Round 01

Hey-ho, Galenators!

Először is, nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm azt a rengeteg támogatást, amit tőletek kaptam: köszönöm a kattintásokat, feliratkozásokat, elolvasásokat és megjegyzéseket. Hihetetlenül jól esett, hogy a prológus már ennyiőtöknek tetszett, úgyhogy nagy virtuális ölelést küldök mindenkinek! <3 Köszönöm, hogy vagytok! <3
És megérkeztem az első fejezettel, amiben már felbukkannak a lányok is, ki nagyobb, ki kisebb szerepben. :) Remélem, tetszeni fog nektek, mert én nagyon szerettem ezt is írni, és természetesen az itt megjelenő szereplők - például Cindy és Dave - később is felbukkannak, úgyhogy érdemes lesz az ő részeikre is figyelni. Minden esetre tényleg remélem, hogy tetszik, és mit szóltok, főleg a Riley-Ebony veszekedéshez! Ó, igen, már az első részben hajba kapnak, de hát ők már csak ilyenek lesznek. ;)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

ROUND 01

ALEX

A tanév első napja sosem rendítette meg különösebben, ebben az évben azonban nem tudta, mire számítson. Az új helyzet, az új környezet és az új lehetőségek alapjaiban változtatták meg az utolsó évhez való hozzáállását. Igazából a nap eljöveteléig nem is barátkozott meg teljesen a költözés gondolatával, de most, ahogy testvérével a Galena High School vöröstéglás épülete előtt állt, most, mintha minden tényleg igazi lett volna. A diákok kikerülve őket céltudatosan özönlöttek be a két kétszárnyú ajtó valamelyikén, ők viszont néhány másodpercig csak álltak ott, és próbáltak szembesülni a helyzettel. A minnesotai iskolához képest ez egy visszafogottabb, régebbi stílusú épület volt, de nem lehetett megviseltnek mondani. Visszafogottnak igen, hiszen nem volt benne semmi túlzás, semmi nagyzolás, és éppen ezért adta vissza egy barátságos, hangulatos intézmény képét. Maga az iskola két nagy részből állt: bal kéz felől két emeletet lehetett elkülöníteni, melyek hatalmas ablakokkal rendelkeztek, míg jobb oldalon egy nagyobb épületet, amely gondolta Alex, valószínűleg a tornatermekhez vagy a színházteremhez vezetett.

- Hűha, ettől aztán tényleg hanyatt kéne vágódnom – szólalt meg mellette ironikusan Riley, és még színpadiasan hátra is hőkölt. Sütött róla, hogy máris utálja ezt az iskolát, és úgy nézett a vöröstéglás épületre, mintha a kivégzésére vinnék.

- Azért lehetett volna rosszabb is – jegyezte meg vállvonogatva, hiszen tényleg nem voltak annyira rossz helyzetben. A középiskola sok neves diákot adott ki a kezei közül, az információk, illetve egy - az igazgatónővel való - találkozás után, mely biztosította őket afelől, hogy elég színvonalas és korrekt az oktatási rendszerük. Ő ezért bizakodva nézett elé ennek az évnek, de a tizedik évét kezdő Riley-t sem tudta irigyelni.

- Ja, tényleg. Elfelejtettem, hogy ez egy 3500 fős városhoz képest luxuskivitelnek számít – forgatta meg a szemeit gúnyosan, és mellkasa előtt összefont kézzel vágott neki a bejáratig vezető útnak. Alex látta rajta, hogy próbált kifogást keresni az iskola kinézetében, míg el nem értek a bejárati ajtókhoz, de végül nem talált, így mindketten még egy negatív kritika nélkül tudtak belépni a hallba, ahol már nyüzsgött az élet. A diákok ide-oda szaladgáltak, lánytársaságok sugdolóztak összebújva, papírrepülők és különböző fecnik szálltak a levegőben, és nevetésektől, kiabálásoktól, ajtócsapkodásoktól volt hangos a folyosó.

Hirtelen úgy érezte magát, mintha csak úgy belecsöppent volna egy filmbe, aminek se az elejét, se a kimenetelét nem tudja, és most neki kell kiderítenie, hogy mit is tegyen ebben a jelenetben.

- Te a kémia laborban kezdesz, ugye? – kérdezte nézelődő öccsétől, aki még a ’We all hate school’ feliratú pólójával is jelezni akarta, hogy semmi kedve sincsen ehhez az egészhez. Nem volt mit tenni, hiszen ide költöztek, és most itt kell megkezdeniük az iskolát. Alex azt kívánta, bár tudna valami biztatós, valami olyan haverosat mondani testvérének, de most hirtelen semmi sem jutott az eszébe.

- Ja, megyek is, és felgyújtom a periódusos rendszerüket. Fogadjunk, van egy hatalmas periódus rendszerük a tábla mellett – vigyorodott el tettetett lelkesedéssel, és már indult volna, amikor bátyja utána szólt.

- Hé, sok sikert! – köszönt el Riley-tól, aki hatalmasat sóhajtott, összeráncolta a homlokát, de azért egy erőltetett mosolyt és egy kedvesebb biccentést megejtett, amikor eltűnt a diákok forgatagában.

Alex sóhajtozva nézett utána: nem tudta, mitévő legyen. Nagytestvérhez híven ott akart lenni öccse mellett, megbeszélni, hogy ő érti, min megy keresztül, de a másik sosem akart vele igazán társalogni. Egyszer-egyszer azért felengedett, és akkor nem kellett mindent harapófogóval kihúzni belőle, de mióta Galenába költöztek, ez csak két-három alkalmat jelentett. Nem tudta, hogy egyszerűen csak haragszik az egész világra, és ezért lázadása magába foglalja azt is, hogy nem beszél a bátyjával, vagy tényleg vele volt a gond. Minden esetre ő szüntelenül próbált segíteni Riley-nak, és apjának is, aki végképp nem találta vele a közös hangot, ez pedig veszekedéseket, és ajtócsapkodásokat eredményezett. Testvére már nem is vacsorázott velük: volt, hogy szándékosan később ült le az étkezőasztalhoz, és akkor is az MP3 lejátszóját hallgatta, míg máskor látványosan kivett valamit a hűtőből, és felvonult a szobájába. Madison ilyenkor is minden egyes alkalommal kedvesen megkérdezte, hogy a fiú nem csatlakozik –e hozzájuk, de vagy nem hallotta a kérdést, vagy szándékosan elengedte a füle mellett.

Ő személy szerint kezdte megkedvelni az élettel teli, hangulatos kisvárost, és Madisonnal sem volt semmi gondja. Galena gyönyörű helynek tűnt a sűrű, kis utcákkal, a virító mezőkkel, és a régi stílusú, vöröstéglás házaival. Apja már néhány nevezetességet is megmutatott neki: köztük Galena legidősebb, 1826-ban készített épületét, a The Dowling House-t, megnéztek egy előadást a Depot Színházban, jártak a lélegzetelállító Linmar Kerteknél, grilleztek az Aplle River Canyon State Parkban, és tettek egy hosszabb túrát a közeli erdőben. Persze a kisváros tökéletes ellentéte volt a hatalmas felhőkarcolókkal, modern épületekkel, ominózus hidakkal, és a rengeteg járókelővel büszkélkedő Minneapolisszal, de őt mégis ez az ellentét fogta meg. Vonzotta ez a barátságos közeg; hogy már másnap minden szomszéd átjött bemutatkozni és azóta is mosolyogva köszön nekik; hogy a heti újság – a Galena Gazette – mindig a helyi emberekről szól; hogy egymást váltják a különböző rendezvények, a koncertek, a bálok, fesztiválok, vásárok, és az is, hogy egy ilyen csöppnyi város mekkora és milyen izgalmas történelemmel rendelkezik.

Ha már a történelem esett szóba, Alex első órája is az volt, csakhogy a 203-as terem nem mondott neki sokat, ezért nyakát nyújtogatva járta a folyosókat, és próbálta megfejteni, hogy milyen rendszer szerint találhatná meg a megfelelő tantermet. Miután belátta, hogy a hely inkább hasonlít útvesztőhöz, mintsem iskolához, megállt a reményei szerint 203-as terem előtt, és az ajtót kezdte vizslatni, hátha van valami jelzés, hogy jó helyen jár.

- Hellóóóóó! – nyújtotta el valaki hosszan a köszönést, mire a fiú a hang irányába fordult, és egy érdeklődően pislogó sráccal találta szembe magát, aki az ajtó felé bökött – Törire jössz Mr. Hillhez? – tudakolta az összezavarodott Alex-t látva, aki heves bólogatásba kezdett.

- Igen. Ez az? – mutatott a terem felé, mire a másik helyeslően, széles vigyorral válaszolt:

- Ühüm, egy újabb csodálatos utazás Mr. Hillel a történelem kiismerhetetlen erdeibe – szellemült át a srác arca, és abban a pillanatban úgy nézett ki, mint valami bölcs filozófus, de egy másodperccel később már el is nevette magát, és bocsánatkérően nézett az új diákra – Á, majd megszokod! Ez a tanár szlogenje, és minden egyes órát azzal kezd, hogy ezt elmondja – fűzte hozzá segítőkészen, majd intett a diákoktól hangos terem felé. Alex örömmel követte – a szituációból úgy szűrve le, hogy az évfolyamtársát -, és helyet foglaltak két, egymás melletti, ablakhoz közelebb eső padnál.

- Szóval, akkor te vagy az a sokat emlegetett új srác, igaz? – kérdezte a füzeteit előpakoló srác, miközben állig érő barna haja majdnem eltakarta az egész arcát. Így úgy festett, mint öccse kedvenc zenekarának tagjai, bár ő nem volt olyan punk-rock, inkább csak kitűnt hosszabb hajával, de egyébként teljesen normálisan nézett ki.

- Öhm, igen – felelte egy barátságos mosollyal, miközben egyszer körbepillantott a helyiségen, hogy feltérképezze, és az agyába vésse a 203-as terem képét. A kék falakat majdnem mindenhol történelmi cikkek, hatalmas térképek, felfedezők, politikusok képei díszítették, és a maradék helyet is inkább a polcok, a cserepes virágok és a táblák foglalták el. Nem volt szokatlan a felépítése, hiszen majdnem minden iskola termei így néznek ki, de Minneapolisban minden inkább olyan rideg és precíz volt az itteni információdús és barátságos dekorációhoz képest.

- Nem mintha az nem árulta volna el, hogy nem tudod, jó helyen jársz –e, de egyébként már Facebookon kibeszélték, hogy jössz, úgyhogy felismertelek – magyarázta a táskájában turkálva, majd úgy tűnt, hogy mindent megtalált, ugyanis atlasza egy hangos puffanással terült el a füzetein.

Alex erre nem tudta, hogy mit feleljen, hiszen sejtette, hogy tudnak az érkezéséről, főleg egy ilyen kisvárosban, de azért arra nem számított, hogy még a közösségi oldalon is beszédtéma lesz. Hát – gondolta -, ez már csak azzal jár, hogy valaki új.

- Nem is tudtam, hogy ennyire tisztában vagytok vele, hogy új diák jön a suliba – jegyezte meg mégis hangosan, mire a másik jóízűen felnevetett. Mikor a fiú rápillantott, rögtön tudta, hogy emberére akadt, hiszen a másik nemcsak jófejnek, de vidámnak is tűnt, és mostanság elkellett neki egy ilyen ember.

- Ez nálunk olyan, mintha maga Justin Bieber sétált volna be a suliba! – vigyorgott továbbra is, és erre Alex is felengedett kissé. Eddig nem is vette észre, hogy milyen kimérten fogja könyveit, és közben mennyire feszült, de most, ahogy kiengedett, mint egy lufi, most jól érezte magát. Nem is olyan rossz ez az első nap – jegyezte meg gondolatban.

- Hát, akkor mesélj, hogy milyen is ez a „nálatok”… - hagyott kérdőhangsúlyt a mondat végére, a másiknak pedig le is esett a tantusz, és rögtön vigyorogva bemutatkozott:

- Dave, Dave Borg – bólogatott magabiztosan, és úgy mondta a nevét, mintha ez lenne az egyszeregy, és ő büszke lenne rá, hogy tudja – De azt hiszem, egy nap nem lesz elég arra, hogy mindent elmeséljek – figyelmeztette jókedvűen a másikat, miközben haját a füle mögé tűrte.

- Annyi baj legyen! Egy ideig szerintem úgyis itt maradok – mosolyodott el végre Alex is, és Dave-nek sem kellett több, máris belevetette magát Galena legapróbb történelmi csatáiba, a város legkisebb utcáinak rejtekeibe, és az iskola bemutatásának litániájába. Neki pedig nem is kellett több, ő érdeklődve hallgatta a srácot.

Dave a nap további részében is jó társaságot szolgáltatott, nem mellesleg pedig olyan volt, mint egy két lábon járó térkép, és többfunkciós iskolaújság. Meglepően minden órájuk megegyezett - amíg az ebédidő be nem köszöntött -, hiszen az iskola a tantárgyak terén alapvetően a normális követelményekhez tartotta magát, de voltak számára teljesen új dolgok is, mint például az FACS órák, melyek eredetileg a ’családi és fogyasztói tudományok’ nevet viselték, de senki nem akarta ezt kimondani, úgyhogy egyszerűen csak lerövidítették. Az ilyen tárgyak is be voltak iktatva az órarendbe, de az olyan szabadon választható elfoglaltságok, mint a művészetek, társadalomtudomány, biznisz és informatika, illetve a műszaki tudományok a nap végére voltak száműzve, és ezek közül kellett a diákoknak egyet választania, de persze volt, aki mindegyiket felvette.

- Ő, ott, az a szemüveges srác! – böködött a menzán egy raszta hajú fiú felé Dave, miután tudományosan áttanulmányozta a szendvicsét. Alex már ennyi idő után is rájött, hogy a mellette ülő srác intelligens tanuló, és ezt tetézve még érdekelték is a természettudományok és az informatika, úgyhogy biztos volt benne, hogy majd a jövőben jó beszélgetéseket tudnak folytatni a programozás rejtelmeiről – Ő Robert, és tavaly ő volt az, aki mind a négy tantárgyat felvette. Mivel évközben nem lehet ezeket leadni, csak félévben, így fél éven keresztül úgy nézett ki, mint egy zombi, mert ötig órái voltak, aztán ment csak kóruspróbára és edzésre, és csak azután tudott tanulni. Komolyan mondom, minden évben van egy ilyen, és szerintem csak arra hajtanak, hogy az évkönyvben az álljon a képük alatt, hogy „A srác, aki fél évig minden szabadon választható tantárgyat felvett” – szórakozott Dave vigyorogva, majd nagyot harapott sonkás-sajtos szendvicséből. Alex szintén a szendvicsen nyammogott, és emellé elvett még egy tonhalas salátát, egy almás pitét és egy doboz narancslevet is.

A menza - mint úgy tűnt, minden más a Galena High Schoolban - más felépítésű volt, mint amilyet ő megszokott, hiszen a pultokhoz kirakott ételek és italok egy szabályos U alakban helyezkedtek el, és az asztalok az U alak folytatásai voltak. A kék-fehér kockás abroszokkal terített asztalokhoz négy-négy szék tartozott, és minden asztal közepén egy vázába helyezett friss virágcsokor virított, ami jelentősen feldobta a helyiség hangulatát.

- Te is a biznisz és informatikára mész, ugye? – kérdezett rá, biztos, ami biztos alapon Alex, hiszen annak ellenére, hogy tudta, hogy Dave rajong a számítógépekért, és ezzel akar majd a jövőben is foglalkozni, mint programozó, nem tudta, hogy ő valami emelt szintű órát vesz fel, vagy éppen a csütörtöki órára iratkozott be.

- Még szép! – tárta szét a karjait nevetve a másik – Mrs. White úgyis imád engem, és már kipárnázott helyem van az óráján, úgyhogy a világért sem hagynám ki – magyarázta meg döntését lelkesen, és sütött róla, hogy tényleg így is gondolja. A fiú sok mindent megtudott évfolyamtársáról, miközben szinte az egész napot együtt töltötték, attól kezdve, hogy van egy pörgős, 15 éves húga, egészen addig, hogy odavan a retró filmekért, mint a Vissza a jövőben vagy az Indiana Jones, és imád ezekből idézni.

- Á, várj, Helent és Roxy-t még nem is elemeztem neked, ugye? – vonta fel a szemöldökét Dave, miután megtörölte maszatos száját, és Alex csak elmosolyodott erre. Egész nap azt hallgatta, hogy ki kicsoda, mit csinál, milyen tantárgyai vannak, milyen családdal rendelkezik és mi a hobbija, és úgy tűnt, még két lány kimaradt a sorból.

Dave óhatatlanul az egyik távolabbi asztal felé bökött, ahová két lány telepedett le, és mosolyogva beszélgetni kezdtek. Egyiküknek mellkasáig érő, mogyoróbarna, hullámos tincsei voltak, és tengerkék szeme úgy villogott, akár egy jégpáncél, melyre rávetülnek a napsugarak, míg a másik lány hosszú, éjfekete tincsekkel rendelkezett, és mélybarna szeme barátságosan csillogott.

- A bal oldali Helen, – mutatott a kék szemű lányra, aki most nevetgélve súgott valamit barátnőjének – ő a mindig pörgős, mindig vidám, mindig optimista lány, aki viszont nem rest visszaszólni a bunkó focistáknak – tette hozzá leplezetlen csodálattal a hangjában, és tekintete kicsit tovább elidőzött Helenen, mint azt ő illőnek tartotta volna, de aztán a másik lánnyal folytatta – Roxy pedig az a csendesebb fajta, de mindig ott van, ha valami gondod akad, és tényleg bármikor számíthatsz rá, ha esetleg lemaradtál az anyaggal vagy hiányoztál, ő mindig mosolyogva segít – bólogatott alátámasztva mondanivalóját, és ebből Alex is rögtön társítani tudta a lányt azzal, aki mindig olyan csendesen, visszahúzódóan foglalt helyet a termek első felében. Szinte észre sem vette őt a nap folyamán, olyan volt, mint egy árnyék, akiről tudta, hogy mindig ott van a közelében, de mégsem érezte a jelenlétét. Ahogy Roxy-ra pillantott, és figyelte a lány nőies vonalait, hamvas bőrét, visszafogott mosolyát, esküdni mert volna rá, hogy egy pillanatra elkapta a másik tekintetét. Erre nem is tudott elnyomni egy szórakozott mosolyt, és tudta, hogy ezután kíváncsian fogja keresni ezt az árnyékot.

RILEY

Mindig is utálta az iskola első napját, mert ezek mindig azt éreztették vele, hogy már megint vár rá a több hónapig tartó szenvedés, az idióta focisták, a kockák és a lúzerek szörnyű egyvelege. Számára a középiskola olyan volt, mintha mindig szembeköpte volna, és jót röhögött volna rajta, miközben azt kiabálta, hogy „hé, látod, még itt sincs senkid, itt sem ért meg senki”. Gyűlölte egyszerűen a folyosók rideg látványát, a nagyképű bunkókat, a heherésző pompon lányokat, de a pénzes elitgyerekeket még inkább. Mindenki tartozott valamilyen kategóriába, még a fura, pattanásos srác is, akinek volt egy még furább, még pattanásosabb haverja, és ő volt az egyetlen, aki nem tudott beleférni egy ilyen csoportba sem. Rajta kívül mindenki abban a hitben élt, hogy azért utálja a sulit, mert sokat kell tanulni, ott van előtte az elvárás, és ő jobban szeret rockot bömböltetni és képregényeket olvasgatni, minthogy a könyvei felett görnyedjen. Nem, ő azért utálta, mert nem volt haverja, és megint nem volt senkije, akinek kipanaszkodhatta volna magát. És úgy tűnt, hogy megint ez várt volna rá, csak egy még rosszabb változatban, egy poros, névtelen kisváros bugyuta iskolájában.

Persze senki nem tudta őt megérteni, pedig nem lett volna olyan nehéz. Egyszerűen gyűlölte a helyzetet, a várost, a költözést, Madisont és még az apját is. Elvégre miatta került még rosszabb helyzetbe, mint azelőtt, és miatta volt ez az egész hercehurca.

- Tudom, hogy ez most nehéz neked, de hidd el, hogy ha nem is jobb helyed lesz itt, de meg fogod szeretni ezt a várost – próbálta győzködni apja szánakozástól csillogó szempárral, miközben együtt vacsoráztak egyik nap, Riley pedig gúnyosan felnevetett.

- Fogalmad sincsen, hogy milyen lehet ez most nekem – vetette a szemére keményen, ridegen, egyáltalán nem volt benne semmi megbánás vagy türelem. Az apja megérdemelte, hogy így beszéljenek vele, azok után, hogy tönkretette az egész életét, és igazából az egész jövőjét. Arról nem is beszélve, hogy úgy tett, mintha az anyjuk nem is létezett volna, miközben ott enyelgett az ízlésficamtól szenvedő barátnőjével.

- Riley, kérlek!

- Nem, elég volt! – emelte fel a hangját, és gondolkozás nélkül felállt az asztaltól – Egyikőtök sem tudja, min megyek keresztül, és milyen érzés teljesen elölről kezdeni mindent, egy kis porfészekben, miközben egy idegesítő nő lesi minden lépésed! Elcseszted az egész életemet, apa! Ezt pedig már nem tudod jóvá tenni! – kiabálta dühösen szülője felé fordulva, aki azonban rezzenéstelen arccal bámulta az előtte heverő üres tányért. Ezután az este után döntött úgy, hogy ő nem fog velük együtt vacsorázni, mert egyszerűen nem bír mellettük meglenni, még ha csak néhány percről is van szó.

Alex más tészta volt, ő viszont túlságosan is törekedett arra, hogy segítsen neki. Nem, nem tudta volna őt utálni, mert mindig is ő volt az egyetlen ember az édesanyján kívül, aki igazán törődött vele, mégis kellettek neki azok a napok magányosan, a gondolataiba, a zenébe és a képregényekbe mélyedve. Szüksége volt egyedüllétre, arra, hogy kordában tartsa ezeket a dolgokat, mert őszintén képes lett volna felborítani, szétzúzni és összetörni mindent, ami az útjába kerül. Nem érdekelték volna a következmények, mert ő a pusztítást tartotta volna helyesnek. De nem, elvolt ő a saját világában, ökölbe szorított kézzel, és nem mutatta ki a valódi fájdalmát, a gyengeségeit, mert mások nem láthatták őt így.

Dühösnek, gúnyosnak és lázadónak viszont igen, úgyhogy így mutatkozott be az első napján is, mely nem sikerült túl fényesre. De hát mit várt az ember egy olyan kisvárostól, mint Galena, amelynek a rendezett eseményei között az volt a legjelentősebb, amikor egy névtelen country zenekar lépett fel az egyik helyi bárban? Pff, jellemző dolog, hogyha az ember új - főleg egy ilyen porfészekben-, akkor körberajongják az emberek, de hogy annyira, mint a médiaismeretek óra előtt, arra nem számított volna.

Éppen lepakolta a cuccát a 203-as teremben - ahol az órát tartotta volna egy bizonyos Mr. Hill, aki túl ismerős volt neki, úgyhogy gyanította, hogy a bátyjának is van vele órája, és ő említette - amikor egy szőke csaj kék-fehér pompon ruhácskában odalépett hozzá, és tenyerével megtámaszkodott a fiú asztalán.

- Jaj, hát itt a mi kis kedvenc, új fiúnk! – emelte kezeit az arcához boldogan, és ajkával Riley-ra csücsörített. Oké, egy dolgot le kellett tisztázni: az ilyen csajok még neki sem jöttek be. Nem volt nagy nőcsábász, de szerette a lányok agyát húzni, ha úgy érezte, hogy a másik egy kicsit is érdeklődik iránta, és talán ezért nem volt soha még igazi barátnője. És igen, ő is szexinek tartotta a rövid szoknyás, magassarkús lányokat, de ha hozzá olyan agyi szint tartozott, ami közelített a nullához, akkor ő is helyből elkerülte az ilyeneket.

– Cindy vagyok egyébként, a pompon csapat tagja, mint láthatod – mutatott végig ruháján lelkesen, pedig a minneapolisi szurkolókhoz képest ez elég visszafogott és egyszerű viselet volt, hiszen a szoknyája még térdéig is leért, és nem is a tíz centis magassarkúkat viselte, mint anno a régi sulijában a hozzá hasonló lányok – Te pedig Riley, ugye? – kérdezte közelebb hajolva a fiúhoz, pedig látszott rajta, hogy maga is tudja a választ.

- Öhm, igen – nyögte ki közönyös arcot vágva a dologhoz, de a másikat ez sem törte le. Látszott rajta, hogy rózsaszín felhők között érzi magát, hiszen pirospozsgás arcával majd’ kicsattant az örömtől, két oldalra copfba felkötött, szőke haja pedig vidáman himbálózott.

- Ne aggódj, itt jó helyed lesz! Ha gondolod, segítek is megkeresni a termeket, mert tudom, hogy mi hol van, be is tudlak mutatni embereknek, és még csoportmunkában is segítek, feltéve, ha… – cseverészett vidáman, és simán folytatta volna, ha valaki túl hangosan nem köszörüli meg a torkát mögötte, és állítja meg a monológjában. Az illető egy határozott, hosszú, vörös hajú lány volt, aki nem túl kedves pillantást küldött a Cindy-ként bemutatkozó lány felé. A másik erre morcosan összevonta a szemöldökét, felegyenesedett, és karba tett kézzel megállt a vörös csajszi előtt.

- Drága, egyetlen Ebony! – mosolyodott el bűbájosan, de ez olyan rosszul sikerült, mintha szétkent volna egy vigyort az arcán - Látom, nem fulladtál bele az iróniád tengerébe – szurkálódott fennhangon, és már a magabiztos tartásából is látszott, hogy ő nem hátrál meg holmi évfolyamtárstól, aki a vagányabb öltözködése miatt biztos nem volt pompon lány. És ahogy az lenni szokott, a pompon lányok utálják azokat, akik nem űzik ezt a hobbit, míg az átlagos lányok pedig utálják a szurkolókat. Ez a világ rendje, és úgy tűnt, ez kivételesen még Galenéban sem változott meg.

- Te pedig látom, hogy nem szűntél meg létezni, pedig egy egész nyarad volt rá – vágott vissza a másik összehúzott szemmel, és néhány másodpercig csak farkasszemet néztek egymással, de aztán Cindy végre arrébbállt, hogy a másik lány – Ebony, ha jól hallotta – a padok közötti folyosón el tudjon menni.

- Egy köszönömöt azért illett volna mondani – jegyezte meg sértődötten a szőke csaj, de válaszul csak egy gúnyos kacajt kapott, úgyhogy inkább visszafogta magát, és becsusszant a Riley melletti padba. És ha azt hitte, hogy ennél nem tapasztalhat furcsábbat, hát csalódnia kellett.

Kezdhetné azzal a felsorolást, hogy Mr. Hill egy elég érdekes ember volt. Először is felsorolta a szabályokat, hogy miket vár el a diákoktól, és hogyan osztályoz, majd utána elkezdte mondani, hogy mi lesz az idei tananyag. Riley csak annyit fogott fel belőle, hogy az első nagy téma a közmédia és a közember kapcsolata lesz, merthogy a férfi szerint ma már „minden média”. Ekkor pedig lenyomott egy húsz perces monológot arról, hogy ez mennyire igaz, mi mindenre rá lehet húzni, és közben olyan átszellemült arccal mondta az egészet, mintha csak a gravitációs gyorsulásról beszélne. Természetesen szóba kellett hoznia azt is, hogy az is média, hogy az új fiú érkezéséről mindenki időben tudott, hiszen a közösségi oldalaknak hála ez az információ már gyorsan elterjedt.

- Hiszen minden média – jegyezte meg vagy huszadszorra az óra alatt, és az osztály továbbra is érdektelenül hallgatta. A hátsó padokban voltak olyanok, akik azzal szórakoztak, hogy ki tud nagyobb rágógumit fújni, egy csaj egy vámpíros könyvbe bújva olvasott, néhány fiú papírgalacsinnal dobálta egymást, míg volt, aki rajzolt vagy firkálgatott a füzetébe, pont, mint maga Riley is. Komolyan, azt hitte, hogy be fog aludni, és már az óra mutatója is lassabban ment, fogadni mert volna rá, hogy öt perce is ugyanott állt a kismutató. Ekkor azonban, mint a villámcsapás, kiáltott fel Mr. Hill:

- Most pedig kiosztom a párokat! – csapta össze tenyerét, és elővett egy papírt, hogy valószínűleg a névsor alapján összerakja a diákokat. Fogalma sem volt, miről is van szó, minek kéne párba rendeződniük, így örült neki, hogy a tanár megismételte magát – A lényeg, hogy mától számítva egy hónapra a páros készítsen el egy közös videót a média témájával kapcsolatban. Ez lehet bármi: paródia, interjú, közvélemény-kutatás, tényleg bármi, csak lássam, hogy dolgoztak vele, és érdekli Önöket a téma! – nézett fel szemüvege mögül, amit utána rögtön feljebb is tolt, hogy párokba oszthassa az embereket. A szisztémát is elmondta, miszerint a névsor első emberét az utolsóval rakja össze, és így megy visszafele. Mivel ő az „O” betűnél volt, így elég sokat kellett várni, mire megtudta, kivel kerül egybe, pedig legszívesebben jól fejbe csapta volna a tanárt, amiért ilyen idiótaságokat kell csinálniuk, és még ez is teszi ki a jegyeik 60%-át.

- Mr. O’ Neill pedig… - futotta át a névsort újra, majd ünnepélyesen felkiáltott – Miss Edgward kisasszonnyal lesz! Jó munkát! – biccentett a fiú felé, és tekintetével már éppen keresni akarta azt az említett lányt, amikor egy dühös hang valahonnan a hátsó padokból megszólalt:

- Kérem, Mr. Hill! Nem lehetnék mással? – kérdezte határozott hanglejtéssel, és Riley éppen akkor fordult hátra, hogy lássa, a vörös hajú csajról van szó. Rögtön felment benne a pumpa, hiszen a lánynak semmi joga nem volt hozzá, hogy már az első alkalommal előítéletekkel viseltessen a srác iránt, és ez neki nagyon nem tetszett.

- Igaza van, én sem akarok egy olyan emberrel lenni, mint amilyen az Edgward csaj – szólalt meg hangosan, hogy mindenki tisztán hallja, amit mond, és látta, ahogy erre a lány arca paprikapiros színt vett fel, és szinte látta izzani sötétbarna szempárját.

- Csendet kérek! Az én órámon az első szabály az, hogy jelentkezünk! – kérte ki magának a fickó, és megvakarta a fejét, miközben felváltva Riley-ra és Ebony-ra nézett. Olyan tipikus gonosz vigyor terült el az arcán, ami azt mondta, hogy ő élvezi ezt, és kihasználja, hogy a két diák már most utálja egymást – Ez lesz a legjobb Önöknek! Együttműködni olyannal, akivel nem szeretnének!

- De én nem leszek olyannal, aki rögtön a pompon lányokkal haverkodik az első napján – tiltakozott a másik hevesen, és hangja betöltötte az egész termet. Az osztály kíváncsian figyelte a jelenetet, és még maga a fiú is kíváncsi volt, hogy ennek milyen vége lesz. Csak már annyira szétrobbant benne minden, mintha folyamatosan verték volna az izzó vasat, és már úgy érzi, hogy szétfeszül a forróságtól, hogy a haragon kívül nem nagyon tudott mást érezni. Fogalma sem volt, annak a bizonyos Ebony-nak mi a baja vele, de ő sem bírta a lányt – a flegma viselkedését, a beszólásait, és a feltűnősködő öltözködését -, úgyhogy legalább kölcsönös volt az utálat.

- Elég legyen! – emelte fel a kezét Mr. Hill, mintha jelezni akarta volna, hogy a téma lezárva, majd szigorúan hozzátette: - És hogy mindketten tanuljanak az esetből, pénteken elzárásra küldöm Önöket! Nem ma, hanem az első pénteken, amit szabadon tölthetnének – mutogatott hevesen mindkettejükre, és úgy tűnt, hogyha így folytatják, és végleg kihozzák a sodrából, akkor akár még a kezében lévő névsort is szét tudja tépni.

- De én nem is szóltam vissza! – tiltakozott Riley a tanár felé fordulva, aki gyorsan vetett egy-egy dühös pillantást mindkettejükre, írt két büntető cédulát, és a fiú, majd a lány kezébe nyomta őket.

Remek, az első nem is lehetett volna jobb! Nem elég, hogy péntekre elzárásra küldték, ahol valószínűleg vagy halálra unja magát, vagy valami cselédmunkát kap, hanem még egy olyan személlyel is együtt kell dolgoznia egy rettentő gagyi és unalmas projekten, akit máris szívből utált. Ja, és ha ez még nem lett volna elég, még mindig utálta a sulit, és úgy érezte, hogy ott sem érti meg senki. Szép kis első nap, nem? Ennél talán már csak jobb jöhet!