Hey-ho, Galenators!
Először is, nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm azt a rengeteg támogatást, amit tőletek kaptam: köszönöm a kattintásokat, feliratkozásokat, elolvasásokat és megjegyzéseket. Hihetetlenül jól esett, hogy a prológus már ennyiőtöknek tetszett, úgyhogy nagy virtuális ölelést küldök mindenkinek! <3 Köszönöm, hogy vagytok! <3
És megérkeztem az első fejezettel, amiben már felbukkannak a lányok is, ki nagyobb, ki kisebb szerepben. :) Remélem, tetszeni fog nektek, mert én nagyon szerettem ezt is írni, és természetesen az itt megjelenő szereplők - például Cindy és Dave - később is felbukkannak, úgyhogy érdemes lesz az ő részeikre is figyelni. Minden esetre tényleg remélem, hogy tetszik, és mit szóltok, főleg a Riley-Ebony veszekedéshez! Ó, igen, már az első részben hajba kapnak, de hát ők már csak ilyenek lesznek. ;)
És megérkeztem az első fejezettel, amiben már felbukkannak a lányok is, ki nagyobb, ki kisebb szerepben. :) Remélem, tetszeni fog nektek, mert én nagyon szerettem ezt is írni, és természetesen az itt megjelenő szereplők - például Cindy és Dave - később is felbukkannak, úgyhogy érdemes lesz az ő részeikre is figyelni. Minden esetre tényleg remélem, hogy tetszik, és mit szóltok, főleg a Riley-Ebony veszekedéshez! Ó, igen, már az első részben hajba kapnak, de hát ők már csak ilyenek lesznek. ;)
Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
ROUND 01
ALEX
A
tanév első napja sosem rendítette meg különösebben, ebben az évben azonban nem
tudta, mire számítson. Az új helyzet, az új környezet és az új lehetőségek
alapjaiban változtatták meg az utolsó évhez való hozzáállását. Igazából a nap
eljöveteléig nem is barátkozott meg teljesen a költözés gondolatával, de most,
ahogy testvérével a Galena High School vöröstéglás épülete előtt állt, most,
mintha minden tényleg igazi lett volna. A diákok kikerülve őket céltudatosan
özönlöttek be a két kétszárnyú ajtó valamelyikén, ők viszont néhány másodpercig
csak álltak ott, és próbáltak szembesülni a helyzettel. A minnesotai iskolához
képest ez egy visszafogottabb, régebbi stílusú épület volt, de nem lehetett megviseltnek
mondani. Visszafogottnak igen, hiszen nem volt benne semmi túlzás, semmi
nagyzolás, és éppen ezért adta vissza egy barátságos, hangulatos intézmény
képét. Maga az iskola két nagy részből állt: bal kéz felől két emeletet
lehetett elkülöníteni, melyek hatalmas ablakokkal rendelkeztek, míg jobb oldalon
egy nagyobb épületet, amely gondolta Alex, valószínűleg a tornatermekhez vagy a
színházteremhez vezetett.
-
Hűha, ettől aztán tényleg hanyatt kéne vágódnom – szólalt meg mellette
ironikusan Riley, és még színpadiasan hátra is hőkölt. Sütött róla, hogy máris
utálja ezt az iskolát, és úgy nézett a vöröstéglás épületre, mintha a
kivégzésére vinnék.
-
Azért lehetett volna rosszabb is – jegyezte meg vállvonogatva, hiszen tényleg
nem voltak annyira rossz helyzetben. A középiskola sok neves diákot adott ki a
kezei közül, az információk, illetve egy - az igazgatónővel való - találkozás
után, mely biztosította őket afelől, hogy elég színvonalas és korrekt az
oktatási rendszerük. Ő ezért bizakodva nézett elé ennek az évnek, de a tizedik
évét kezdő Riley-t sem tudta irigyelni.
-
Ja, tényleg. Elfelejtettem, hogy ez egy 3500 fős városhoz képest
luxuskivitelnek számít – forgatta meg a szemeit gúnyosan, és mellkasa előtt
összefont kézzel vágott neki a bejáratig vezető útnak. Alex látta rajta, hogy
próbált kifogást keresni az iskola kinézetében, míg el nem értek a bejárati
ajtókhoz, de végül nem talált, így mindketten még egy negatív kritika nélkül
tudtak belépni a hallba, ahol már nyüzsgött az élet. A diákok ide-oda
szaladgáltak, lánytársaságok sugdolóztak összebújva, papírrepülők és különböző
fecnik szálltak a levegőben, és nevetésektől, kiabálásoktól, ajtócsapkodásoktól
volt hangos a folyosó.
Hirtelen
úgy érezte magát, mintha csak úgy belecsöppent volna egy filmbe, aminek se az
elejét, se a kimenetelét nem tudja, és most neki kell kiderítenie, hogy mit is
tegyen ebben a jelenetben.
-
Te a kémia laborban kezdesz, ugye? – kérdezte nézelődő öccsétől, aki még a ’We
all hate school’ feliratú pólójával is jelezni akarta, hogy semmi kedve sincsen
ehhez az egészhez. Nem volt mit tenni, hiszen ide költöztek, és most itt kell
megkezdeniük az iskolát. Alex azt kívánta, bár tudna valami biztatós, valami
olyan haverosat mondani testvérének, de most hirtelen semmi sem jutott az
eszébe.
-
Ja, megyek is, és felgyújtom a periódusos rendszerüket. Fogadjunk, van egy hatalmas
periódus rendszerük a tábla mellett – vigyorodott el tettetett lelkesedéssel,
és már indult volna, amikor bátyja utána szólt.
-
Hé, sok sikert! – köszönt el Riley-tól, aki hatalmasat sóhajtott, összeráncolta
a homlokát, de azért egy erőltetett mosolyt és egy kedvesebb biccentést
megejtett, amikor eltűnt a diákok forgatagában.
Alex
sóhajtozva nézett utána: nem tudta, mitévő legyen. Nagytestvérhez híven ott
akart lenni öccse mellett, megbeszélni, hogy ő érti, min megy keresztül, de a
másik sosem akart vele igazán társalogni. Egyszer-egyszer azért felengedett, és
akkor nem kellett mindent harapófogóval kihúzni belőle, de mióta Galenába
költöztek, ez csak két-három alkalmat jelentett. Nem tudta, hogy egyszerűen
csak haragszik az egész világra, és ezért lázadása magába foglalja azt is, hogy
nem beszél a bátyjával, vagy tényleg vele volt a gond. Minden esetre ő
szüntelenül próbált segíteni Riley-nak, és apjának is, aki végképp nem találta
vele a közös hangot, ez pedig veszekedéseket, és ajtócsapkodásokat
eredményezett. Testvére már nem is vacsorázott velük: volt, hogy szándékosan
később ült le az étkezőasztalhoz, és akkor is az MP3 lejátszóját hallgatta, míg
máskor látványosan kivett valamit a hűtőből, és felvonult a szobájába. Madison
ilyenkor is minden egyes alkalommal kedvesen megkérdezte, hogy a fiú nem
csatlakozik –e hozzájuk, de vagy nem hallotta a kérdést, vagy szándékosan
elengedte a füle mellett.
Ő
személy szerint kezdte megkedvelni az élettel teli, hangulatos kisvárost, és
Madisonnal sem volt semmi gondja. Galena gyönyörű helynek tűnt a sűrű, kis utcákkal,
a virító mezőkkel, és a régi stílusú, vöröstéglás házaival. Apja már néhány
nevezetességet is megmutatott neki: köztük Galena legidősebb, 1826-ban
készített épületét, a The Dowling House-t, megnéztek egy előadást a Depot
Színházban, jártak a lélegzetelállító Linmar Kerteknél, grilleztek az Aplle
River Canyon State Parkban, és tettek egy hosszabb túrát a közeli erdőben.
Persze a kisváros tökéletes ellentéte volt a hatalmas felhőkarcolókkal, modern
épületekkel, ominózus hidakkal, és a rengeteg járókelővel büszkélkedő
Minneapolisszal, de őt mégis ez az ellentét fogta meg. Vonzotta ez a barátságos
közeg; hogy már másnap minden szomszéd átjött bemutatkozni és azóta is
mosolyogva köszön nekik; hogy a heti újság – a Galena Gazette – mindig a helyi
emberekről szól; hogy egymást váltják a különböző rendezvények, a koncertek, a
bálok, fesztiválok, vásárok, és az is, hogy egy ilyen csöppnyi város mekkora és
milyen izgalmas történelemmel rendelkezik.
Ha
már a történelem esett szóba, Alex első órája is az volt, csakhogy a 203-as
terem nem mondott neki sokat, ezért nyakát nyújtogatva járta a folyosókat, és
próbálta megfejteni, hogy milyen rendszer szerint találhatná meg a megfelelő
tantermet. Miután belátta, hogy a hely inkább hasonlít útvesztőhöz, mintsem
iskolához, megállt a reményei szerint 203-as terem előtt, és az ajtót kezdte
vizslatni, hátha van valami jelzés, hogy jó helyen jár.
-
Hellóóóóó! – nyújtotta el valaki hosszan a köszönést, mire a fiú a hang
irányába fordult, és egy érdeklődően pislogó sráccal találta szembe magát, aki
az ajtó felé bökött – Törire jössz Mr. Hillhez? – tudakolta az összezavarodott
Alex-t látva, aki heves bólogatásba kezdett.
-
Igen. Ez az? – mutatott a terem felé, mire a másik helyeslően, széles vigyorral
válaszolt:
-
Ühüm, egy újabb csodálatos utazás Mr. Hillel a történelem kiismerhetetlen
erdeibe – szellemült át a srác arca, és abban a pillanatban úgy nézett ki, mint
valami bölcs filozófus, de egy másodperccel később már el is nevette magát, és
bocsánatkérően nézett az új diákra – Á, majd megszokod! Ez a tanár szlogenje,
és minden egyes órát azzal kezd, hogy ezt elmondja – fűzte hozzá segítőkészen, majd
intett a diákoktól hangos terem felé. Alex örömmel követte – a szituációból úgy
szűrve le, hogy az évfolyamtársát -, és helyet foglaltak két, egymás melletti,
ablakhoz közelebb eső padnál.
-
Szóval, akkor te vagy az a sokat emlegetett új srác, igaz? – kérdezte a
füzeteit előpakoló srác, miközben állig érő barna haja majdnem eltakarta az
egész arcát. Így úgy festett, mint öccse kedvenc zenekarának tagjai, bár ő nem
volt olyan punk-rock, inkább csak kitűnt hosszabb hajával, de egyébként
teljesen normálisan nézett ki.
-
Öhm, igen – felelte egy barátságos mosollyal, miközben egyszer körbepillantott
a helyiségen, hogy feltérképezze, és az agyába vésse a 203-as terem képét. A
kék falakat majdnem mindenhol történelmi cikkek, hatalmas térképek, felfedezők,
politikusok képei díszítették, és a maradék helyet is inkább a polcok, a cserepes
virágok és a táblák foglalták el. Nem volt szokatlan a felépítése, hiszen
majdnem minden iskola termei így néznek ki, de Minneapolisban minden inkább
olyan rideg és precíz volt az itteni információdús és barátságos dekorációhoz
képest.
-
Nem mintha az nem árulta volna el, hogy nem tudod, jó helyen jársz –e, de
egyébként már Facebookon kibeszélték, hogy jössz, úgyhogy felismertelek –
magyarázta a táskájában turkálva, majd úgy tűnt, hogy mindent megtalált,
ugyanis atlasza egy hangos puffanással terült el a füzetein.
Alex
erre nem tudta, hogy mit feleljen, hiszen sejtette, hogy tudnak az érkezéséről,
főleg egy ilyen kisvárosban, de azért arra nem számított, hogy még a közösségi oldalon
is beszédtéma lesz. Hát – gondolta -, ez már csak azzal jár, hogy valaki új.
-
Nem is tudtam, hogy ennyire tisztában vagytok vele, hogy új diák jön a suliba –
jegyezte meg mégis hangosan, mire a másik jóízűen felnevetett. Mikor a fiú
rápillantott, rögtön tudta, hogy emberére akadt, hiszen a másik nemcsak
jófejnek, de vidámnak is tűnt, és mostanság elkellett neki egy ilyen ember.
-
Ez nálunk olyan, mintha maga Justin Bieber sétált volna be a suliba! –
vigyorgott továbbra is, és erre Alex is felengedett kissé. Eddig nem is vette
észre, hogy milyen kimérten fogja könyveit, és közben mennyire feszült, de
most, ahogy kiengedett, mint egy lufi, most jól érezte magát. Nem is olyan
rossz ez az első nap – jegyezte meg gondolatban.
-
Hát, akkor mesélj, hogy milyen is ez a „nálatok”… - hagyott kérdőhangsúlyt a
mondat végére, a másiknak pedig le is esett a tantusz, és rögtön vigyorogva
bemutatkozott:
-
Dave, Dave Borg – bólogatott magabiztosan, és úgy mondta a nevét, mintha ez
lenne az egyszeregy, és ő büszke lenne rá, hogy tudja – De azt hiszem, egy nap
nem lesz elég arra, hogy mindent elmeséljek – figyelmeztette jókedvűen a
másikat, miközben haját a füle mögé tűrte.
-
Annyi baj legyen! Egy ideig szerintem úgyis itt maradok – mosolyodott el végre
Alex is, és Dave-nek sem kellett több, máris belevetette magát Galena legapróbb
történelmi csatáiba, a város legkisebb utcáinak rejtekeibe, és az iskola
bemutatásának litániájába. Neki pedig nem is kellett több, ő érdeklődve
hallgatta a srácot.
Dave
a nap további részében is jó társaságot szolgáltatott, nem mellesleg pedig
olyan volt, mint egy két lábon járó térkép, és többfunkciós iskolaújság.
Meglepően minden órájuk megegyezett - amíg az ebédidő be nem köszöntött -, hiszen
az iskola a tantárgyak terén alapvetően a normális követelményekhez tartotta
magát, de voltak számára teljesen új dolgok is, mint például az FACS órák,
melyek eredetileg a ’családi és fogyasztói tudományok’ nevet viselték, de senki
nem akarta ezt kimondani, úgyhogy egyszerűen csak lerövidítették. Az ilyen
tárgyak is be voltak iktatva az órarendbe, de az olyan szabadon választható elfoglaltságok,
mint a művészetek, társadalomtudomány, biznisz és informatika, illetve a
műszaki tudományok a nap végére voltak száműzve, és ezek közül kellett a
diákoknak egyet választania, de persze volt, aki mindegyiket felvette.
-
Ő, ott, az a szemüveges srác! – böködött a menzán egy raszta hajú fiú felé
Dave, miután tudományosan áttanulmányozta a szendvicsét. Alex már ennyi idő után
is rájött, hogy a mellette ülő srác intelligens tanuló, és ezt tetézve még
érdekelték is a természettudományok és az informatika, úgyhogy biztos volt
benne, hogy majd a jövőben jó beszélgetéseket tudnak folytatni a programozás
rejtelmeiről – Ő Robert, és tavaly ő volt az, aki mind a négy tantárgyat
felvette. Mivel évközben nem lehet ezeket leadni, csak félévben, így fél éven
keresztül úgy nézett ki, mint egy zombi, mert ötig órái voltak, aztán ment csak
kóruspróbára és edzésre, és csak azután tudott tanulni. Komolyan mondom, minden
évben van egy ilyen, és szerintem csak arra hajtanak, hogy az évkönyvben az
álljon a képük alatt, hogy „A srác, aki fél évig minden szabadon választható
tantárgyat felvett” – szórakozott Dave vigyorogva, majd nagyot harapott
sonkás-sajtos szendvicséből. Alex szintén a szendvicsen nyammogott, és emellé
elvett még egy tonhalas salátát, egy almás pitét és egy doboz narancslevet is.
A
menza - mint úgy tűnt, minden más a Galena High Schoolban - más felépítésű
volt, mint amilyet ő megszokott, hiszen a pultokhoz kirakott ételek és italok
egy szabályos U alakban helyezkedtek el, és az asztalok az U alak folytatásai
voltak. A kék-fehér kockás abroszokkal terített asztalokhoz négy-négy szék
tartozott, és minden asztal közepén egy vázába helyezett friss virágcsokor
virított, ami jelentősen feldobta a helyiség hangulatát.
-
Te is a biznisz és informatikára mész, ugye? – kérdezett rá, biztos, ami biztos
alapon Alex, hiszen annak ellenére, hogy tudta, hogy Dave rajong a
számítógépekért, és ezzel akar majd a jövőben is foglalkozni, mint programozó,
nem tudta, hogy ő valami emelt szintű órát vesz fel, vagy éppen a csütörtöki
órára iratkozott be.
-
Még szép! – tárta szét a karjait nevetve a másik – Mrs. White úgyis imád engem,
és már kipárnázott helyem van az óráján, úgyhogy a világért sem hagynám ki –
magyarázta meg döntését lelkesen, és sütött róla, hogy tényleg így is gondolja.
A fiú sok mindent megtudott évfolyamtársáról, miközben szinte az egész napot
együtt töltötték, attól kezdve, hogy van egy pörgős, 15 éves húga, egészen
addig, hogy odavan a retró filmekért, mint a Vissza a jövőben vagy az Indiana
Jones, és imád ezekből idézni.
-
Á, várj, Helent és Roxy-t még nem is elemeztem neked, ugye? – vonta fel a
szemöldökét Dave, miután megtörölte maszatos száját, és Alex csak elmosolyodott
erre. Egész nap azt hallgatta, hogy ki kicsoda, mit csinál, milyen tantárgyai
vannak, milyen családdal rendelkezik és mi a hobbija, és úgy tűnt, még két lány
kimaradt a sorból.
Dave
óhatatlanul az egyik távolabbi asztal felé bökött, ahová két lány telepedett
le, és mosolyogva beszélgetni kezdtek. Egyiküknek mellkasáig érő, mogyoróbarna,
hullámos tincsei voltak, és tengerkék szeme úgy villogott, akár egy jégpáncél,
melyre rávetülnek a napsugarak, míg a másik lány hosszú, éjfekete tincsekkel rendelkezett,
és mélybarna szeme barátságosan csillogott.
-
A bal oldali Helen, – mutatott a kék szemű lányra, aki most nevetgélve súgott
valamit barátnőjének – ő a mindig pörgős, mindig vidám, mindig optimista lány,
aki viszont nem rest visszaszólni a bunkó focistáknak – tette hozzá leplezetlen
csodálattal a hangjában, és tekintete kicsit tovább elidőzött Helenen, mint azt
ő illőnek tartotta volna, de aztán a másik lánnyal folytatta – Roxy pedig az a
csendesebb fajta, de mindig ott van, ha valami gondod akad, és tényleg bármikor
számíthatsz rá, ha esetleg lemaradtál az anyaggal vagy hiányoztál, ő mindig
mosolyogva segít – bólogatott alátámasztva mondanivalóját, és ebből Alex is
rögtön társítani tudta a lányt azzal, aki mindig olyan csendesen,
visszahúzódóan foglalt helyet a termek első felében. Szinte észre sem vette őt
a nap folyamán, olyan volt, mint egy árnyék, akiről tudta, hogy mindig ott van
a közelében, de mégsem érezte a jelenlétét. Ahogy Roxy-ra pillantott, és figyelte
a lány nőies vonalait, hamvas bőrét, visszafogott mosolyát, esküdni mert volna
rá, hogy egy pillanatra elkapta a másik tekintetét. Erre nem is tudott elnyomni
egy szórakozott mosolyt, és tudta, hogy ezután kíváncsian fogja keresni ezt az
árnyékot.
RILEY
Mindig
is utálta az iskola első napját, mert ezek mindig azt éreztették vele, hogy már
megint vár rá a több hónapig tartó szenvedés, az idióta focisták, a kockák és a
lúzerek szörnyű egyvelege. Számára a középiskola olyan volt, mintha mindig
szembeköpte volna, és jót röhögött volna rajta, miközben azt kiabálta, hogy
„hé, látod, még itt sincs senkid, itt sem ért meg senki”. Gyűlölte egyszerűen a
folyosók rideg látványát, a nagyképű bunkókat, a heherésző pompon lányokat, de
a pénzes elitgyerekeket még inkább. Mindenki tartozott valamilyen kategóriába,
még a fura, pattanásos srác is, akinek volt egy még furább, még pattanásosabb
haverja, és ő volt az egyetlen, aki nem tudott beleférni egy ilyen csoportba
sem. Rajta kívül mindenki abban a hitben élt, hogy azért utálja a sulit, mert
sokat kell tanulni, ott van előtte az elvárás, és ő jobban szeret rockot
bömböltetni és képregényeket olvasgatni, minthogy a könyvei felett görnyedjen.
Nem, ő azért utálta, mert nem volt haverja, és megint nem volt senkije, akinek
kipanaszkodhatta volna magát. És úgy tűnt, hogy megint ez várt volna rá, csak
egy még rosszabb változatban, egy poros, névtelen kisváros bugyuta iskolájában.
Persze
senki nem tudta őt megérteni, pedig nem lett volna olyan nehéz. Egyszerűen
gyűlölte a helyzetet, a várost, a költözést, Madisont és még az apját is. Elvégre
miatta került még rosszabb helyzetbe, mint azelőtt, és miatta volt ez az egész
hercehurca.
-
Tudom, hogy ez most nehéz neked, de hidd el, hogy ha nem is jobb helyed lesz
itt, de meg fogod szeretni ezt a várost – próbálta győzködni apja szánakozástól
csillogó szempárral, miközben együtt vacsoráztak egyik nap, Riley pedig
gúnyosan felnevetett.
-
Fogalmad sincsen, hogy milyen lehet ez most nekem – vetette a szemére keményen,
ridegen, egyáltalán nem volt benne semmi megbánás vagy türelem. Az apja
megérdemelte, hogy így beszéljenek vele, azok után, hogy tönkretette az egész
életét, és igazából az egész jövőjét. Arról nem is beszélve, hogy úgy tett,
mintha az anyjuk nem is létezett volna, miközben ott enyelgett az ízlésficamtól
szenvedő barátnőjével.
-
Riley, kérlek!
-
Nem, elég volt! – emelte fel a hangját, és gondolkozás nélkül felállt az
asztaltól – Egyikőtök sem tudja, min megyek keresztül, és milyen érzés teljesen
elölről kezdeni mindent, egy kis porfészekben, miközben egy idegesítő nő lesi
minden lépésed! Elcseszted az egész életemet, apa! Ezt pedig már nem tudod jóvá
tenni! – kiabálta dühösen szülője felé fordulva, aki azonban rezzenéstelen
arccal bámulta az előtte heverő üres tányért. Ezután az este után döntött úgy,
hogy ő nem fog velük együtt vacsorázni, mert egyszerűen nem bír mellettük
meglenni, még ha csak néhány percről is van szó.
Alex
más tészta volt, ő viszont túlságosan is törekedett arra, hogy segítsen neki.
Nem, nem tudta volna őt utálni, mert mindig is ő volt az egyetlen ember az
édesanyján kívül, aki igazán törődött vele, mégis kellettek neki azok a napok
magányosan, a gondolataiba, a zenébe és a képregényekbe mélyedve. Szüksége volt
egyedüllétre, arra, hogy kordában tartsa ezeket a dolgokat, mert őszintén képes
lett volna felborítani, szétzúzni és összetörni mindent, ami az útjába kerül.
Nem érdekelték volna a következmények, mert ő a pusztítást tartotta volna
helyesnek. De nem, elvolt ő a saját világában, ökölbe szorított kézzel, és nem
mutatta ki a valódi fájdalmát, a gyengeségeit, mert mások nem láthatták őt így.
Dühösnek,
gúnyosnak és lázadónak viszont igen, úgyhogy így mutatkozott be az első napján
is, mely nem sikerült túl fényesre. De hát mit várt az ember egy olyan
kisvárostól, mint Galena, amelynek a rendezett eseményei között az volt a
legjelentősebb, amikor egy névtelen country zenekar lépett fel az egyik helyi bárban?
Pff, jellemző dolog, hogyha az ember új - főleg egy ilyen porfészekben-, akkor
körberajongják az emberek, de hogy annyira, mint a médiaismeretek óra előtt,
arra nem számított volna.
Éppen
lepakolta a cuccát a 203-as teremben - ahol az órát tartotta volna egy bizonyos
Mr. Hill, aki túl ismerős volt neki, úgyhogy gyanította, hogy a bátyjának is
van vele órája, és ő említette - amikor egy szőke csaj kék-fehér pompon
ruhácskában odalépett hozzá, és tenyerével megtámaszkodott a fiú asztalán.
-
Jaj, hát itt a mi kis kedvenc, új fiúnk! – emelte kezeit az arcához boldogan,
és ajkával Riley-ra csücsörített. Oké, egy dolgot le kellett tisztázni: az
ilyen csajok még neki sem jöttek be. Nem volt nagy nőcsábász, de szerette a
lányok agyát húzni, ha úgy érezte, hogy a másik egy kicsit is érdeklődik
iránta, és talán ezért nem volt soha még igazi barátnője. És igen, ő is
szexinek tartotta a rövid szoknyás, magassarkús lányokat, de ha hozzá olyan
agyi szint tartozott, ami közelített a nullához, akkor ő is helyből elkerülte
az ilyeneket.
–
Cindy vagyok egyébként, a pompon csapat tagja, mint láthatod – mutatott végig
ruháján lelkesen, pedig a minneapolisi szurkolókhoz képest ez elég visszafogott
és egyszerű viselet volt, hiszen a szoknyája még térdéig is leért, és nem is a
tíz centis magassarkúkat viselte, mint anno a régi sulijában a hozzá hasonló
lányok – Te pedig Riley, ugye? – kérdezte közelebb hajolva a fiúhoz, pedig
látszott rajta, hogy maga is tudja a választ.
-
Öhm, igen – nyögte ki közönyös arcot vágva a dologhoz, de a másikat ez sem
törte le. Látszott rajta, hogy rózsaszín felhők között érzi magát, hiszen
pirospozsgás arcával majd’ kicsattant az örömtől, két oldalra copfba felkötött,
szőke haja pedig vidáman himbálózott.
-
Ne aggódj, itt jó helyed lesz! Ha gondolod, segítek is megkeresni a termeket,
mert tudom, hogy mi hol van, be is tudlak mutatni embereknek, és még
csoportmunkában is segítek, feltéve, ha… – cseverészett vidáman, és simán
folytatta volna, ha valaki túl hangosan nem köszörüli meg a torkát mögötte, és
állítja meg a monológjában. Az illető egy határozott, hosszú, vörös hajú lány
volt, aki nem túl kedves pillantást küldött a Cindy-ként bemutatkozó lány felé.
A másik erre morcosan összevonta a szemöldökét, felegyenesedett, és karba tett
kézzel megállt a vörös csajszi előtt.
-
Drága, egyetlen Ebony! – mosolyodott el bűbájosan, de ez olyan rosszul
sikerült, mintha szétkent volna egy vigyort az arcán - Látom, nem fulladtál
bele az iróniád tengerébe – szurkálódott fennhangon, és már a magabiztos
tartásából is látszott, hogy ő nem hátrál meg holmi évfolyamtárstól, aki a
vagányabb öltözködése miatt biztos nem volt pompon lány. És ahogy az lenni
szokott, a pompon lányok utálják azokat, akik nem űzik ezt a hobbit, míg az
átlagos lányok pedig utálják a szurkolókat. Ez a világ rendje, és úgy tűnt, ez
kivételesen még Galenéban sem változott meg.
-
Te pedig látom, hogy nem szűntél meg létezni, pedig egy egész nyarad volt rá –
vágott vissza a másik összehúzott szemmel, és néhány másodpercig csak
farkasszemet néztek egymással, de aztán Cindy végre arrébbállt, hogy a másik
lány – Ebony, ha jól hallotta – a padok közötti folyosón el tudjon menni.
-
Egy köszönömöt azért illett volna mondani – jegyezte meg sértődötten a szőke
csaj, de válaszul csak egy gúnyos kacajt kapott, úgyhogy inkább visszafogta
magát, és becsusszant a Riley melletti padba. És ha azt hitte, hogy ennél nem
tapasztalhat furcsábbat, hát csalódnia kellett.
Kezdhetné
azzal a felsorolást, hogy Mr. Hill egy elég érdekes ember volt. Először is
felsorolta a szabályokat, hogy miket vár el a diákoktól, és hogyan osztályoz,
majd utána elkezdte mondani, hogy mi lesz az idei tananyag. Riley csak annyit
fogott fel belőle, hogy az első nagy téma a közmédia és a közember kapcsolata
lesz, merthogy a férfi szerint ma már „minden média”. Ekkor pedig lenyomott egy
húsz perces monológot arról, hogy ez mennyire igaz, mi mindenre rá lehet húzni,
és közben olyan átszellemült arccal mondta az egészet, mintha csak a
gravitációs gyorsulásról beszélne. Természetesen szóba kellett hoznia azt is,
hogy az is média, hogy az új fiú érkezéséről mindenki időben tudott, hiszen a
közösségi oldalaknak hála ez az információ már gyorsan elterjedt.
-
Hiszen minden média – jegyezte meg vagy huszadszorra az óra alatt, és az
osztály továbbra is érdektelenül hallgatta. A hátsó padokban voltak olyanok,
akik azzal szórakoztak, hogy ki tud nagyobb rágógumit fújni, egy csaj egy
vámpíros könyvbe bújva olvasott, néhány fiú papírgalacsinnal dobálta egymást,
míg volt, aki rajzolt vagy firkálgatott a füzetébe, pont, mint maga Riley is.
Komolyan, azt hitte, hogy be fog aludni, és már az óra mutatója is lassabban
ment, fogadni mert volna rá, hogy öt perce is ugyanott állt a kismutató. Ekkor
azonban, mint a villámcsapás, kiáltott fel Mr. Hill:
-
Most pedig kiosztom a párokat! – csapta össze tenyerét, és elővett egy papírt,
hogy valószínűleg a névsor alapján összerakja a diákokat. Fogalma sem volt,
miről is van szó, minek kéne párba rendeződniük, így örült neki, hogy a tanár
megismételte magát – A lényeg, hogy mától számítva egy hónapra a páros készítsen
el egy közös videót a média témájával kapcsolatban. Ez lehet bármi: paródia,
interjú, közvélemény-kutatás, tényleg bármi, csak lássam, hogy dolgoztak vele,
és érdekli Önöket a téma! – nézett fel szemüvege mögül, amit utána rögtön
feljebb is tolt, hogy párokba oszthassa az embereket. A szisztémát is elmondta,
miszerint a névsor első emberét az utolsóval rakja össze, és így megy
visszafele. Mivel ő az „O” betűnél volt, így elég sokat kellett várni, mire
megtudta, kivel kerül egybe, pedig legszívesebben jól fejbe csapta volna a
tanárt, amiért ilyen idiótaságokat kell csinálniuk, és még ez is teszi ki a
jegyeik 60%-át.
-
Mr. O’ Neill pedig… - futotta át a névsort újra, majd ünnepélyesen felkiáltott
– Miss Edgward kisasszonnyal lesz! Jó munkát! – biccentett a fiú felé, és
tekintetével már éppen keresni akarta azt az említett lányt, amikor egy dühös
hang valahonnan a hátsó padokból megszólalt:
-
Kérem, Mr. Hill! Nem lehetnék mással? – kérdezte határozott hanglejtéssel, és Riley
éppen akkor fordult hátra, hogy lássa, a vörös hajú csajról van szó. Rögtön
felment benne a pumpa, hiszen a lánynak semmi joga nem volt hozzá, hogy már az
első alkalommal előítéletekkel viseltessen a srác iránt, és ez neki nagyon nem
tetszett.
-
Igaza van, én sem akarok egy olyan emberrel lenni, mint amilyen az Edgward csaj
– szólalt meg hangosan, hogy mindenki tisztán hallja, amit mond, és látta,
ahogy erre a lány arca paprikapiros színt vett fel, és szinte látta izzani sötétbarna
szempárját.
-
Csendet kérek! Az én órámon az első szabály az, hogy jelentkezünk! – kérte ki
magának a fickó, és megvakarta a fejét, miközben felváltva Riley-ra és Ebony-ra
nézett. Olyan tipikus gonosz vigyor terült el az arcán, ami azt mondta, hogy ő
élvezi ezt, és kihasználja, hogy a két diák már most utálja egymást – Ez lesz a
legjobb Önöknek! Együttműködni olyannal, akivel nem szeretnének!
-
De én nem leszek olyannal, aki rögtön a pompon lányokkal haverkodik az első
napján – tiltakozott a másik hevesen, és hangja betöltötte az egész termet. Az
osztály kíváncsian figyelte a jelenetet, és még maga a fiú is kíváncsi volt,
hogy ennek milyen vége lesz. Csak már annyira szétrobbant benne minden, mintha
folyamatosan verték volna az izzó vasat, és már úgy érzi, hogy szétfeszül a forróságtól,
hogy a haragon kívül nem nagyon tudott mást érezni. Fogalma sem volt, annak a
bizonyos Ebony-nak mi a baja vele, de ő sem bírta a lányt – a flegma
viselkedését, a beszólásait, és a feltűnősködő öltözködését -, úgyhogy legalább
kölcsönös volt az utálat.
-
Elég legyen! – emelte fel a kezét Mr. Hill, mintha jelezni akarta volna, hogy a
téma lezárva, majd szigorúan hozzátette: - És hogy mindketten tanuljanak az
esetből, pénteken elzárásra küldöm Önöket! Nem ma, hanem az első pénteken, amit
szabadon tölthetnének – mutogatott hevesen mindkettejükre, és úgy tűnt, hogyha
így folytatják, és végleg kihozzák a sodrából, akkor akár még a kezében lévő névsort
is szét tudja tépni.
-
De én nem is szóltam vissza! – tiltakozott Riley a tanár felé fordulva, aki
gyorsan vetett egy-egy dühös pillantást mindkettejükre, írt két büntető
cédulát, és a fiú, majd a lány kezébe nyomta őket.
Remek,
az első nem is lehetett volna jobb! Nem elég, hogy péntekre elzárásra küldték,
ahol valószínűleg vagy halálra unja magát, vagy valami cselédmunkát kap, hanem
még egy olyan személlyel is együtt kell dolgoznia egy rettentő gagyi és unalmas
projekten, akit máris szívből utált. Ja, és ha ez még nem lett volna elég, még
mindig utálta a sulit, és úgy érezte, hogy ott sem érti meg senki. Szép kis
első nap, nem? Ennél talán már csak jobb jöhet!
Drága Lexi! ^^
VálaszTörlésNem is tudod, mennyire vártam már ezt a fejezetet! Szinte fénysebességgel száguldottam végig a sorokon, aztán a végén átkoztam magamat, hogy ilyen gyorsan véget ért a fejezet, és várhatok a jövő hétig ismét... Egyszerűen nagyszerűen elképesztően fantasztikus volt!!! ^^ Honnan jönnek ilyen ötleteid, Te lány? Nagyon odatetted magad! Hiába vagyok Riley-fan már a kezdetektől, nem tudom, hogy csináltad, de Alex-be is sikerült belezúgnom a mai fejezettel. *o* Az a kedves, törődő bátyus-stílus, és ahogy Dave-nek köszönhetően megpillantották egymást Roxy-val... Wíííííí, kis cukiságaimmmmm!!!! *-* (Ja, és rendkívül shippelem Davet és Helent!!! *o*) Riley pedig... Á, csak a szokásos cuki, lázadó rosszfiú-style-ja, egy csipet meg nem értettséggel és zárkózottsággal... ^^ <3 Úúú, és Ebony-val olllllyan aranyosak!!! (Csak én érzem úgy, hogy lesz még itt valami féltékenységi bigyó Cindy miatt? Hmm? Hmm?)
Összegezve, I-M-Á-D-T-A-M a fejezetet, bőven megugrotta a várakozásaimat, sőt, még sokkal-sokkal jobb lett, mint gondoltam, egyszerűen fogalmam sincs, honnan szedsz ennyi szófordulatot, de remekül csinálod!! ^^ Csak így tovább, és remélem, minél hamarabb eljön a következő szombat!! *o* *waiting*
Big hug,
StellaLuna ^^
Drága StellaLuna!
TörlésElőször is, köszönöm, hogy megint kommenteltél, hatalmas mosolyt csaltál vele az arcomra, de tényleg! ^^
Köszönöm, köszönöm és még egyszer köszönöm. Iszonyúan jól esnek a szavaid, és nagyon örülök, hogy ennyire tetszik. :) Igyekeztem tényleg jóra megírni ezt a fejezetet is, és örülök, hogy Riley mellett Alexet is sikerült megkedvelned. Hidd el, nem kell választanod a két srác körül, abszolút legális, ha mindkettőbe belezúgsz! :P
Ó, hát Dave és Helen egyre többet lesznek benne, és szerintem akkor még jobban fogod shippelni őket. :) Riley pedig fog még jó néhány lázadós dolgot tenni, és ilyen is marad még jó sok ideig, de hát mi így szeretjük őt, nem? :D Ebony és Riley kapcsolata ezután csak még jobban fog alakulni, de ha már itt megkedvelted őket, nem tudom, a következőkben mi újat tudok kihozni belőled. :P
Cindy-vel kapcsolatban lesz fordulat, bár nem lesz féltékenységi jelenet, hanem több minden kiderül a múltjáról, és arról, hogy Ebony miért utálja, de féltékenység nem lesz. :)
Aww, köszönöm szépen, aranyos vagy, hogy ezt mondod, én nagyon igyekszem, és örülök, hogy tetszik! ^^ Haha, reméljük, hamar eljön a következő szombat is! :)
Nagyon szépen köszönöm a kommentedet, nagyon jól esett olvasni a soraidat! <3
Keep smiling,
Lexi
Drága Lexi!
VálaszTörlésHú, nem is tudom mit mondhatnék. Az biztos, hogy nem okoztál csalódást. Még mindig nagyon jól kijön a két srác különbsége, és míg Alex részeire nagyrészt a nyugodtság jellemző, addig Riley élete kicsit pörgősebb. Örülök, hogy ennyire tényleg a mai életet mutatod be: hogy milyen ha egy kisvárosba betoppannak az új arcok, a Facebook pletykás világát, a különbségeket régi és új lakóhelyük közt. Ráadásul kicsit úgy érzem, mintha egy idegenvezető túrán lennék Galenában, mert olyan jól leírod a kisvárost!
Dave-et nagyon megkedveltem. Ez a nyílt barátkozós stílusa nagyon bejön. Ha nem tudnám, akkor sejteném, hogy lesz valami Alex és Roxy közt. Már most nagyon kíváncsi vagyok, hogyan kerülnek közelebb egymáshoz, és vajon a fiúnak sikerül-e felolvasztania a picit jégkirálynős leányzót. Aztán persze Riley-ról sem feledkezhetünk meg, aki a maga utálkozós jellemével megint csak megmosolyogtatott. Úgy hiszem, hogy Ebony és a srác beszélgetései még sok kellemes pillanatot fognak nekünk okozni. Jót nevettem a lány és Cindy beszélgetésén. A szarkaztikus megjegyzései nagyon átütőre sikeredtek, és ők aztán megtalálták a kihívást a másikban. Legalább lesz valaki, aki feldobja Riley napjait ebben az unalmas porfészekben. A tanár meg hajh... egy saját sulis tanáromra emlékeztetett, és bizony nagyon kíváncsi lettem, hogy a duó hogyan teljesíti a feladatot és a büntetést.
Alig várom a folytatást! Csak így tovább!
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésÓ, ennek nagyon-nagyon örülök! A legnagyobb félelmem, hogy csalódást fogok okozni nektek, de jól esik tudni, hogy ez most nem így volt. :)
Igyekszem tényleg elkülöníteni a két srác személyiségét, gondolatait és érzéseit, hiszen tényleg nagyon más a karakterük. A mai világot pedig muszáj volt belecsempésznem, és mivel mindig is akartam egy kisvárosban játszódó történetet írni, így itt nem hagyhattam ki az erre vonatkozó részeket. Örülök, hogy jól sikerült leírnom Galenát, én nagyon szerettem utána nézni ezeknek a dolgoknak, és akkor úgy tűnik, jól is sikerül átadnom az információkat. :)
Dave-et szerintem nem lehet utálni, mert annyira jófej és barátkozós. Nagyon könnyű volt az ő részeit írni, mert egy ilyen közvetlen sráccal a sulit, Galenát és az osztályokat is könnyebb megismertetni. :) Alex már a következő fejezetben próbálja lebontani a lány köré épített falakat, de hamar kiderül, hogy Roxy nem is annyira jégkirálynős, mint ahogy hisszük, csak éppen először nehezen nyílik meg. :)
Jaj, ennek nagyon örülök! Eleinte féltem, hogy Riley-t nem fogják megkedvelni, pont a jelleméből kifolyólag, de megnyugodtam, amikor már a prológusnál a kommenteket olvastam, mert ez úgy tűnik, nem riaszt titeket vissza attól, hogy megszeressétek. :) Hát, igen, lesznek még jó kis beszélgetéseik Ebony-val, egyszerűen imádtam ezeket a részeket írni! :D Igen, Riley napjai ezután nem lesznek unalmasak, és bizony ez nemcsak Ebony-nak lesz köszönhető, hanem majd Willnek is, aki a következő fejezetben már fel fog bukkanni. Kíváncsian várom, majd mit szóltok hozzá is! ;)
A médiatanár még szóba fog kerülni, és bizony a csoportmunkát ők sem tudják könnyen elfelejteni. ;) De hát természetesen ez is fog néhány kellemes pillanatot és fordulatot is hozni a történetbe! :)
Nagyon szépen köszönöm a kommentedet és a véleményedet! Nagyon megmosolyogtattál vele! <3
Keep smiling,
Lexi