csak a testvére volt, nem pedig valamilyen titkos szerelme, mert ez megkönnyítette a helyzetét.

- A szüleid is jófejnek tűnnek – tette hozzá, de nem bókként, hiszen ez volt az igazság – És mivel foglalkoznak? – tudakolta kíváncsian, mégis remélte, hogy ezzel az érdeklődéssel nem ássa alá magát a lány szemében, de tényleg meg akarta ismerni őt.

- Anyukám az általános iskolában tanít rajzot, apukám pedig az egyik helyi múzeumban tárlatvezető – felelte készségesen, szélesen mosolyogva, és szülei említésére egy pillanatra hátra is pillantott családjára, majd utána visszafordult, és újra a fiúra pillantva kérdezősködni kezdett – Na és a te családod?

- Apám polimer feldolgozással és színkeveréssel foglalkozik a helyi Tricium vállalatnál. Szeptemberbe helyezték át ide, úgyhogy miatta költöztünk Galenába is – magyarázta bólogatva, és jól esett neki Roxanne érdeklődő tekintete, ahogy őzike szemei tágra nyíltak, és úgy várta a válaszát.

- És anyukád? Biztos nagyon kedves nő lehet, ha egy ilyen udvarias fia van – csúszott ki a száján, majd szélesen elmosolyodott. Alex csodálkozott ezen a megnyilvánuláson, hiszen nem hitte volna, hogy kaphat ilyen dicséretet, de gondolatban jól hátba veregette magát. Azonban nem tudott teljesen boldog lenni, hiszen ha az édesanyja szóba került, mindig kicsit kellemetlenül érezte magát.

- Anyukám meghalt nyolc éve egy balesetben – felelte zavartan, és tehetetlenségében beletúrt a hajába. Látta, ahogy a másiknak erre lefagyott a mosoly az arcáról, és idegesen birizgálni kezdte blúza szegélyét.

- Részvétem. Nem tudtam róla – hajtotta le a fejét, és ajkába harapott.

- Semmi gond – legyintett megnyugtatóan, hiszen tényleg nem akarta, hogy a lány emiatt érezze rosszul magát. Bárki, akivel eddig találkozott, és felhozta ezt a témát, mindig gyorsan véget vetett a beszélgetésnek, és együttérzően mosolyogva elköszönt a fiútól, de ő nem akarta, hogy Roxy-val is ez legyen a helyzet – Egyébként tényleg kedves volt. Biztos, hogy jól kijöttetek volna – bukott ki belőle, mielőtt még elgondolkozott volna róla, mit is mondott, mégsem bánta meg. Mrs. O’ Neill olyan fajta ember volt, aki mindenkivel jól kijött, és mindenkivel el tudott beszélgetni, mert nyitott volt a világra, és természetesen nagyon szeretett csevegni. Még a lányt is biztos szólásra tudta volna bírni, de mivel ő nem volt ott, inkább Alex próbálkozott ezzel.

- Akkor irány a vattacukros? – kérdezte vigyorogva, hogy elhessegesse az előző, feszültebb témát, és erre a lány is felvidult, felpillantott rá, majd nagyot sóhajtott.

- Gondolatolvasó vagy, én is éppen ezt szerettem volna mondani.

- Nem, csak hallottam a hasad korgását – ugratta Roxy-t, aki azonban először nem tudta, hogy átveri őt, ezért megérintette a gyomrát, és hitetlenkedve megkérdezte:

- Tényleg?

- Dehogyis – nevetett fel Alex, mire a másik is követte a példáját. Felszabadultan nevettek, és a fiú is kezdte egyre jobban érezni magát. Örült neki, hogy az előző, feszült légkör egy kicsit már tovaszállt, hiszen sosem szeretett az édesanyja haláláról beszélni, és nézni, ahogy mások sajnálkoznak a sorsán. Nem zavarta az együttérzésük, inkább csak az ilyen beszélgetések újra eszébe juttatták azt a fájdalmat, amit nyolc évvel ezelőtt át kellett élniük, és nem akart visszasüppedni abba a letargiába. Tudta, hogy az anyukája is azt szeretné, hogy boldog legyen, és ne rágódjon a múlton. Úgyhogy ezt is kellett tennie.

- Önnek tényleg jó humora van, Mr. O’ Neill – szólalt meg hirtelen magázódva a lány, és a fiú vigyorogva fogadta dicséretét, majd rögtön csatlakozott is a játékához.

- Ön pedig mindig tud nekem meglepetéseket okozni, Miss Collins – vallotta be le nem véve a tekintetét a lányról, aki újfent felnevetett. Csilingelő hangja pedig kitűnt a nagy fesztivál zsivajából.

- Pedig még nem is tud mindent rólam – mosolyodott el kislányosan, miközben kikerült egy nagyobb lánycsapatot, akik a fotósbódénál álltak, és hangneme szokatlan módon kacérkodó volt. Hát, igen, úgy tűnt, tényleg nem tudott még mindent róla!

- Akkor várom, hogy megismerhessem az igazi Roxanne Collins-t – fűzte hozzá, és színpadiasan lehajtotta a fejét tisztelete jeléül, ami megint sikerült aratott a lánynál, aki hasát fogva nevetett, és ezt a következő percekben sem tudta abbahagyni.

A fesztivál nem is alakulhatott volna jobban: Alex képzelni sem merte volna, hogy a lánynak ennyire sikerül feloldódnia abban a négy órában, amit együtt töltöttek. Dave természetesen nem sokára visszajött hozzájuk, de már Helennel az oldalán, aki szintén italért ment, és utána kereste volna meg legjobb barátnőjét, úgyhogy így már négyen vágtak neki a fesztiválnak. Ebből különös mód mégis az lett, hogy Roxy mellette maradt, és még az óriáskeréken is mellé ült le, míg Helen és Dave is úgy tűnt, jól szórakoztak együtt. A fiatalok szinte mindent kipróbáltak, és többször is végignéztek a standokon, koncerteket hallgattak meg, és jól érezték magukat. Olyan volt, mintha azok, akik az iskolában lettek volna, egy teljesen más énük volt, itt ugyanis jóval lazábbak és vidámabbak voltak, jókat nevettek közösen.

Ennek hála az a négy óra is gyorsan elment, ami a fesztivál zárásáig volt, és amikor végül szétröppent a kis csapat. Alex mégsem bánt semmit, hiszen bebizonyosodott, hogy Roxy milyen szeretnivaló és rendes lány volt, és tényleg tudott neki meglepetéseket okozni. Már azon csodálkozott, amikor mellé ült le az óriáskeréken, de jöttek ezután még mások is: a lány vattacukrát majszolva megkérdezte, hogy ő kér –e belőle, és mosolyogva adott is neki; a céllövöldében nem kímélt semmit, olyan határozott volt, és olyan pontosan célzott, hogy neki majdnem leesett az álla tőle; a koncerteken volt, amelyik dal során végig dudorászott, míg egyszer nevetve oldalba is bökte a fiút, aki erre visszaadta neki, de ebből csak az lett, hogy Roxy még jobban elkezdett nevetni.

- Jó nap volt – jegyezte meg boldog mosollyal a lány, amikor Alex elkezdte visszakísérni őt a nagyija standjához, miután Dave hazament már, Helent pedig felvették a szülei kocsival.

- Igen, mindenképpen – helyeselt ő is, és nem tudta levakarni az arcáról azt az idióta vigyort. Már rég nem érezte ilyen jól magát, és ezt nemcsak haverjának és a fesztiválnak köszönhette, hanem a lánynak is.

- Akkor hétfőn találkozunk – biccentett a lány elköszönve, és mosolyogva integetni kezdett neki, amikor beleolvadt a tömegbe, hogy megkeresse a nagymamája standját. Alex büszkén nézett utána, hiszen végre valahára úgy érezte, hogy – bár még nem sikerült elérnie teljesen a célját -, de már el tudta kezdeni lebontani a Roxy köré épített falakat.

RILEY

Még mindig Alex miatt dühöngött magában, amikor elkezdte felderíteni azt az ócska kis fesztivált. Egyszerűen nem hitte el, hogy bátyja ennyire könnyen el tudta fogadni, hogy „pótanyucija” van. Nem úgy van a filmekben, hogy egy szerelmet nem lehet elfelejteni? Hmm, akkor az apja mit csinált Madisonnal? Egyáltalán hogy volt képes más nőre nézni úgy, hogy feleségül vett valakit, utána gyerekeik lettek, és meghalt? Még csak nem is lépett le, mert akkor érthető lett volna, de így! Nem jelentett neki semmit az anyjuk elvesztése, az a gondoskodás, amiben neki csak nyolc évig volt része? Ő vele tanult meg járni, beszélni, cipőt kötni, öltözni, olvasni, biciklizni… majdnem mindent az anyja tanított meg neki! És még csak alig nyolc éves volt, amikor el kellett veszítenie amiatt az átkozott baleset miatt! Neki nem volt elég nyolc év sem, hogy feldolgozza az akkori traumát, de úgy tűnt, mindenki más boldogan élte tovább az életét, elfogadva a sors csapását. Csakhogy ő nem tudta ezt tenni. Madison soha, de soha nem lehetett volna olyan, mint az anyja, de még a közelébe sem érhetett az édesanyjának.

És akkor még itt volt ez az ócska kis város is! Úgy rühellte Galenát, mintha egy idegesítő bogár lett volna. Annyira szánalmasan kisvárosi volt, és még ez a fesztivál is! Pff… miért nem költözhettek volna valami menőbb helyre? Mondjuk New Yorkba vagy Los Angelesbe? Ó, igen, persze, hát természetesen Madison miatt!

Dühösen felmordult, majd utat próbált magának törni a végeláthatatlannak tűnő tömegen. Will azt mondta neki, hogy küld egy sms-t, ha ott lesz már, de a telefonjára pillantva látta, hogy még mindig nem érkezett üzenete, úgyhogy próbált magának valami nyugisabb helyet és némi kaját szerezni. Be is állt az egyik hot-dogoshoz, és míg várt, ide-oda pillantgatott, hogy felmérje a terepet. Nem tetszett neki ez az egész felhajtás, névtelen kis bandák voltak, ócska áruk, és még ez a vidámparkosdi sem ment nekik annyira, mint ahogy valószínűleg gondolták volna. De hát el kellett jönnie, mert ez volt a média házija, és legalább akkor tudta, hogy mit kell majd leszólnia a beadandójában. Hát, igen, abban nem lesz sok köszönet, az biztos!

Míg várakozott ott, nem messze tőle éppen valamilyen kézzel készített táskákat nézegetett két túlságosan ismerős alak, akikben felfedezte a vörös ciklont és tömzsi barátnőjét. Scarlett túlságosan is kitűnt a tömegből színes összeállításában, hogy ne lehessen észrevenni, míg Ebony úgy sétált mellette, mint mindig: vörös haja szinte izzott a napfényben, laza, minta nélküli, bő, ujjatlan felsőjével és kopott, fekete farmerjával pedig a lázadását próbálta tükrözni. Láthatóan vidáman nevetgélt a barátnőjével, és keserűen vette észre, hogy ez olyasvalami volt, amit Riley sosem válthatott ki a lányból. A legutóbbi beszélgetésük óta pedig végképp nem.

- A hot-dogja, fiatalember – szólalt meg mellette az ősz hajú árus, és felé nyújtotta az ételt, amit gyorsan megköszönt, kifizetett, és a két lánnyal ellenkező irányba kezdett el sétálni.

Túlságosan ellentétes érzések viaskodtak benne, így, míg nem tudta ezt a belső vitát lerendezni magában, muszáj volt elkerülnie őket. Egyrészt túl büszke volt, még hogy bocsánatot kérjen a lánytól? Nem szokott ő ilyet tenni, főleg nem olyanokkal, akik ugyanúgy sértegetik őt, mint ő másokat. Ugyanakkor Ebony is sajnálta a dolgot, még maga be is vallotta, hogyha megbántotta a szavaival a fiút, akkor sajnálja. Nem értette ő ezt az egészet! Mi volt akkor ez az egész beszólogatós stílusa? Oké, tényleg nem bántotta meg a szavaival a lány, de attól még biztos volt olyan ember, akit igen. Akkor miért tőle kért bocsánatot? És miért akadt ki annyira, hogy ő nem tette? Igen, bunkó volt vele, és már bocsánatot is akart volna kérni, mégis még mindig egy kicsit túl büszke volt hozzá. Argh… mikor vált ő ilyen érzelmessé?

Éppen abban a pillanatban kezdett el rezegni a kezében a telefon, és feloldva a mobilt, Will üzenetét látta, aki tájékoztatta róla, hogy a popcornosnál van. Riley nyújtogatta a nyakát egy ideig, hogy egyáltalán tudja, merre kell mennie, de aztán meglátta a bódét, ahol már javában pattogtak a kis kukoricák, és a mellette ácsorgó, az egészségtelen kaját magába tömő haverját is. Bár semmi kedve nem volt ehhez az egész vásárosdihoz, azért a csávóban bízott, és remélte, hogy nem fogja halálra őt untatni.

- Csá, haver! Na, mizu? – lelkesedett fel Will két falat között, pedig már ismerhette volna őt annyira, hogy tudja, ha olyan gyilkos pillantással néz rá, mint akkor, akkor valószínűleg nincs éppen jó hangulatában.

- Utálom ezt a fesztivált – jelentette ki nemes egyszerűséggel, mert eljutott abba a fázisba, amikor már nem érdekelte, hogy udvarias –e ilyet mondani egy galenai lakosnak vagy sem, ő nem tudott hazudott.

- Jól van, tényleg nem nagy durranás, de jobb, mint a nyári fesztivál. Képzeld, akkor még szépségverseny is van! – vigyorgott, mint a tejbetök, de persze nem tudta ennyiben hagyni a témát – Különböző kategóriák vannak, és mindenki olyan büszke, hogy ott benevezett, a hatévestől a hatvan évesig. Oltári jókat lehet rajtuk röhögni, amikor mégsem nyernek! Egyik évben még csajbunyó is volt belőle, látnod kellett volna! – nevetett fel haverja, és elképzelve a történteket, Riley sem tudta türtőztetni gonosz vigyorát – Na, látom, ez jobb kedvre derített! – lökte meg a vállát Will, majd fejével intett, hogy induljanak el a kereskedők sora felé.

- Szóval, mi a szitu? Otthon van baj, vagy a lányokkal, vagy csak bal lábbal keltél fel? – tudakolózott lazán, de azért ki lehetett hallani a hangjából az érdeklődést.

- Hát, minden összejött – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, de aztán végül csak kibökte: – A bátyámnak elment az esze, tegnap meg Ebony verte ki a biztosítékot, és ezen felül pedig utálom az ilyen kisvárosi dolgokat – összegezte véleményét nyersen, és a hírekre a másiknak megint előjött a kíváncsiskodó énje. Ha nem tömte volna magába a popcornt, valószínűleg komolynak tűnt volna, de így inkább úgy nézett ki, mint egy tízéves iskolás, aki éppen az uzsonnáját majszolta, és arról faggatta a tanító nénit, hogy mikor lesz játékóra.

- Öhm, hát szép kis lista! – jegyezte meg elismerő mosollyal – Az elsőn nem tudok segíteni, az utolsón sem, de Ebony-val már megint mi van? Na, gyerünk, tálalj ki a szerelmi tanácsadódnak! – lökte meg megint a vállát, mire ő megforgatta a szemeit, de aztán a helyzet ellenére elmosolyodott. Komolyan, ez az ember lüke is volt, meg szórakozott, mégis jó barát! Nem mondta, hogy ilyen haverokat képzelt el magának, de csodálkozott, hogy Will még nem borult ki mellette, és hagyta őt faképnél minden ironikus megszólalása után.

- Bocsánatot kért tőlem, mert leidiótázott – kezdte a mondókáját, de már itt is megakadt, ugyanis haverja leesett állal és tágra nyílt szemekkel nézett rá, mintha éppen azt vallotta volna be, hogy ő valójában Barack Obama eltitkolt fia.

- Hogy micsoda? – meresztgette a szemeit, mint egy hal, de Riley nem értette ezt a nagy meglepődést, úgyhogy csak vállat vont – Te, ez a csaj még Cindy-től sem kért bocsánatot, amikor hetedikben lelibázta az egész osztály előtt! Úristen, mit tehettél te vele, hogy ezt tette! Hát, ez kész! – ámult és bámult a srác, de a fiú figyelmét csak az első mondat tudta lekötni.

- Várj, mit csinált Ebony hetedikben?

- Lelibázta Cindy-t – bólogatott komolyan, és úgy nézett ki, mint aki évek óta arra várt, hogy ezt elmondhassa valakinek. Lelkesen beletúrt sötétbarna hajába, majd utána izgatottan mesélni kezdett:

– Na, szóval az úgy volt, hogy Ebony és Cindy már ovi óta legjobb barátnők voltak. Mivel mindkettőjük szülei gazdagok, és ismerték egymást, így természetes, hogy a gyerekeik is mindig játszottak egymással. Aztán hetedikben mindenki látta, hogy Ebony megváltozott, mert elvileg a szülei elkezdtek sokat utazgatni, és azért még csak 13 volt akkor, kellett volna neki ez a háttér, Cindy viszont nem bánt vele jól. Ekkor kezdett el úgy kialakulni a lázadóbb Ebony, Cindy viszont akkor vált ilyen nagymenővé – kezdte a történetet, és minden egyes mondat után megállt, hogy hatásszünetet biztosítson. Riley ledöbbenve hallgatta, hiszen ki gondolta volna, hogy Ebony és Cindy valaha barátok voltak, méghozzá legjobb barátok? Mi a fene! – Cindy el is kezdett a nagymenő brigáddal lógni, Ebony-t meg folyamatosan piszkálta a kopott farmerja meg vörös haja miatt, és hát így öriharik lettek, vagy, hogy mondják ezt a lányok – gondolkozott el Will a megfelelő szón, de aztán inkább annyiban hagyta a dolgot, és vigyorogva hozzátette: - Jó kis műsort csináltak! Cindy leemósozta őt, Ebony pedig azt mondta rá, hogy liba, azóta pedig el van ásva köztük a csatabárd – fejezte be a mesélést, és láthatóan büszkén folytatta tovább a nyammogást, mert örült neki, hogy ennyi év után végre volt valaki új, aki ezt a történetet nem hallotta, és ezért megoszthatja vele.

Ő viszont csak döbbenten állt a dolgok előtt. Soha nem is gondolt arra, hogy az a két csaj legjobb barátnő volt, és egyszer összevesztek, azért utálják egymást ennyire. Viszont így valahogy érthető volt a dolog kettejük között. És most először érezte azt is, hogy megérti Ebony lázadását. Ha a szülei tényleg utazgatni kezdtek, nem lehetett könnyű neki, mert neki is sokszor kellett azt néznie, ahogy az anyja aggódva nézte a híreket, nehogy apjuk repülője lezuhanjon. És ha ezt neki 13 évesen kellett végigcsinálnia…

A másik viszont, hogy azt se gondolta volna, hogy a vörös ciklon szülei gazdagok, hiszen abszolút nem annak a fajtának tűnt, aki fényűző házban élt, és megengedhetett mindent magának. Akkor miért járt mindig kopott farmerekben? Talán ezzel is a szülei figyelmét szerette volna felhívni, gondolta, hiszen ő is nagyon jól ismerte már ezeket a trükköket.

- Szóval, ezért ilyen ellenséges a csaj? – kérdezett rá elgondolkozva, mert nem tudta kiverni a fejéből a hallottakat.

- Aha. Ott hetedikben aztán minden megváltozott, és azóta úgy utálják egymást, hogy azt el nem tudod képzelni – hangsúlyozta ki az utolsó szót jó erősen, majd pillantása megakadt egy előttük szembejövő pároson, ezért Riley is sietve odanézett.

- Ó,ó! – tátotta el a száját Will, így kiesett belőle egy pattogatott kukorica, de aztán gyorsan összeszedte magát, és sürgetően, halkan megjegyezte – Gyorsan, valami más témát dobjunk fel! Mert ha Cindy meghallja, hogy erről beszélünk, azonnal kinyír minket! – imitálta a lefejezését, utána viszont felvette a szokásos laza stílusát, és úgy kezdett el karattyolni a hétvégi baseball meccsről. Riley kényszeredetten érdeklődést színlelt, és még kérdezgetett is tőle, vagy egyetértően hümmögött, míg el nem tűnt az évfolyamtársuk a színről, aztán mindketten megkönnyebbülten fújták ki a levegőt.

- Huh, ez meredek volt! – nézett Will a távolodó szőkeség után leplezetlen pimaszsággal, majd visszafordult a sráchoz, és felvont szemöldökkel megkérdezte: - Na, de nem értem. Ha bocsánatot kért, akkor miért verte volna ki nálad a biztosítékot?

- Én nem kértem tőle bocsánatot, erre ő meg kiakadt, és azt mondta, hogy nincsenek érzéseim – tudta le egy levegővétellel a dolgot, és ahogy kimondta, újra elöntötte a düh, ugyanakkor a szégyen is.

- Áúcs, ez fájhatott… - húzta el a száját együttérzően, és hirtelen abbahagyta a popcorn majszolását. Zavartan megköszörülte a torkát, ezért Riley számított rá, hogy nagy beszédre készül. Nem is kellett csalódnia – Figyelj, azért tényleg jobb lenne szerintem, ha bocsánatot kérnél. Oké, értem én, pasi vagy, mi nem szoktunk gyakran bocsánatot kérni, de ha tényleg leszóltad őt, főleg, ha nem is gondoltad úgy, csak szivatni akartad, akkor még jobb lenne. Ebony azért nem olyan rossz csaj. Igaz, morcis, szúrós és ironikus, de nem kéne újat húznod vele. Látod, mi lesz belőle – intette hátra, ahol valószínűleg Cindy sétálgatott, majd újra beletúrt a hajába. Valószínűleg most beszélt a legkomolyabban, és ez megdöbbentette a fiút, mégis jó volt ezt olyan haveros formában hallani, mert tényleg nem tudta, mit kéne tennie.

- Jól van, jól van. Majd bocsánatot kérek tőle – nyögte ki két torokköszörülés között, és zavarát azzal próbálta leplezni, hogy ő is beletúrt a hajába. Erre Will vállon lökte, és elkezdett dumálni róla, milyen tapasztalatai voltak a lányokkal.

Nem tellett bele öt perc, mire Ebony szembejött velük, barátnőjével az oldalán, úgyhogy Riley minden addig összekapart önbizalma elszállt. Az oké lett volna, ha szemtől szembe kér tőle bocsánatot, de hogy még a legjobb haverja és Scarlett is végighallgassa? Na, azt már nem!

- Á, itt a tökéletes alkalom! – vigyorodott el Will, és büszkén kihúzta magát, majd elkezdte lökdösni őt, hogy siessen gyorsabban. Ő azonban csak még lassabban ment, és hevesen ellenkezett.

- Tudod, mikor fogok én közönség előtt bocsánatot kérni tőle! – kérte ki magának felháborodottan, de a másik csak tolta és tolta őt a lányok irányába.

- Nyugi, majd gondoskodom róla, hogy ne legyél zavarban! – biztosította vigyorogva, és Riley dühösen vette észre, hogy egyre jobban közeledtek egymás felé. Már csak tíz lépés… öt…három…és…

- Sziasztok, csajok! – kurjantott vidáman Will, mire Riley hátba vágta. Nem éppen így tervezte ezt a beszélgetést, hiszen inkább úgy nézett ki, mintha barátja csajozni ment volna, nem pedig elintézni, hogy a bocsánatkérése rendben menjen.

- Ne vesztegessük az időnket ezekre az idiótákra– szólalt meg gúnyos mosollyal Scarlett, és látszott rajta, hogy barátnője helyett is dühös. Tömzsi termetéhez képest határozott volt, és felbukkanásuk miatt már a fiú összes önbizalma kezdett eltávozni.

- Á, nem mentek ti sehová! Az én legjobb haverom szeretne beszélni Ebony-val, tudod, négyszemközt – intézte szavait egyenesen a lány barátnőjéhez, aki erre kelletlenül összevonta a szemöldökét. Látszott, hogy nem bízott a fiúkban, és ellenszenve csak fokozódott, amikor Will megragadta a karját, és elkezdte maga után húzni. Aztán valamit Scarlett fülébe súgott, aki erre már nem ellenkezett tovább, hanem elsétált vele, és lassan beleolvadtak a tömegbe.

- Nem tudnál már leszállni rólam, hmm? – kérte rögtön számon Ebony, miközben feldúltság és szomorúság tükröződött a szemében. Karját szorosan összefonta mellkasa előtt, miközben vörös tincsei a lágy szellő miatt mindenfelé szálltak.

Riley nagyot nyelt. Nem tudta, miért volt olyan zavarban, de kellemetlenül érezte magát így a lány társaságában, pedig több száz másik ember volt körülöttük. A nyüzsgést azonban elnyomta minden, ő csak a szívverését hallotta. A fenébe is, legyen már előbb túl rajta!

- Én csak… - kezdte torokköszörülve, és újfent beletúrt a hajába. Úgy érezte, a másodpercek szépen hosszan nyúlnak és nyúlnak, és ő még mindig ott áll kukán és zavartan. Sosem voltak gondjai a szavakkal, és most egy csaj miatt nem bír megszólalni? Mi a fene ütött belé? Maga sem tudta, tanácstalanul, némán állt a lány előtt, aztán végül nyelt egy nagyot. Argh… miért volt ilyen nehéz egyetlen fránya szót kimondania? És miért kellett neki ezt tennie? Megélne abban a tudatban, hogy Ebony utálja, nem? Hát, az igazat megvallva… nem, nem élt volna meg – sajnálom – nyögte ki nehézkesen, de határozottan és jól érthetően, mire látta a másik arcán átsuhanni a meglepődést és csodálkozást. A lány nem is tudott hirtelen mit mondani erre, aztán a következő pillanatban még szorosabban összefonta a karját maga előtt, és durcásan kijelentette:

- Eddig tartott, mire rájöttél, hogy sajnálod? – kérdezte elhúzva a száját, de most először nem iróniát vélt felfedezni a hangjában, hanem kíváncsiságot.

-  Igen, de ne várd, hogy elismételjem! – figyelmeztette vigyorogva, és jobban érezte magát, amikor látta, hogy a lány erre elmosolyodott, még ha csak egy röpke másodpercre is.

- Na jó, de akkor már visszahozathatnád Scarlettet!

- Nem tudom, hová mentek – vonta meg a vállát szórakozottan, de tényleg fogalma sem volt, hogy Will hová csalta a lányt, és egyáltalán hogyan vette rá, hogy elmenjen vele.

- Egyszer megölöm azt a csajt, amiért itt mert hagyni – csóválta a fejét Ebony szélesen mosolyogva, de tényleg nem volt neheztelés a hangjában. Á, szóval ilyen volt a barátaival? Hmm, nem is olyan rossz.

- Na gyere, keressük meg őket! – intett fejével a tömeg felé, de leplezetlen kíváncsisággal várta, hogy a lány belemenjen ebbe. Ez azt jelenthette volna, hogy van még egy kis idő, amit együtt tölthetnek, és ez azt is jelentette, hogy a vörös ciklon belement valamibe, amit ő javasolt, de ellenkezés nélkül.

- Menjünk! – bólintott a lány is, így együtt indultak el, hogy megkeressék a barátaikat. Riley nem tudta, Ebony tényleg komolyan megölte volna a csajt abban a pillanatban, de ő minden esetre hálás volt, amiért Willnek sikerült összehoznia azt, hogy kettesben maradhattak. Na, ezt egyszer még majd valahogy megköszöni neki, abban biztos volt.