Round 02

Hey-ho, Galenators!

Újabb szombat, újabb fejezet. :) Remélem, közben mindannyian jól vagytok, és már javában tervezitek a nyári programjaitokat! ;) Én viszont nem feledkeztem el a fejezetről, úgyhogy hoztam a másodikat, amihez már két gifet én szerkesztettem össze, és remélem, nektek is tetszeni fog, én jót szórakoztam, miközben készítettem őket. :)
Erről a fejezetről annyit, hogy már mindkét kapcsolat jobban be fog indulni, és a lányokról is többet megtudunk, jobban meg fogunk ismerkedni a személyiségükkel. Illetve nem elhanyagolható módon természetesen Dave is lesz benne, és felbukkan Will is, aki jól összehaverkodik Riley-val. Na, de hogy hogyan? Olvassátok el, és meglátjátok! ;)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

ROUND 02

ALEX

Az első hét olyan gyorsan lepergett, hogy mire Alex észbe tudott volna kapni, már péntek volt. A napok hihetetlenül elszáguldottak mellette, hiszen minden új volt neki, és mindent az eszébe akart vésni, miközben folyamatosan nyüzsögtek körülötte: hol a titkárságon intézett el papírokat, hol beszélt az új tanáraival, hol pedig az évfolyamtársaival ismerkedett. Nem hitte volna, hogy ezek a napok ennyire pörgősek lesznek, de élvezte, hogy ennyi minden történik körülötte. Szerencsére ők nem maradtak sokáig a figyelem középpontjában, hiszen a galenai diákok már most az idei sportszezonra készültek, így miután lecsendesedtek az O’ Neill testvérekről szóló hírek, azután a pompon lányok új koreográfiájának terveitől és a focisták taktikai megbeszéléseitől voltak hangosak a folyosók. Nem is bánta, hiszen már úgy-ahogy sikerült beleolvadnia a végzős közegbe, és ebben nagy köszönettel tartozott új barátjának, Dave-nek.

- Minden csoda három napig tart, de egy kisvárosban csupán kettőig – jegyezte meg haverja vigyorogva, amikor pénteken lehuppantak megszokott székeikre a matek óra előtt, és elkezdték előpakolni a felszerelésüket.

Ha Alex azt hitte volna, hogy első nap teljesen jól kiismerte a srácot, hát nagyot tévedett. Dave különleges humorú, nagyon intelligens, és rendes fiú volt, akivel aztán tényleg mindenről el lehetett beszélgetni. Természetesen az informatika többet került szóba kettejük között, mint mondjuk a lányok, de ő aztán nem tudott kifogyni a témákból. Az első héten még navigátorként is szüksége volt rá, de hamar rájött, hogy Dave személyében nemcsak segítőt, de havert is talált. Ebben csak megerősítette az, hogy miután törin helyesen tudott válaszolni a tanár fogós kérdésére, a másik kijelentette, hogy „Ez az én haverom”, úgyhogy azóta végképp biztos ebben.

- Pedig ez a focis téma úgy látom, már egy ideje kitart – tette hozzá Alex elgondolkodva, miközben előhalászott a táskájából egy függvénytáblát és egy füzetet, majd utána hátradőlt a székén, és úgy várta barátja válaszát.

- Ez egy egész évig is kitart, mert Galena hatalmas büszkesége az iskolai focicsapat. De komolyan, ha nem vagy Galena Kalózok rajongó, akkor inkább ásd el magad, mert itt nagyjából minden a fociról és a pompon lányokról szól – válaszolta készségesen egy hatalmas mosoly kíséretében, és Alex azt is bírta benne, hogy minden ilyen kíváncsiskodására türelemmel és jó hosszan válaszolt.

- Azt elhiszem, mert első nap Mrs. Howe megajándékozott a különböző Kalózos tárgyaival – nyomott el egy megkönnyebbült mosolyt, ahogy visszaemlékezett az igazgatónővel való találkozásra, aki rögtön kezükbe nyomott egy kitűzőt, egy pulóvert, egy baseball sapkát, sőt még egy bevásárlótáskát is, amin virított a focicsapat és a város neve. Persze mindezt jellegzetesen kék-fehérben, hiszen ezek voltak az iskola színei, és minden plakát, minden pompon lány és focista mez ilyen színekben pompázott.

- Akkor te is kaptál kalózos termosztátot? – húzta száját még szélesebb vigyorra, és közben szemébe lógó tincseit a füle mögé tűrte. Mint megtudta, az a Borgoknál családi vonás, hogy mindenkinek hosszabb a haja, hiszen még a dédnagyapja is áll alá érő frizurával rendelkezett, és mivel nem akarja megtörni a hagyományt, ezen felül pedig nem is igazán zavarja ez a dolog, így nem gyakran jár fodrászhoz.

- Nem, dehogy! Már olyan is van? – nevetett fel vidáman, bár már nem nagyon kellett volna meglepődnie az ilyenen. Galena tipikus kisváros volt, és mindig, mindent fontosnak tartott, és ahol csak tudta, reklámozta magát és a jellegzetes illinoisi vendégszeretetét.

- Persze, hát mit gondoltál? – viszonozta lelkesedését, és szemmel láthatóan mulattatta, hogy a fiú még ezzel sincsen tisztában – Még kötényt is lehet kapni! Anyukám mióta egyszer vett, azóta is abban főz – bólogatott hevesen, és erre mindketten még jobban elkezdtek nevetni. Nevetésükre még a belépő tanár, Mr. Hamilton is felkapta a fejét, és vigyorogva valami olyasmit motyogott az orra alá, hogy „fiatalság”. Ezután komótos léptekkel odasétált az asztalához, leült, és kezdetét vette az óra.

Ez is egy jellegzetes, egyenletmegoldós óra volt, amikor a tanár úr kiadta nekik a feladatot, majd egyenként kihívta a diákokat, hogy a megoldást firkantsák fel a táblára is. Alex úgy érezte, hogy Mr. Hamilton felfedezte, hogy érdekli őt a számok világa, mert előszeretettel hívta ki őt, hogy oldja meg azokat a problémás feladatokat, amiket az osztály nem tudott megcsinálni. Most is éppen egy egyenlőtlenségbe mélyedt, amikor meghallotta a tanár mély baritonját, amint kihívta Miss Collinst, és erre ő is felkapta a fejét. Pontosan tudta, kiről van szó, ezért egy bátorító és barátságos mosollyal üdvözölte Roxy-t, amint ő is odalépett a táblához, és annak másik oldalán elkezdte felírni a példát. Alexnek gyorsan ment a feladat, így a következő másodpercekben csak sebes krétájának nyikorgását lehetett hallani, de azért neki is be kellett vallania, hogy akarva-akaratlanul is lassított néha, hogy az ébenfekete hajú lányra pillantson.

Roxy arcán lehetett látni az összpontosítást, és ahogy összehúzta a szemöldökét, apró gödröcskék jelentek meg a homlokán, ettől pedig úgy nézett ki, mint egy durcás kislány. A fiú halványan elmosolyodott a látványra, és amikor észlelte, hogy a másiknak nem nagyon megy a feladat, egy lépést közelített felé, és halkan megjegyezte:

- Csak akkor tudod közös nevezőre hozni őket, ha itt kiemelsz egy negatív előjelet a kifejezés elé – bökött az algebrai tört nevezőjére, és látta, ahogy a lány szemében felismerés csillan. Gyorsan kézbe vette a krétát, és erősen koncentrálva felírta az egyenletet, le is egyszerűsített, és végül visszafogott mosollyal szemlélte az eredményt. Pillanatokon belül tekintete pedig megkereste az övét, és hálásan nézett rá. Gesztenyebarna őzikeszemei most vidáman csillogtak, és homlokáról is eltűntek az aggodalmas ráncok.

- Köszönöm – suttogta alig hallhatóan, és zavartan a cipőjét kezdte tanulmányozni, majd így is ment vissza a helyére. Alex is gyorsan észbekapott, és annak ellenére, hogy úgy érezte, mintha valahol nagyon távol lenne, nem pedig az áporodott szagú teremben, most újra tudatosult benne, hogy egy matek óra kellős közepén van.

- Köszönjük, Miss Collins és Mr. O’ Neill! Mindkettejük megoldása helyes, és mindketten nagyon szépen le is vezették a példákat! – bólogatott komolyan Mr. Hamilton, és kiválasztotta a következő két „áldozatot”. Alex azonban csak azzal volt elfoglalva, hogy ne vigyorogjon túlságosan feltűnően, amikor az előtte néhány paddal ülő Roxy ennél a mondatnál hátrafordult, és a maga visszafogott, szerény módján rámosolygott. Neki pedig nem is kellett több, Dave kíváncsi pillantásaitól kísérve, óra végéig leplezetlen vigyorral ült a helyén.

- A házi a táblán – mutatott a zöld felületre a matektanár éppen abban a pillanatban, hogy a csengő sipákoló hangja megtörte a csendet, majd felállt székéből, hogy mosolyogva elköszönhessen – Szép hétvégét mindenkinek! Hétfőn találkozunk! – biccentett a diákoknak, de csak néhány lelkes elköszönést kapott, a többiek már siettek is el, míg az olyanok, mint ő, a házit körmölték a tábláról.

Alex az elpakolás után csak arra kapta fel a fejét, hogy a tanár őt szólítja, de amikor felnézett, az asztalnál nemcsak a férfit, de Roxy-t is látta, aki feszengve pillantgatott felé.

- Mr. O’ Neill, kérem, jöjjön ide egy pillanatra! – hívta újra, de még mindig türelmes hangon, mire Dave és ő akaratlanul is összenéztek. Mit akarhatnak tőle, főleg, ha ebben a lány is érintett? Nem tudta, de ennek a legjobb módja az volt, hogy kikecmeregjen padjából, és maga kérdezze meg.

- Uram! – biccentett köszönésképpen, és lopva Roxy-ra is pillantott, aki leplezetlen zavarral állt ott, és halványan mosolygott. Bár Alex még nem látott tőle olyan igazi, nagy vigyort, neki ez is tetszett, mégis késztetést érzett rá, hogy egyszer úgy igazán megnevettesse a lányt.

- Mr. O’ Neill, tudja, Miss Collins nagyon igyekszik, hogy minél jobb legyen matematikában, és ebben az évben különösen nem szeretne engedni az A-ból – kezdte beszédét felváltva a két fiatalra nézve, akik közül a fiú inkább érdeklődően, míg a lány szégyenlősen és elpirulva várt a következő mondatokra – Tavaly én magam tudtam korrepetálni, idén azonban az órarendem ütközik az övével. Mivel azonban Ön egy éles eszű fiatalember, úgy gondoltam, ha lenne rá ideje, és meg tudná tenni, nagyon hálás lennék, ha átvenné a taníttatását – fúrta tekintetét mélyen az övébe, és neki kellett néhány másodperc, míg az udvarias szövegből ki tudta hámozni a monológ lényegét – Egyszóval, korrepetálná Miss Collinst.

- Persze, csak, ha tényleg nem gond – szólalt meg Roxy azon nyomban, és hangjából sütött a szégyenlősség és a félelem. Gesztenyebarna szemei most várakozva néztek vissza rá, és ahogy a kezében szorongatta kockás füzetét, és zavartan a füle mögé tűrte egyik éjfekete tincsét, nem is igazán gondolkozott el a kérdésen, csak rávágta:

- Örömmel – küldött egy biztató mosolyt a lány felé, aki ugyanezt hálásan viszonozta. Hallotta, ahogy a másik halkan kifújja az eddig visszatartott levegőt, és ezért nem is értette, miért izgult annyira a lány. Hogy nemet mond? Nem, ő mindig is szeretett másokon segíteni, és mivel tényleg látta, hogy Roxanne igyekszik a tőle telhető legjobbat megtenni, nem lett volna szíve másnak átruházni ezt a lehetőséget. Mellesleg, így legalább többet megtudhat róla.

- Remek! – csapott barátiasan a vállára Mr. Hamilton, majd komótosan kikecmergett a teremből, és otthagyta őket kettesben. Alex rögtön kereste Dave-et, ő azonban valószínűleg már akkor kisomfordált, amikor a tanár megszólította őt, így inkább visszafordult a lány felé, aki rögtön hálálkodni kezdett.

- Köszönöm szépen, hogy elvállalod! Mindig is nehezebben ment nekem a matek, és a végzős évemben sem akarom lerontani a jegyemet, de ha tényleg gondot jelent ez neked… - kezdte összevonva szemöldökét, és várakozóan rápillantott, de ő csak mosolyogva ellenkezett:

- Dehogy jelent gondot! Örülök, ha tudok segíteni – rántotta meg a vállát lazán, hiszen az első hét tapasztalatai alapján nem volt olyan sok órája, hogy ezt ne engedhette volna meg magának. S miután a következő percekben meg is beszélték, hogy kedden és pénteken szívesen korrepetálja a lányt, mert akkor csak egyig van suliban, és ez a lánynak is jó, megállapította, hogy bőven lesz ideje emellett is, és Roxy annyira hálás és boldog volt, hogy elvállalta ezt, hogy abszolút nem bánta, hogy gondolkodás nélkül igent mondott.

- Akkor azt hiszem, találkozunk még! – kezdte a búcsúzkodást, miközben a vállán megigazította táskája pántját, és kíváncsian várta a lány reagálását. Nem tudott róla sokat, csak amennyit Dave elmesélt neki, de amit a viselkedéséből le tudott szűrni, igazán kedves teremtésként tüntette fel, és ő szerette volna megismerni ezt a csigaházában megbújó Roxanne Collinst is.

- Igen, azt hiszem – pillantott fel a füzete babrálásából a másik, és megint a füle mögé tűrt egy elkószáló tincset. Annyira zavarban volt, és annyira úgy tűnt, hogy kellemetlen neki a helyzet, hogy Alex legszívesebben megfogta volna a vállát, és azt mondta volna neki, hogy ne tartson tőle, ő a világ semmi kincséért nem tudná bántani, vagy akár felemelni a hangját ellene. Ehelyett csak vidáman biccentett neki, és ketten a folyosó két irányába indultak el, hogy folytassák napjukat.

Micsoda első hét volt, állapította meg magában a fiú, miközben ruganyos léptekkel szelte át a folyosót, és közben hatalmas mosollyal célozta meg a szekrényét. Mi jöhet még ezután?

RILEY

Borzalmas hetet tudhatott a háta mögött. Nem elég, hogy a tanárok mindig úgy mutogatták, mint egy cirkuszi állatot, de a diákok sem restellték végigstírölni a folyosón, és persze Ebony sem restellte megajándékozni a legszúrósabb pillantásaival. Komolyan, mi a csuda baja volt annak a csajnak? Nem fért a fejébe, hogy hogyan képes őt megutálni csak azok után, hogy egyszer látta, hogy Cindy-vel beszélt! Oké, a pompon lány nem volt éppen a legrosszabb társaság, de az első nap után már le kellett koptatnia, mert már idegesítette a lány folyamatos pattogása és szüntelen csevegése. Ez persze ahhoz vezetett, hogy így senkivel sem dumált, még a menzán is mindenki elkerülte. Mondhatta volna, hogy zavarja, hogy mindenkit úgy taszít, mintha a mágnes két azonos pólusai lennének, de nem zavarta. Amúgy sem volt a társaság középpontja, de olyan emberek mellett, mint az évfolyamtársai – bocsánat, állatfajok mellett -, nem is tudott sehová becsatlakozni. A nagymenőket és a focistákat ki nem állhatta, a szurkolók hordákba verődött tömegét is inkább messziről elkerülte, a lúzerekkel nem tudott szót érteni, a nyomik pedig őt nem értették meg. És akkor ott voltak még a kívülálló lázadók, mint Ebony és a kis pufók barátnője, akik igazából egyik csoportba sem illettek, de ketten jól elvoltak.

Még szép, hogy ezek után a pénteket sem várta kitörő örömmel! Sőt, végre örült volna, hogy itt az első hétvége, van két szabad napja, és egy pihenős délutánja, amikor rájött, hogy háromtól ötig elzárásra kell mennie a drága Edgward csaj kíséretében. Hú, de utálta ennek a gondolatát is! Egyszerűen nem bírta hová tenni a csaj viselkedését, de ő egyre ellenszenvesebbnek tartotta, így nem csoda, hogy a másik is egyre jobban piszkálta, ha volt egy csöppnyi lehetősége is.

- Mik a terveitek délutánra? – kíváncsiskodott apjuk reggel, kikukkantva a Galena Gazette hasábjai mögül, miközben Madison ott sürgölődött körülöttük. Folyamatosan hozta a pirítósokat és a tükörtojásokat, pedig tisztán látnia kellett volna, hogy Riley-nak még ezen a reggelen sem volt nagyobb étvágya, mint egyébként. Hogy az a nő sem tudott nyugton maradni! Annyit pattogott az új suli miatt, és annyit kérdezgette, hogy „Találtál már barátokat? Mi újság a lányokkal? Be tudtál illeszkedni? Nem szeretnél csatlakozni egyik klubhoz sem?”, hogy legszívesebben megszűnt volna létezni, amikor ezeket a kérdéseket feltette neki. Tudta, hogy Madison kedves és jófej akart lenni, de ezzel pont az ellenkezőjét érte el: csak egyre jobban megutálta.

- Nincsen igazán tervem – csóválta meg a fejét mellette bátyja, aki jóízűen lakmározott a reggeliből. Sütött róla, hogy tetszik neki ez az egész kisvárosi hangulat, és ezért őt is egy kicsit utálta. Hát nem látta, hogy apjukat csak a saját boldogsága érdekelte? Iderángatja őket az új kis barátnőjéhez, beíratja őket egy új suliba, és nekik ehhez még jópofizniuk is kéne. Még mit nem!

- És neked, Riley? – vonta fel szemöldökét apjuk, és kíváncsian nézett rá, még kávés bögréje szürcsölése közben is. Automatikusan megforgatta szemeit, és már éppen ki akarta nyögni, hogy elzárásra kell mennie, amikor rájött, hogy ezzel egy újabb „viselkedj jobban!” kiselőadást vívna ki magának, úgyhogy csak odadünnyögte a következőt:

- Az egyik haveromhoz megyek át – hazudta vállvonogatva, és mielőtt a felnőttek tudtak volna bármi olyat kérdezni, amivel lebuktatják, inkább eltolta magát az asztaltól, és felsietett a szobájába, hogy bepakolja a cuccait.

Tudta, hogy ezzel nem old meg semmit, de hazudni még mindig jobb volt, mint elárulni, hogy egy csaj miatt került elzárásra, és hogy még azt a két órát is, amit az óra ütemes ketyegésének tanulmányozásával kellene eltöltenie, most Ebony társaságában teheti meg. Már éppen reménykedett benne, hogy a csaj lesz olyan lázadó, hogy nem jön el, még a kihágásáért sem, de akkor aznap délután pontban háromkor megjelent a tanterem ajtajában, és elbúcsúzott pufók barátnőjétől. Ezek is aztán érdekes páros voltak! A magas, vékony, vörös hajú, lázadó csaj és az alacsony, fekete, hihetetlenül göndör hajú, kicsit dagi, ironikus nőszemély! Hogy ezek hogy lehettek legjobb barátnők?

- Mit bámulsz? – förmedt rá Ebony, ahogy észrevette, hogy kettejüket nézte, majd kihívóan megállt a fiú padja előtt, kezeit szigorúan a csípőjére téve.

- A két kedvenc emberemet – vágta ki magát a helyzetből, és olyan ironikus hangon szólalt meg, amilyen csak tellett tőle. Látta a szikrákat a lány szemében, és hallotta, ahogy élesen beszívta a levegőt, de nem hagyta, hogy a másik győzzön, másodpercekig állta a farkasszemezést. Végül Ebony unta meg előbb a dolgot, vetett még egy utolsó szúrós pillantást felé, aztán tőle a lehető legtávolabb, egy közvetlenül az ablak melletti padhoz dobta le a cuccát, és ott telepedett le.

Néhány másodperc sem tellett bele, egy idősebb, ősz haját kontyba rendezett, görnyedt hátú nő sétált be lapokkal a kezében, és komótosan elvánszorgott az asztalig, hogy kényelembe helyezze magát a széken.

- Üdvözlök mindenkit! Mrs. Higgins vagyok, és a következő két órában én felügyelem Önöket – szólalt meg hirtelen felnézve lapjaiból, és hangja olyan határozott volt, hogy már majdnem megijesztette a fiút – Nincsen beszélgetés, se telefonozás, és természetesen nincsen egyéb rendbontás sem! Írják a házi feladataikat, és ha angollal kapcsolatban van kérdésük, azt nekem nyugodtan feltehetik, egyébként nem tudok segíteni – szögezte le felváltva a teremben szétszórtan elhelyezkedő négy diákra nézve, majd megkérdezte, hogy van –e valakinek kérdése. A teremre néma csend szállt néhány másodpercig, aztán a hölgy is visszafordult a lapjaihoz, és a diákok végre kiengedhették a benntartott levegőt.

Mi a fenét fogok én itt csinálni két órán keresztül? – tűnődött el gondolatban, és mérgesen összeráncolta a homlokát. Nem az ő hibája volt, hogy ide került, és elege volt a helyzetből már három másodperc után is, nemhogy még két órát itt üljön ebben az izzadságszagú teremben, és a plafont bámulja!

Hirtelen egy papírgalacsin száguldott el az arca előtt, és pontosan Ebony fejét találta el. A fiú rögtön felismerte, hogy a két paddal előtte ülő, lazán vigyorgó srác volt a feladója, aki a szájára tett mutatóujjával jelezte, hogy ne árulja el, hogy ő volt az üzenet küldője. Riley-nak nagyon is ismerős volt a srác, tudta, hogy az évfolyamtársa, de mint mindenki mással, vele sem beszélgetett túl sokat, most mégis megtette, amit kért. Mellesleg szórakoztatta a helyzet, mert ahogy meglátta Ebony paprikapiros arcát, és azt, ahogy újra hatalmasat szippantott a levegőből, majd szúrósan pillantott felé, nem tudott elnyomni egy önelégült vigyort.

- Gyerekes vagy, O’ Neill! – vetette oda egy gonosz grimasszal, majd visszadobta a galacsint, de pont úgy, hogy az Riley fejét találta el. Mielőtt bármit válaszolhatott volna, a másik csávó védekezően felemelte a kezeit, és a csajra vigyorgott.

- Én voltam, Ebony! Azt kérdeztem az üzenetben, hogy mi a töri esszé témája – fűzte hozzá széles mosollyal, és sugárzott róla, hogy nem érdekli, mit fog mondani vagy tenni a másik, mert ezért a pillanatért már megérte neki.

- Te meg egy tapló vagy! Kérdezted volna meg a kis haverodat – biccentett az O’ Neill fiú felé, akit egyre jobban szórakoztatott a helyzet. Nem nagyon ismerte azt a srácot, aki kezdeményezte a galacsindobálást, de már egyre jobban kezdte csipázni.

- Most, hogy mondod, ha így haladunk, erősítésre lesz szükségem – válaszolta az ismeretlen csávó jókedvűen, majd a másik fiú felé pillantott, és vigyorogva felemelte a hüvelykujját. Ő erre ugyanígy reagált, és megállapította, hogyha az elzáráson lehet jófej emberekbe botlani, akkor talán többször kéne ide járnia.

- Jól van, gyerekek! Elég volt! – emelte fel a hangját Mrs. Higgins, aki mindeddig csendesen megbújt az asztala mögött. Erre még az a félénk kicsaj is felkapta a fejét, aki az egyik első padban írta a háziját – Mondtam, hogy nincs beszélgetés! Ha nem hagyjátok abba, mehettek ki szememet szedni! – figyelmeztette őket mutatóujját rájuk szegezve, és mielőtt Riley felfoghatta volna a mondat értelmét, már ki is bukott belőle:

- Tőlem – rántotta meg a vállát nemtörődöm módon, mire a nő felállt az asztaltól, és az udvar felé mutatott.

- Kifelé, most! Eredjetek szemetet szedni! – hessegette ki őket ellentmondást nem tűrő hangon, de ehhez Ebony-nak is volt hozzáfűznivalója:

- De tanárnő, én nem…

- Nem érdekel! – szakította félbe az idős hölgy, és egyre jobban közelített a padjuk felé, úgyhogy mindhárman elkezdtek szedelődzködni. Nem is hitte volna, hogy ennyire veszélyesnek és szigorúnak is tűnhet ez a kezdetben „süti sütögetős, legjobb nagymami a világon” típusú asszony, de most már látta, hogy milyen, ha felhúzzák – A gondnokunk úgyis vár néhány önkéntest az udvarban. Mondjátok meg neki, hogy én küldtelek titeket! – tette hozzá búcsúzóul, majd mindhármukat kitessékelte az ajtón. Miután mind kikerültek a folyosóra, az ajtó hangos csattanással zárult be mögöttük.

- Igazán rendes tőletek, hogy még munkát is szereztetek az elzárás idejére – forgatta meg a szemeit a lány felháborodottan, majd elviharzott az udvar felé. A másik srác szórakozottan nézett utána, de Riley abban biztos lehetett, hogy nem tetszik neki a lány, csak egyszerűen imádja cukkolni.

- De azért jó poén volt – húzta ki magát büszkén a másik, miután abbahagyta a lány stírölését, és felvont szemöldökkel felé fordult.

- Ja, de még milyen jó volt – értett egyet egy gonosz vigyor kíséretében, de örült neki, hogy végre más is szurkálja a lányt, nemcsak ő.

- Egyébként William McMiller vagyok, de inkább csak Will. A William olyan költői – mutatkozott be lelkesen, majd a kezét nyújtotta Riley felé, aki szívesen megrázta. Miután túljutottak az udvariassági körökön, úgy döntöttek, hogy nem vívják ki újra Mrs. Higgins haragját, ha már egyszer úgyis elküldte őket, ezért inkább az udvaron csatlakoztak Ebony-hoz és a gondnok fickóhoz, akik már rég gereblyével gyűjtötték össze a leveleket. A lány szokás szerint egy szúrós pillantással köszöntötte őket, de a férfi sem volt lelkesebb, kezükbe nyomott egy-egy gereblyét, aztán folytatta a saját munkáját.

- Nem úgy volt, hogy szemetet szedünk? – vonta össze Will a szemöldökét, mire a csaj csak megforgatta a szemét, a gondnok pedig gereblyéjére támaszkodva úgy nézett rá, mintha megbuggyant volna.

- Azt is szeretnél, fiam?

- Á, nem! Annyira azért nem lennék helyes kukásfiú – vágta ki magát gyorsan, a szokásos pimasz vigyor kíséretében, majd ő is belátta, hogy ideje lenne nekiállni dolgozni.

A következő bő két órában mást sem csináltak, csak gereblyéztek, felmosták a folyosót, és letörölték a táblákat. Elég monoton és unalmas tevékenységek voltak, de miután Will ott volt mellette, és mindig volt miről beszélnie, így gyorsabban lement minden. A csávó jófejnek tűnt, pedig először őt is inkább a lúzerek kategóriába sorolta volna – csakhogy lúzer biztos nem volt, hiszen házi hiánya miatt küldték elzárásra -, de olyan humora és beszólásai voltak, hogy attól még neki is el kellett nevetnie magát. Persze a McMiller srác is elmondta neki, hogy őt annak a magányos farkasnak nézte, és nem hitte volna, hogy ilyen jó dumapajtás - ahogy ő fogalmazott -, de a nap végére már öklöztek is, amikor a két óra elteltével lejárt az elzárási idő, és Will lelépett, úgyhogy végre valahára Riley kijelenthette: nem mindenkit utál ebben a suliban.

- Remélem, elüt valami autó – jegyezte meg Ebony, miközben a folyosón egymás mellett sétáltak a bejárati ajtóhoz, és szándékosan nem nézett felé. Annál jobb, akkor nem is láthatta azt a gúnyos mosolyt elterülni az arcán, ami jelezte volna a számára, hogy ezt bármennyire is sértőnek szánta, ő inkább jól szórakozott rajta.

- Én is, mert akkor majd a mennyből nézhetem, ahogy egyedül szenvedsz a projekten – figyelmeztette közös munkájukra, bár ahányszor látták egymást, ezt képtelenek voltak elfelejteni. Akár akarták, akár nem, egy hónapig ez a feladat összekötötte őket.

- Te inkább a pokolra jutnál – nevetett fel hitetlenül, és eközben vörös tincsei csak úgy ide-oda himbálóztak. Már a kinézetében is volt valami lázadó, valami más, de a viselkedése még jobban bebizonyította, hogy ő aztán nem az az átlagos, unalmas kiscsaj.

- Akkor majd ott találkozunk – adta meg a végszót vigyorogva, és kilépett a bejárati ajtón, nem foglalkozva az etikettel vagy bármi mással, majd hagyta, hogy a lány magában forrongjon, miközben elindult hazafelé.

Nem semmi nap volt, az biztos! És annak ellenére, hogy a világért se vallotta volna be, egy kicsit azért várta a következő hetet. De csakhogy félreértés ne essék, ettől még ugyanannyira utálta a sulit és a kisvárost is!