Hey-ho, Galenators!
Mégis sikerült hoznom a fejezetet, köszönhetően a szállást adó hölgynek, aki a fiatalságra utalva rögtön első nap ismertetett minket a helyi wifivel, úgyhogy köszönet neki is! :) Remélem, ti mindenhol rendben vagytok, én néha kicsit álmoskásan, kicsit már barnább színben, néha kicsit túl sok naptejjel bekenve, de megvagyok. :D
Ez a fejezet szerintem az eddigi egyik leghosszabb lesz, de végre elérkezik az őszi fesztivál, ahol szinte mindenki ott lesz! Lesz Alex-Riley tesós beszélgetés, a családjuk is benne lesz, természetesen Roxanne is felbukkan, méghozzá az egész Collins famíliával, majd Dave, Helen, Will, Ebony és Scarlett is színre lépnek. Szép lista, nem igaz? :) Hát, igen, történik egy s más ebben a fejezetben is, és a párosaink tényleg egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Jó olvasást hát hozzá! :D
Ez a fejezet szerintem az eddigi egyik leghosszabb lesz, de végre elérkezik az őszi fesztivál, ahol szinte mindenki ott lesz! Lesz Alex-Riley tesós beszélgetés, a családjuk is benne lesz, természetesen Roxanne is felbukkan, méghozzá az egész Collins famíliával, majd Dave, Helen, Will, Ebony és Scarlett is színre lépnek. Szép lista, nem igaz? :) Hát, igen, történik egy s más ebben a fejezetben is, és a párosaink tényleg egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Jó olvasást hát hozzá! :D
Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
ROUND 06
ALEX

A
családban nem volt kérdés, hogy elmennek –e. Madison végig nagyon lelkes és
vidám volt, mindig hangoztatta, hogy ezt nem szabad kihagyniuk, mert mindig
annyira iszonyúan jó programok vannak, és mellesleg imádja az idős hölgyek
ínyencségeit végigkóstolgatni, amit direkt mindig erre az alkalomra készítgettek.
Apjuk pedig mindig mosolyogva és sugárzó tekintettel hallgatta a nőt, így nem
is volt kérdés, hogy mennek –e. Mellesleg itt találkoztak volna először Madison
szüleivel is, ami miatt a fiúkat is el kellett rángatniuk, bár Alex ezt
egyáltalán nem bánta. Ő úgyis megbeszélte Dave-vel, hogy végignézik az idei
kínálatot, és nem mellesleg azt sem bánta volna, hogyha más évfolyamtársába is
belebotlik…
A
fesztiválra tehát a család együtt ment el, bár Riley az elején nagyon
ódzkodott, hogy ő együtt mutatkozzon az O’ Neill famíliával és a nővel, de miután
kiderült, hogy neki halvány fogalma sem volt arról, hogy merre is kell menniük,
végül velük vágott neki az útnak. Mivel a fesztivált nem messze a házuktól
tartották, így gyalog indultak el, és hallótávolságon kívül, de előttük
haladtak a felnőttek, egymásba karolva, ami meglepő módon nem esett rosszul
Alexnek. Lehet, hogy a felnőttkor küszöbének elérése tette, vagy az, hogy már
nyolc év telt el édesanyjuk halála óta, de nem tudott apjára haragudni, amiért
újra szerelmes lett. Nem volt már kisgyerek, pontosan tisztában volt azzal,
hogy nehéz lehetett egyedüli szülőként, és ennyi év után először apjuk tényleg
úgy tűnt, hogy újra boldog, és van, aki, ha nem is gyógyíthatja be a felesége
elvesztése miatti sebeket, de egy kicsit elviselhetőbbé teheti.
Riley
azonban láthatóan kellemetlenül érezte magát, mert össze-vissza húzogatta
fekete pólója szegényét, és másodperceként köszörülte a torkát, ahogy tekintete
a felnőttekre esett.
-
Aj, nem lehetne ezt máshol? – dörmögte az orra alá, miközben csokoládébarna
hajába túrt, ami már amúgy is úgy tűnt, mintha aznap nem találkozott volna
fésűvel. De hát mikor törődött az öccse bármikor is azzal, hogy hogyan nézett
ki, amíg ő jól érezte magát a bőrében?
-
Azért annyira nem rossz a helyzet. Madison tényleg elég jófej – próbált érveli
a nő mellett, hiszen mégis csak ő mosott rájuk, takarított utánuk, főzött
nekik, és odaengedte őket, amikor tv-t akartak nézni. Mindent megtett, amit egy
pótszülő megtehet, ha két tizenévest fogad be a házába, úgyhogy Alex igazán nem
tudott panaszkodni.
-
Ezt most komolyan gondolod? – hitetlenkedett öccse, miközben szemöldöke magasra
szökött - Csak mert ez akkor elég szomorú.
-
Miért lenne az? – értetlenkedett a fiú széttárva kezeit, és oldalra pillantott,
hogy láthassa Riley reakcióját. A másik úgy nézett vissza rá, mintha a világ
legnagyobb marhaságát kérdezte volna tőle, és emellett harag és sértődöttség
izzott a szemeiben.
-
Alex, ha ezt csak azért mondod, mert be akarsz vágódni annál a nőnél… - kezdte
lassan, mintha egy óvodásnak magyarázott volna, de bátyja közbevágott, és
régóta először ingerülten törtek fel belőle a szavak.
-
Nem akarok bevágódni nála. Én így gondolom. Tényleg. És nem tudom, hogy mi az
igazi bajod Madisonnal, de szerintem a lehetőségekhez mérten tényleg nagyon
igyekszik – fejtette ki véleményét hosszabban, komolyabban és már szigorúbban,
mégsem emelte fel a hangját. Helyette inkább homlokráncolva pillantotta
kisöccsére, aki erre gúnyosan felnevetett, így Alex örült neki, hogy a
felnőttek már hallótávolságon kívül voltak.
-
Á, szóval nem tudod, mi bajom van vele? – bukott ki belőle pimaszul vigyorogva
– Hát pedig nem olyan nehéz. Szerintem valahol legmélyen te is tudod, csak nem
akarod kimondani – folytatta izzó tekintettel, és megint felvette azt a tipikus
Riley-nézését: szemöldökeit összevonta, szája keskeny vonallá préselődött,
kékeszöld szempárja pedig a kitörni készülő dühtől és haragtól szinte
szikrázott.
Alex
nem volt ostoba, sejtette, hogy az öccse mire gondolt, de mielőtt
válaszolhatott volna bármit is, édesapjuk hangja hasított a köztük beálló
csendbe:
-
Fiúk, nem jöttök? – pillantott feléjük Mr. O’ Neill szórakozott mosollyal,
amikor egy kereszteződéshez értek, és észrevette, hogy fiai jó néhány méterrel
lemaradtak párosuk mögött. Madison türelmesen mosolygott mellette, miközben
ujjaikat összefonták, és láthatóan mindketten kicsattantak az örömtől. Riley
természetesen csak morgott egyet, megszaporázta lépteit, míg a fiú egy intéssel
jelezte, hogy mennek, és felvette testvérével a tempót, de az út további része
némacsendben telt.
A
fesztivál megnyitója előtt természetesen még bemutatták a fiúkat és Mr. O’
Neillt Madison szüleinek, akik hétköznapi, de nagyon törődő idős párnak tűntek.
Egy meghajlott hátú, ősz, kontyba fogott hajú, ámde mindig fiatalosan mosolygó
nőt és egy néhány évvel fiatalabb, magas, barátságos tekintetű férfit
ismerhettek meg, akinek a meglévő néhány hajszála is őszes volt már. Bár kissé
feszélyezett volt a hangulat a két család között, apjuk gyorsan elterelte a
témát a fiúkról, és a nő szülei is biztatták a fiatalokat, hogy nyugodtan
vegyüljenek el a tömegben, nem kell velük foglalkozniuk. Riley kapva kapott a
lehetőségen, és gyorsan, de a modorához képest a legudvariasabban elköszönt
tőlük, majd elsétált, és Alex is követte a példáját, de ő egy gyors sms-ezést
követően a popcornos standnál futott bele Dave-be.
-
Helló! Jó kis fesztivál, nem? – lelkesedett fel haverja, ahogy meglátta őt,
majd gyorsan öklöztek egyet.
-
Igen, elég jónak tűnik – válaszolta mosolyogva elnézve a lelkes, zsúfolt
tömeget, amiben olyan sűrűn tolongtak egymás mellett az emberek, hogy alig
lehetett elférni mellettük. Míg a fiúk előretolakodtak, hogy Dave kicsit
körbemutassa neki a helyet, ő próbálta szemügyre venni a látottakat. A
levegőben édes és sós illatok egyaránt keveredtek, és néha-néha lelkes vagy
éppen félős sikongatások törték meg az ütemes, értelmetlen katyvasszá összeálló
zsivajt. Jobb és bal kéz felől is sorra követték egymást a különböző áruikat –
ruhákat, kézzel készített ékszereket, ételeket, kézműves kerámiákat, játékokat,
édességeket, szuveníreket – kínálgató kereskedők, ameddig csak a szem ellátott.
Aztán ezt a képet felváltották a vidámparkos elemek: egy körhinta, egy nem túl
nagy, de éppen elég magas óriáskerék, egy céllövölde, egy fotókabin és a
popcornos fülke. Míg egyszer körbe nem sétáltak, Dave folyamatosan beszélt, és
még akkor is, amikor Alex tekintetét már más kötötte le. Bár a tömeg elég
kaotikussá tette számára, hogy bárhol is feltűnjön neki az az éjfekete
hajzuhatag a tágra nyílt, őzike szempárral, de egyszer sikerült megpillantania
a vidáman nevetgélő lányt… Amint egy fiú karját átvetve a vállán, magyarázott valamit
Roxy-nak.
Ő
maga sem tudta, milyen érzés volt a féltékenység, amíg meg nem látta ezt a
jelenetet. Hirtelen felment benne a pumpa, és nem tudta megállítani hevesen
dobogó szívét, mely azt sugallta neki, hogy menjen oda, és szedje le a fiatal
srácot a lányról. Már éppen meg akarta szaporázni a lépteit, amikor Dave
nyugodtan megszólalt mellette:
-
Á, a Collins família! Az egész kisváros úgy emlegeti őket, mint a tökéletes
család. Jófej szülők, okos gyerekek, kell ennél több? – tárta szét a kezeit
feltéve a költői kérdést, és bármennyire is izgatta őt a lány családjának
története, ő abban a pillanatban csak azzal a fekete, rövid hajú, királykék
szempárú, vigyorgó fiatal sráccal tudott törődni, aki Roxy mellett
legyeskedett.
-
Ki az Roxy mellett? – tudakolta a lehető legnyugodtabb hangerőt csempészve a
szavaiba, de ő is belátta, hogy ez nem sikerült.
-
Az öccse, Thomas. Egy évvel fiatalabb, mint mi. Te nem láttad még? – kérdezte
csodálkozva haverja, mire hirtelen abbamaradt heves szívverése, és
megkönnyebbülten felsóhajtott. Maga sem tudta, mit tett volna, ha ez nem derül
ki, mire odaérnek a Collins famíliához, de lehet, hogy megbánta volna, amit a
hirtelen jött érzései súgtak volna neki.
Így
azonban szélesen mosolyogva tudott odasétálni a családhoz – mint később rájött,
Collinsék közül mind ott voltak a standnál, csak ő túlságosan el volt foglalva
és a lánnyal és Thomasszal, hogy ez neki feltűnjön -, amikor Mr. Collins
odaintette magukhoz Dave-et.
-
Hogy vagy, Dave? Rég láttunk – biccentett üdvözlésül a fiúnak, de aztán
úriember módjára kezet is nyújtott neki.
-
Jól, köszönöm, uram. Apám is üdvözletét küldi – hajtotta meg kicsit a fejét
tisztelete jeléül, mire Roxy édesapja hálásan elmosolyodott, majd szélesebb
lett a mosolya, ahogy meglátta Alexet.
-
Á, te vagy az O’ Neill fiú, nem igaz? Alex, ugye? – kérdezte bizonytalanul, de
leplezetlen kíváncsisággal, miközben Roxy szégyenlősen mosolygott mellette.
-
Igen, uram. Örvendek a találkozásnak – felelte udvariasan, barátságos
tekintettel, és ő is kezet nyújtott a férfinak. Roxy le sem tagadhatta volna,
hogy ebből a családból származik, hiszen az édesapjának ugyanolyan éjfekete
tincsei és kristálytiszta, mélykék szempárja volt, mint neki, és mindketten
vékonyak voltak, ugyanakkor az átlagnál magasabbak. Ami még különbség volt, az
természetesen a borostás áll, illetve az orrán feljebb tolt vastag keretes
szemüveg.
-
Szintúgy. Sokat hallottunk ám rólad az én egyetlen Roxanne-emtől – vigyorgott,
mintha ez lett volna a világ legjobb híre, az említett lány viszont
szégyenlősen pillantott felé, majd mikor érezte, hogy arcát pír borítja el,
inkább lesütötte a szemét – Akkor hadd mutassam be a családunk többi tagját is!
Ő a feleségem, Nancy – mutatott a mellette mosolygó világosbarna frufrus, telt
ajkú nőre, aki fél fejjel kisebb volt, mint férje, de ugyanolyan szikár – És a
gyerekeink: Roxy-t már ismered, ő pedig itt Thomas, Regina, Imogen és Ben –
mutatott sorra a fiatalokon, akik vagy lelkesen integettek, vagy aranyosan
mosolyogtak rá. Regina és Imogen rendkívül hasonlóak voltak, egyedül hajuk
hossza, és Imogen idősebb arcberendezése segítette őt a megkülönböztetésben,
míg Thomas-t és az alig hat évesnek tűnő Bent a göndör, csokoládébarna
tincseivel, fogatlan mosolyával és gyermeki tekintetével simán meg tudta különböztetni.
Ahogy végignézett az öt gyereken és a szüleiken, kicsit meghökkent, hiszen
fogalma sem volt róla, hogy Roxy-nak ilyen népes családja volt, hiszen ez a
téma még nem nagyon került szóba náluk. Ugyanakkor megmosolyogtatta ez a
látvány, hiszen szép, boldog családnak tűntek, és ez eszébe juttatta azokat az
időket, amikor még ők is ilyenek voltak.
-
És persze az édesanyám – invitálta magához közelebb a portékák mögött ácsorgó
idős hölgyet, akinek ugyanolyan illedelmesen bemutatkozott, mint mindenki
másnak.
A
Collins família a következő néhány percben csak pár érdeklődő kérdést tett fel
neki, például, hogy tetszik –e neki a város, jónak tartja –e a fesztivált, sikerült
–e beilleszkednie az iskolába, majd a szülők is megköszönték, hogy korrepetálja
a lányukat.
-
Na, de jól van, mi már eleget beszéltettünk téged. Menjetek, csak nyugodtan!
Szórakozzatok! – jelentette ki vidáman Mrs. Collins, és elhessegető
mozdulatokkal arrébb tessékelte a fiatalokat. Alex őszinte mosollyal és hálával
köszönt el tőlük, Roxy intett nekik, mondva, hogy majd visszajön segíti a
nagyijának, míg Dave vigyorogva integetett a kicsiknek is.
Kezdetben
így hárman indultak el körbenézni, de aztán haverja gyorsan elment, hogy
italokat vegyen, és magára hagyta őket. Bár Alex vélt ebben felfedezni valami
szándékosat is, hálás volt, hogy Dave hagyott nekik időt arra, hogy kettesben
tudjanak beszélgetni.
-
Nem is tudtam, hogy ilyen nagy családod van – jegyezte meg széles mosollyal
Alex, ahogy oldalra pillantott a lányra, akinek az arca – a délutáni hőségtől
vagy éppen a zavarodottságtól – kicsit pirospozsgás volt, de sokkal
felszabadultabbnak és lazábbnak tűnt, mint hétköznap, az iskola falai között.
Ahogy a fiú végignézett rajta, rájött, hogy Roxy megint mennyire csinos volt,
ugyanis a lány a megszokott topánkájában, egy fekete farmerben és egy hófehér,
fekete pöttyös blúzban sétált mellette, és haja két oldalt hátra volt fogva,
ami miatt látni lehetett apró szeplőit is.
-
Pedig ennyien vagyunk. Mondjuk, nem hibáztatlak, mert Ben még elsős, Regina
hatodikos, Imogen nyolcadikos, így őket nem is láthattad, hiszen még a galenai
általános iskolába járnak, de Thomas eggyel alattunk van – világosította fel
mosolyogva, és tényleg látszott csillogó szempárján, hogy szerette a családját.
A fiú örült neki, hogy még ő is megerősítette, hogy Thomas csak a testvére
volt, nem pedig valamilyen titkos szerelme, mert ez megkönnyítette a helyzetét.
-
A szüleid is jófejnek tűnnek – tette hozzá, de nem bókként, hiszen ez volt az
igazság – És mivel foglalkoznak? – tudakolta kíváncsian, mégis remélte, hogy
ezzel az érdeklődéssel nem ássa alá magát a lány szemében, de tényleg meg
akarta ismerni őt.
-
Anyukám az általános iskolában tanít rajzot, apukám pedig az egyik helyi
múzeumban tárlatvezető – felelte készségesen, szélesen mosolyogva, és szülei
említésére egy pillanatra hátra is pillantott családjára, majd utána
visszafordult, és újra a fiúra pillantva kérdezősködni kezdett – Na és a te
családod?
-
Apám polimer feldolgozással és színkeveréssel foglalkozik a helyi Tricium
vállalatnál. Szeptemberbe helyezték át ide, úgyhogy miatta költöztünk Galenába
is – magyarázta bólogatva, és jól esett neki Roxanne érdeklődő tekintete, ahogy
őzike szemei tágra nyíltak, és úgy várta a válaszát.
-
És anyukád? Biztos nagyon kedves nő lehet, ha egy ilyen udvarias fia van –
csúszott ki a száján, majd szélesen elmosolyodott. Alex csodálkozott ezen a
megnyilvánuláson, hiszen nem hitte volna, hogy kaphat ilyen dicséretet, de
gondolatban jól hátba veregette magát. Azonban nem tudott teljesen boldog
lenni, hiszen ha az édesanyja szóba került, mindig kicsit kellemetlenül érezte
magát.
-
Anyukám meghalt nyolc éve egy balesetben – felelte zavartan, és
tehetetlenségében beletúrt a hajába. Látta, ahogy a másiknak erre lefagyott a
mosoly az arcáról, és idegesen birizgálni kezdte blúza szegélyét.
-
Részvétem. Nem tudtam róla – hajtotta le a fejét, és ajkába harapott.
-
Semmi gond – legyintett megnyugtatóan, hiszen tényleg nem akarta, hogy a lány emiatt
érezze rosszul magát. Bárki, akivel eddig találkozott, és felhozta ezt a témát,
mindig gyorsan véget vetett a beszélgetésnek, és együttérzően mosolyogva
elköszönt a fiútól, de ő nem akarta, hogy Roxy-val is ez legyen a helyzet –
Egyébként tényleg kedves volt. Biztos, hogy jól kijöttetek volna – bukott ki
belőle, mielőtt még elgondolkozott volna róla, mit is mondott, mégsem bánta
meg. Mrs. O’ Neill olyan fajta ember volt, aki mindenkivel jól kijött, és
mindenkivel el tudott beszélgetni, mert nyitott volt a világra, és
természetesen nagyon szeretett csevegni. Még a lányt is biztos szólásra tudta
volna bírni, de mivel ő nem volt ott, inkább Alex próbálkozott ezzel.
-
Akkor irány a vattacukros? – kérdezte vigyorogva, hogy elhessegesse az előző,
feszültebb témát, és erre a lány is felvidult, felpillantott rá, majd nagyot
sóhajtott.
-
Gondolatolvasó vagy, én is éppen ezt szerettem volna mondani.
-
Nem, csak hallottam a hasad korgását – ugratta Roxy-t, aki azonban először nem
tudta, hogy átveri őt, ezért megérintette a gyomrát, és hitetlenkedve
megkérdezte:
-
Tényleg?
-
Dehogyis – nevetett fel Alex, mire a másik is követte a példáját.
Felszabadultan nevettek, és a fiú is kezdte egyre jobban érezni magát. Örült
neki, hogy az előző, feszült légkör egy kicsit már tovaszállt, hiszen sosem
szeretett az édesanyja haláláról beszélni, és nézni, ahogy mások sajnálkoznak a
sorsán. Nem zavarta az együttérzésük, inkább csak az ilyen beszélgetések újra
eszébe juttatták azt a fájdalmat, amit nyolc évvel ezelőtt át kellett élniük,
és nem akart visszasüppedni abba a letargiába. Tudta, hogy az anyukája is azt
szeretné, hogy boldog legyen, és ne rágódjon a múlton. Úgyhogy ezt is kellett
tennie.
-
Önnek tényleg jó humora van, Mr. O’ Neill – szólalt meg hirtelen magázódva a
lány, és a fiú vigyorogva fogadta dicséretét, majd rögtön csatlakozott is a
játékához.
-
Ön pedig mindig tud nekem meglepetéseket okozni, Miss Collins – vallotta be le
nem véve a tekintetét a lányról, aki újfent felnevetett. Csilingelő hangja pedig
kitűnt a nagy fesztivál zsivajából.
-
Pedig még nem is tud mindent rólam – mosolyodott el kislányosan, miközben
kikerült egy nagyobb lánycsapatot, akik a fotósbódénál álltak, és hangneme
szokatlan módon kacérkodó volt. Hát, igen, úgy tűnt, tényleg nem tudott még
mindent róla!
-
Akkor várom, hogy megismerhessem az igazi Roxanne Collins-t – fűzte hozzá, és
színpadiasan lehajtotta a fejét tisztelete jeléül, ami megint sikerült aratott
a lánynál, aki hasát fogva nevetett, és ezt a következő percekben sem tudta
abbahagyni.
A
fesztivál nem is alakulhatott volna jobban: Alex képzelni sem merte volna, hogy
a lánynak ennyire sikerül feloldódnia abban a négy órában, amit együtt
töltöttek. Dave természetesen nem sokára visszajött hozzájuk, de már Helennel
az oldalán, aki szintén italért ment, és utána kereste volna meg legjobb
barátnőjét, úgyhogy így már négyen vágtak neki a fesztiválnak. Ebből különös
mód mégis az lett, hogy Roxy mellette maradt, és még az óriáskeréken is mellé
ült le, míg Helen és Dave is úgy tűnt, jól szórakoztak együtt. A fiatalok
szinte mindent kipróbáltak, és többször is végignéztek a standokon, koncerteket
hallgattak meg, és jól érezték magukat. Olyan volt, mintha azok, akik az
iskolában lettek volna, egy teljesen más énük volt, itt ugyanis jóval lazábbak
és vidámabbak voltak, jókat nevettek közösen.
Ennek
hála az a négy óra is gyorsan elment, ami a fesztivál zárásáig volt, és amikor
végül szétröppent a kis csapat. Alex mégsem bánt semmit, hiszen bebizonyosodott,
hogy Roxy milyen szeretnivaló és rendes lány volt, és tényleg tudott neki
meglepetéseket okozni. Már azon csodálkozott, amikor mellé ült le az
óriáskeréken, de jöttek ezután még mások is: a lány vattacukrát majszolva
megkérdezte, hogy ő kér –e belőle, és mosolyogva adott is neki; a céllövöldében
nem kímélt semmit, olyan határozott volt, és olyan pontosan célzott, hogy neki
majdnem leesett az álla tőle; a koncerteken volt, amelyik dal során végig dudorászott,
míg egyszer nevetve oldalba is bökte a fiút, aki erre visszaadta neki, de ebből
csak az lett, hogy Roxy még jobban elkezdett nevetni.
-
Jó nap volt – jegyezte meg boldog mosollyal a lány, amikor Alex elkezdte
visszakísérni őt a nagyija standjához, miután Dave hazament már, Helent pedig
felvették a szülei kocsival.
-
Igen, mindenképpen – helyeselt ő is, és nem tudta levakarni az arcáról azt az
idióta vigyort. Már rég nem érezte ilyen jól magát, és ezt nemcsak haverjának
és a fesztiválnak köszönhette, hanem a lánynak is.
-
Akkor hétfőn találkozunk – biccentett a lány elköszönve, és mosolyogva
integetni kezdett neki, amikor beleolvadt a tömegbe, hogy megkeresse a
nagymamája standját. Alex büszkén nézett utána, hiszen végre valahára úgy
érezte, hogy – bár még nem sikerült elérnie teljesen a célját -, de már el
tudta kezdeni lebontani a Roxy köré épített falakat.
RILEY
Még
mindig Alex miatt dühöngött magában, amikor elkezdte felderíteni azt az ócska
kis fesztivált. Egyszerűen nem hitte el, hogy bátyja ennyire könnyen el tudta
fogadni, hogy „pótanyucija” van. Nem úgy van a filmekben, hogy egy szerelmet
nem lehet elfelejteni? Hmm, akkor az apja mit csinált Madisonnal? Egyáltalán
hogy volt képes más nőre nézni úgy, hogy feleségül vett valakit, utána
gyerekeik lettek, és meghalt? Még csak nem is lépett le, mert akkor érthető
lett volna, de így! Nem jelentett neki semmit az anyjuk elvesztése, az a gondoskodás,
amiben neki csak nyolc évig volt része? Ő vele tanult meg járni, beszélni,
cipőt kötni, öltözni, olvasni, biciklizni… majdnem mindent az anyja tanított
meg neki! És még csak alig nyolc éves volt, amikor el kellett veszítenie amiatt
az átkozott baleset miatt! Neki nem volt elég nyolc év sem, hogy feldolgozza az
akkori traumát, de úgy tűnt, mindenki más boldogan élte tovább az életét,
elfogadva a sors csapását. Csakhogy ő nem tudta ezt tenni. Madison soha, de
soha nem lehetett volna olyan, mint az anyja, de még a közelébe sem érhetett az
édesanyjának.
És
akkor még itt volt ez az ócska kis város is! Úgy rühellte Galenát, mintha egy
idegesítő bogár lett volna. Annyira szánalmasan kisvárosi volt, és még ez a
fesztivál is! Pff… miért nem költözhettek volna valami menőbb helyre? Mondjuk
New Yorkba vagy Los Angelesbe? Ó, igen, persze, hát természetesen Madison
miatt!
Dühösen
felmordult, majd utat próbált magának törni a végeláthatatlannak tűnő tömegen.
Will azt mondta neki, hogy küld egy sms-t, ha ott lesz már, de a telefonjára
pillantva látta, hogy még mindig nem érkezett üzenete, úgyhogy próbált magának
valami nyugisabb helyet és némi kaját szerezni. Be is állt az egyik
hot-dogoshoz, és míg várt, ide-oda pillantgatott, hogy felmérje a terepet. Nem
tetszett neki ez az egész felhajtás, névtelen kis bandák voltak, ócska áruk, és
még ez a vidámparkosdi sem ment nekik annyira, mint ahogy valószínűleg
gondolták volna. De hát el kellett jönnie, mert ez volt a média házija, és
legalább akkor tudta, hogy mit kell majd leszólnia a beadandójában. Hát, igen,
abban nem lesz sok köszönet, az biztos!
Míg
várakozott ott, nem messze tőle éppen valamilyen kézzel készített táskákat
nézegetett két túlságosan ismerős alak, akikben felfedezte a vörös ciklont és
tömzsi barátnőjét. Scarlett túlságosan is kitűnt a tömegből színes
összeállításában, hogy ne lehessen észrevenni, míg Ebony úgy sétált mellette,
mint mindig: vörös haja szinte izzott a napfényben, laza, minta nélküli, bő,
ujjatlan felsőjével és kopott, fekete farmerjával pedig a lázadását próbálta
tükrözni. Láthatóan vidáman nevetgélt a barátnőjével, és keserűen vette észre,
hogy ez olyasvalami volt, amit Riley sosem válthatott ki a lányból. A legutóbbi
beszélgetésük óta pedig végképp nem.
-
A hot-dogja, fiatalember – szólalt meg mellette az ősz hajú árus, és felé
nyújtotta az ételt, amit gyorsan megköszönt, kifizetett, és a két lánnyal
ellenkező irányba kezdett el sétálni.
Túlságosan
ellentétes érzések viaskodtak benne, így, míg nem tudta ezt a belső vitát
lerendezni magában, muszáj volt elkerülnie őket. Egyrészt túl büszke volt, még
hogy bocsánatot kérjen a lánytól? Nem szokott ő ilyet tenni, főleg nem
olyanokkal, akik ugyanúgy sértegetik őt, mint ő másokat. Ugyanakkor Ebony is
sajnálta a dolgot, még maga be is vallotta, hogyha megbántotta a szavaival a
fiút, akkor sajnálja. Nem értette ő ezt az egészet! Mi volt akkor ez az egész
beszólogatós stílusa? Oké, tényleg nem bántotta meg a szavaival a lány, de
attól még biztos volt olyan ember, akit igen. Akkor miért tőle kért bocsánatot?
És miért akadt ki annyira, hogy ő nem tette? Igen, bunkó volt vele, és már
bocsánatot is akart volna kérni, mégis még mindig egy kicsit túl büszke volt
hozzá. Argh… mikor vált ő ilyen érzelmessé?
Éppen
abban a pillanatban kezdett el rezegni a kezében a telefon, és feloldva a
mobilt, Will üzenetét látta, aki tájékoztatta róla, hogy a popcornosnál van.
Riley nyújtogatta a nyakát egy ideig, hogy egyáltalán tudja, merre kell mennie,
de aztán meglátta a bódét, ahol már javában pattogtak a kis kukoricák, és a
mellette ácsorgó, az egészségtelen kaját magába tömő haverját is. Bár semmi
kedve nem volt ehhez az egész vásárosdihoz, azért a csávóban bízott, és
remélte, hogy nem fogja halálra őt untatni.
-
Csá, haver! Na, mizu? – lelkesedett fel Will két falat között, pedig már
ismerhette volna őt annyira, hogy tudja, ha olyan gyilkos pillantással néz rá,
mint akkor, akkor valószínűleg nincs éppen jó hangulatában.
-
Utálom ezt a fesztivált – jelentette ki nemes egyszerűséggel, mert eljutott
abba a fázisba, amikor már nem érdekelte, hogy udvarias –e ilyet mondani egy
galenai lakosnak vagy sem, ő nem tudott hazudott.
-
Jól van, tényleg nem nagy durranás, de jobb, mint a nyári fesztivál. Képzeld,
akkor még szépségverseny is van! – vigyorgott, mint a tejbetök, de persze nem
tudta ennyiben hagyni a témát – Különböző kategóriák vannak, és mindenki olyan
büszke, hogy ott benevezett, a hatévestől a hatvan évesig. Oltári jókat lehet
rajtuk röhögni, amikor mégsem nyernek! Egyik évben még csajbunyó is volt
belőle, látnod kellett volna! – nevetett fel haverja, és elképzelve a
történteket, Riley sem tudta türtőztetni gonosz vigyorát – Na, látom, ez jobb
kedvre derített! – lökte meg a vállát Will, majd fejével intett, hogy
induljanak el a kereskedők sora felé.
-
Szóval, mi a szitu? Otthon van baj, vagy a lányokkal, vagy csak bal lábbal
keltél fel? – tudakolózott lazán, de azért ki lehetett hallani a hangjából az
érdeklődést.
-
Hát, minden összejött – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, de aztán végül
csak kibökte: – A bátyámnak elment az esze, tegnap meg Ebony verte ki a biztosítékot,
és ezen felül pedig utálom az ilyen kisvárosi dolgokat – összegezte véleményét
nyersen, és a hírekre a másiknak megint előjött a kíváncsiskodó énje. Ha nem
tömte volna magába a popcornt, valószínűleg komolynak tűnt volna, de így inkább
úgy nézett ki, mint egy tízéves iskolás, aki éppen az uzsonnáját majszolta, és
arról faggatta a tanító nénit, hogy mikor lesz játékóra.
-
Öhm, hát szép kis lista! – jegyezte meg elismerő mosollyal – Az elsőn nem tudok
segíteni, az utolsón sem, de Ebony-val már megint mi van? Na, gyerünk, tálalj
ki a szerelmi tanácsadódnak! – lökte meg megint a vállát, mire ő megforgatta a
szemeit, de aztán a helyzet ellenére elmosolyodott. Komolyan, ez az ember lüke
is volt, meg szórakozott, mégis jó barát! Nem mondta, hogy ilyen haverokat
képzelt el magának, de csodálkozott, hogy Will még nem borult ki mellette, és hagyta
őt faképnél minden ironikus megszólalása után.
-
Bocsánatot kért tőlem, mert leidiótázott – kezdte a mondókáját, de már itt is
megakadt, ugyanis haverja leesett állal és tágra nyílt szemekkel nézett rá,
mintha éppen azt vallotta volna be, hogy ő valójában Barack Obama eltitkolt
fia.
-
Hogy micsoda? – meresztgette a szemeit, mint egy hal, de Riley nem értette ezt
a nagy meglepődést, úgyhogy csak vállat vont – Te, ez a csaj még Cindy-től sem
kért bocsánatot, amikor hetedikben lelibázta az egész osztály előtt! Úristen,
mit tehettél te vele, hogy ezt tette! Hát, ez kész! – ámult és bámult a srác,
de a fiú figyelmét csak az első mondat tudta lekötni.
-
Várj, mit csinált Ebony hetedikben?
-
Lelibázta Cindy-t – bólogatott komolyan, és úgy nézett ki, mint aki évek óta
arra várt, hogy ezt elmondhassa valakinek. Lelkesen beletúrt sötétbarna hajába,
majd utána izgatottan mesélni kezdett:
–
Na, szóval az úgy volt, hogy Ebony és Cindy már ovi óta legjobb barátnők
voltak. Mivel mindkettőjük szülei gazdagok, és ismerték egymást, így
természetes, hogy a gyerekeik is mindig játszottak egymással. Aztán hetedikben
mindenki látta, hogy Ebony megváltozott, mert elvileg a szülei elkezdtek sokat
utazgatni, és azért még csak 13 volt akkor, kellett volna neki ez a háttér, Cindy
viszont nem bánt vele jól. Ekkor kezdett el úgy kialakulni a lázadóbb Ebony,
Cindy viszont akkor vált ilyen nagymenővé – kezdte a történetet, és minden
egyes mondat után megállt, hogy hatásszünetet biztosítson. Riley ledöbbenve
hallgatta, hiszen ki gondolta volna, hogy Ebony és Cindy valaha barátok voltak,
méghozzá legjobb barátok? Mi a fene! – Cindy el is kezdett a nagymenő brigáddal
lógni, Ebony-t meg folyamatosan piszkálta a kopott farmerja meg vörös haja
miatt, és hát így öriharik lettek, vagy, hogy mondják ezt a lányok –
gondolkozott el Will a megfelelő szón, de aztán inkább annyiban hagyta a dolgot,
és vigyorogva hozzátette: - Jó kis műsort csináltak! Cindy leemósozta őt, Ebony
pedig azt mondta rá, hogy liba, azóta pedig el van ásva köztük a csatabárd –
fejezte be a mesélést, és láthatóan büszkén folytatta tovább a nyammogást, mert
örült neki, hogy ennyi év után végre volt valaki új, aki ezt a történetet nem
hallotta, és ezért megoszthatja vele.
Ő
viszont csak döbbenten állt a dolgok előtt. Soha nem is gondolt arra, hogy az a
két csaj legjobb barátnő volt, és egyszer összevesztek, azért utálják egymást
ennyire. Viszont így valahogy érthető volt a dolog kettejük között. És most
először érezte azt is, hogy megérti Ebony lázadását. Ha a szülei tényleg
utazgatni kezdtek, nem lehetett könnyű neki, mert neki is sokszor kellett azt
néznie, ahogy az anyja aggódva nézte a híreket, nehogy apjuk repülője
lezuhanjon. És ha ezt neki 13 évesen kellett végigcsinálnia…
A
másik viszont, hogy azt se gondolta volna, hogy a vörös ciklon szülei gazdagok,
hiszen abszolút nem annak a fajtának tűnt, aki fényűző házban élt, és
megengedhetett mindent magának. Akkor miért járt mindig kopott farmerekben?
Talán ezzel is a szülei figyelmét szerette volna felhívni, gondolta, hiszen ő
is nagyon jól ismerte már ezeket a trükköket.
-
Szóval, ezért ilyen ellenséges a csaj? – kérdezett rá elgondolkozva, mert nem
tudta kiverni a fejéből a hallottakat.
-
Aha. Ott hetedikben aztán minden megváltozott, és azóta úgy utálják egymást,
hogy azt el nem tudod képzelni – hangsúlyozta ki az utolsó szót jó erősen, majd
pillantása megakadt egy előttük szembejövő pároson, ezért Riley is sietve
odanézett.
-
Ó,ó! – tátotta el a száját Will, így kiesett belőle egy pattogatott kukorica,
de aztán gyorsan összeszedte magát, és sürgetően, halkan megjegyezte – Gyorsan,
valami más témát dobjunk fel! Mert ha Cindy meghallja, hogy erről beszélünk,
azonnal kinyír minket! – imitálta a lefejezését, utána viszont felvette a
szokásos laza stílusát, és úgy kezdett el karattyolni a hétvégi baseball meccsről.
Riley kényszeredetten érdeklődést színlelt, és még kérdezgetett is tőle, vagy
egyetértően hümmögött, míg el nem tűnt az évfolyamtársuk a színről, aztán
mindketten megkönnyebbülten fújták ki a levegőt.
-
Huh, ez meredek volt! – nézett Will a távolodó szőkeség után leplezetlen pimaszsággal,
majd visszafordult a sráchoz, és felvont szemöldökkel megkérdezte: - Na, de nem
értem. Ha bocsánatot kért, akkor miért verte volna ki nálad a biztosítékot?
-
Én nem kértem tőle bocsánatot, erre ő meg kiakadt, és azt mondta, hogy
nincsenek érzéseim – tudta le egy levegővétellel a dolgot, és ahogy kimondta,
újra elöntötte a düh, ugyanakkor a szégyen is.
-
Áúcs, ez fájhatott… - húzta el a száját együttérzően, és hirtelen abbahagyta a
popcorn majszolását. Zavartan megköszörülte a torkát, ezért Riley számított rá,
hogy nagy beszédre készül. Nem is kellett csalódnia – Figyelj, azért tényleg
jobb lenne szerintem, ha bocsánatot kérnél. Oké, értem én, pasi vagy, mi nem
szoktunk gyakran bocsánatot kérni, de ha tényleg leszóltad őt, főleg, ha nem is
gondoltad úgy, csak szivatni akartad, akkor még jobb lenne. Ebony azért nem
olyan rossz csaj. Igaz, morcis, szúrós és ironikus, de nem kéne újat húznod
vele. Látod, mi lesz belőle – intette hátra, ahol valószínűleg Cindy
sétálgatott, majd újra beletúrt a hajába. Valószínűleg most beszélt a
legkomolyabban, és ez megdöbbentette a fiút, mégis jó volt ezt olyan haveros
formában hallani, mert tényleg nem tudta, mit kéne tennie.
-
Jól van, jól van. Majd bocsánatot kérek tőle – nyögte ki két torokköszörülés
között, és zavarát azzal próbálta leplezni, hogy ő is beletúrt a hajába. Erre
Will vállon lökte, és elkezdett dumálni róla, milyen tapasztalatai voltak a
lányokkal.
Nem
tellett bele öt perc, mire Ebony szembejött velük, barátnőjével az oldalán,
úgyhogy Riley minden addig összekapart önbizalma elszállt. Az oké lett volna,
ha szemtől szembe kér tőle bocsánatot, de hogy még a legjobb haverja és
Scarlett is végighallgassa? Na, azt már nem!
-
Á, itt a tökéletes alkalom! – vigyorodott el Will, és büszkén kihúzta magát, majd
elkezdte lökdösni őt, hogy siessen gyorsabban. Ő azonban csak még lassabban
ment, és hevesen ellenkezett.
-
Tudod, mikor fogok én közönség előtt bocsánatot kérni tőle! – kérte ki magának
felháborodottan, de a másik csak tolta és tolta őt a lányok irányába.
-
Nyugi, majd gondoskodom róla, hogy ne legyél zavarban! – biztosította
vigyorogva, és Riley dühösen vette észre, hogy egyre jobban közeledtek egymás
felé. Már csak tíz lépés… öt…három…és…
-
Sziasztok, csajok! – kurjantott vidáman Will, mire Riley hátba vágta. Nem éppen
így tervezte ezt a beszélgetést, hiszen inkább úgy nézett ki, mintha barátja
csajozni ment volna, nem pedig elintézni, hogy a bocsánatkérése rendben menjen.
-
Ne vesztegessük az időnket ezekre az idiótákra– szólalt meg gúnyos mosollyal
Scarlett, és látszott rajta, hogy barátnője helyett is dühös. Tömzsi termetéhez
képest határozott volt, és felbukkanásuk miatt már a fiú összes önbizalma
kezdett eltávozni.
-
Á, nem mentek ti sehová! Az én legjobb haverom szeretne beszélni Ebony-val,
tudod, négyszemközt – intézte szavait egyenesen a lány barátnőjéhez, aki erre
kelletlenül összevonta a szemöldökét. Látszott, hogy nem bízott a fiúkban, és
ellenszenve csak fokozódott, amikor Will megragadta a karját, és elkezdte maga
után húzni. Aztán valamit Scarlett fülébe súgott, aki erre már nem ellenkezett
tovább, hanem elsétált vele, és lassan beleolvadtak a tömegbe.
-
Nem tudnál már leszállni rólam, hmm? – kérte rögtön számon Ebony, miközben
feldúltság és szomorúság tükröződött a szemében. Karját szorosan összefonta
mellkasa előtt, miközben vörös tincsei a lágy szellő miatt mindenfelé szálltak.
Riley
nagyot nyelt. Nem tudta, miért volt olyan zavarban, de kellemetlenül érezte
magát így a lány társaságában, pedig több száz másik ember volt körülöttük. A
nyüzsgést azonban elnyomta minden, ő csak a szívverését hallotta. A fenébe is,
legyen már előbb túl rajta!
-
Én csak… - kezdte torokköszörülve, és újfent beletúrt a hajába. Úgy érezte, a
másodpercek szépen hosszan nyúlnak és nyúlnak, és ő még mindig ott áll kukán és
zavartan. Sosem voltak gondjai a szavakkal, és most egy csaj miatt nem bír
megszólalni? Mi a fene ütött belé? Maga sem tudta, tanácstalanul, némán állt a
lány előtt, aztán végül nyelt egy nagyot. Argh… miért volt ilyen nehéz egyetlen
fránya szót kimondania? És miért kellett neki ezt tennie? Megélne abban a
tudatban, hogy Ebony utálja, nem? Hát, az igazat megvallva… nem, nem élt volna
meg – sajnálom – nyögte ki nehézkesen, de határozottan és jól érthetően, mire
látta a másik arcán átsuhanni a meglepődést és csodálkozást. A lány nem is
tudott hirtelen mit mondani erre, aztán a következő pillanatban még szorosabban
összefonta a karját maga előtt, és durcásan kijelentette:
-
Eddig tartott, mire rájöttél, hogy sajnálod? – kérdezte elhúzva a száját, de
most először nem iróniát vélt felfedezni a hangjában, hanem kíváncsiságot.
- Igen, de ne várd, hogy elismételjem! –
figyelmeztette vigyorogva, és jobban érezte magát, amikor látta, hogy a lány
erre elmosolyodott, még ha csak egy röpke másodpercre is.
-
Na jó, de akkor már visszahozathatnád Scarlettet!
-
Nem tudom, hová mentek – vonta meg a vállát szórakozottan, de tényleg fogalma
sem volt, hogy Will hová csalta a lányt, és egyáltalán hogyan vette rá, hogy elmenjen
vele.
-
Egyszer megölöm azt a csajt, amiért itt mert hagyni – csóválta a fejét Ebony
szélesen mosolyogva, de tényleg nem volt neheztelés a hangjában. Á, szóval
ilyen volt a barátaival? Hmm, nem is olyan rossz.
-
Na gyere, keressük meg őket! – intett fejével a tömeg felé, de leplezetlen
kíváncsisággal várta, hogy a lány belemenjen ebbe. Ez azt jelenthette volna,
hogy van még egy kis idő, amit együtt tölthetnek, és ez azt is jelentette, hogy
a vörös ciklon belement valamibe, amit ő javasolt, de ellenkezés nélkül.
-
Menjünk! – bólintott a lány is, így együtt indultak el, hogy megkeressék a
barátaikat. Riley nem tudta, Ebony tényleg komolyan megölte volna a csajt abban
a pillanatban, de ő minden esetre hálás volt, amiért Willnek sikerült
összehoznia azt, hogy kettesben maradhattak. Na, ezt egyszer még majd valahogy
megköszöni neki, abban biztos volt.
Drága Lexi!
VálaszTörlésWhoa, ez milyen egy hosszú fejezet volt, és én élvezettel olvastam minden sorát! Az elején a testvéri vita már a várható volt, jó lenne, ha Alexnek lenne alkalma egy kicsit huzamosabb időn keresztül leülni az öccse fejével beszélni, mert ez nem maradhat így. Igazán kihúzhatná már azt a tüskét Riley-ból, ami valószínűleg az anyjuk haláluk óta benne van. Amúgy arra gondolok, hogy mivel ő még elég fiatal volt, amikor Mrs. O'Neill elhunyt, nem is emlékszik rá, és attól fél hogy egy új anya emlékei, elnyomnák vagy eltörölnék a régi helyét, azt pedig nem akarja. De persze lehet, hogy ő másképp gondolkodik. Mindenesetre ebben a témában, Alex pártját fogom. Nagyon jó volt, hogy mindkét nagy BFF is szerepelt ebben a részben, ők négyen akár egy közös ganget is alakíthatnának. Will meg Dave tuti jól kijönne. Roxy családja igazán kedves és ne feledkezzünk meg az öcsi által okozott féltékenységhez vezető félreértésről! Gondoltam, hogy valami ilyesmi lesz, de nagyon tetszett, hogy ez a dolog végre Alex szemét is felnyitotta. Roxanne és Alex párosa igazán édes volt, ahogyan végigmentek a fesztivál minden attrakcióján, és végre a leányzó nagyon felszabadultan viselkedett. Remélem, hogy hasonló lesz majd a suliban is a fiúval. Ami pedig Riley-t illeti, vele együtt jót mulattam a lánybunyón, de egyetértettem Will-lel, hogy bocsánatot kell kérnie a lánytól. Jó volt, hogy egy kicsit megismertük Ebony hátterét és kapcsolatát Cindy-vel, remélem, hogy ezek után a fiú jobban meggondolja, hogy mit mond róla. A vége nagyon vicces volt, Will nagyon csipázandó srác, amiért elintézte, hogy kettesben maradjanak. És Bátorsági Érdemrendet Riley-nak, bizony oda neki, amiért végre kinyögte! Mondjuk meglepett, hogy Ebony nem húzta az agyát, de így még jobb volt. Remélem, lesz végre egy normális beszélgetésük, bár a szurkálódásaikat is nagyon élvezem. Imádtam, és imádlak! <3 Alig várom a következőt!
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésMikor írtam a fejezetet, én sem terveztem ilyen hosszúra, de megszaladtak az ujjaim a billentyűzet felett, és a végén nem akartam semmit kitörölni, úgyhogy ezért lett ilyen hosszú. :)
Alex és Riley beszélgetésére már szükség volt, és egy ilyen szituációban kellett, hogy beszéljenek egy kicsit, viszont a nagy tesós beszélgetés később fog jönni. Igazad van, Riley-nak az anyjuk elvesztése fáj a legjobban, és az, hogy egy "pótanyukát" kap, aki az édesanyjuk helyét el akarja foglalni, legalábbis szerinte. De majd Alex beszél a fejével, illetve Ebony is kicsit hatni fog rá. :)
Will és Dave biztos jól kijönnének egymással, azonban nem terveztem, hogy találkoznak, de most, hogy mondod, nem is tűnik olyan rossz ötletnek. :) Roxy családja benne lesz még, és Thomas mindenképpen kellett, hogy Alexnek egy kicsit felnyissa a szemét. Azt a részt nem tudtam kihagyni. :D A fesztivál arra volt jó, hogy Roxy tényleg felszabaduljon, és ezután bizony már ilyen lesz a fiúval is, úgyhogy állíthatom, tényleg közelednek egymáshoz. :)
Riley része most inkább az érzelmekre, mint a humorra ment rá, de örülök, hogy tetszett a lánybunyós poén. Egy Will mellett nem hagyhattam ki. :D És ugye megmondtam, hogy segíteni fog a fiúnak? :) Ebony hátterét ezek után még jobban meg fogjuk ismerni, és nemcsak a Cindy-vel való kapcsolatát, hanem a családi hátterét is, ami szerintem izgalmas lesz.
A vége pedig kellett, hiszen Riley végre-valahára megbarátkozott az érzéseivel, és felismerte, hogy nem tudna úgy a lány szemébe nézni, ha nem kérne bocsánatot, úgyhogy most megtette. De igen, Bátorsági Érdemrendet neki! :D Normális beszélgetéseik lesznek, viszont a szurkálódásaikat sem tudják abbahagyni, úgyhogy ilyen is lesz, és olyan is a közeljövőben. :)
Aww, köszönöm szépen, én imádlak téged! <3 Köszönöm szépen, hogy írtál, megint hatalmas mosolyt csaltál az arcomra! <3
Keep smiling,
Lexi