Hey-ho, Galenators!
Tetszik az új nevetek? ;) Gondoltam, mivel az új történetem már más városban játszódik, így nem nevezhetlek titeket Aussies-nak, úgyhogy most a kisvárosról, Galenáról kapjátok új neveteket. :)
A mai napon hivatalosan is megnyitja kapuit az a sokat emlegetett második blogom, amit nagy szeretettel és kíváncsisággal tárok elétek, úgyhogy remélem, tetszeni fog nektek. Sokat dolgoztam a fejezeteken, és én őszintén imádtam írni, habár először nehéz volt, és nagy kihívást is jelentett, hiszen egy fejezeten belül két szemszögem lesz, és mindkettő fiú lesz. :D A két főszereplő, Riley és Alex nézőpontjából olvashatjátok a fejezeteket, és remélem, meg fogjátok szeretni őket. Az oldal menüpontjait a játék témakör köré építettem, ezért a szereplőket a 'Players', a történet leírását és tudnivalókat az 'About the game', a fejezeteket pedig a 'Rounds' menü alatt találjátok, a szokásos bemutatkozásomat pedig az 'About me'-ben. :)
A prológusról annyit, hogy ez csak egy kis ízelítő volt a fiúk karakteréből, gondolataiból és arról, hogyan állnak ehhez az egész helyzethez, de a következőben már kezdődik a tanév, és a lányok is felbukkannak. Hát, nem tudok mást mondani, de nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és jó olvasást! ;)
U.i.: A csodás design és fejléc MissMe műve, amit itt is szeretnék nagyon-nagyon megköszönni, hatalmas virtuális ölelés érte! <3
A mai napon hivatalosan is megnyitja kapuit az a sokat emlegetett második blogom, amit nagy szeretettel és kíváncsisággal tárok elétek, úgyhogy remélem, tetszeni fog nektek. Sokat dolgoztam a fejezeteken, és én őszintén imádtam írni, habár először nehéz volt, és nagy kihívást is jelentett, hiszen egy fejezeten belül két szemszögem lesz, és mindkettő fiú lesz. :D A két főszereplő, Riley és Alex nézőpontjából olvashatjátok a fejezeteket, és remélem, meg fogjátok szeretni őket. Az oldal menüpontjait a játék témakör köré építettem, ezért a szereplőket a 'Players', a történet leírását és tudnivalókat az 'About the game', a fejezeteket pedig a 'Rounds' menü alatt találjátok, a szokásos bemutatkozásomat pedig az 'About me'-ben. :)
A prológusról annyit, hogy ez csak egy kis ízelítő volt a fiúk karakteréből, gondolataiból és arról, hogyan állnak ehhez az egész helyzethez, de a következőben már kezdődik a tanév, és a lányok is felbukkannak. Hát, nem tudok mást mondani, de nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és jó olvasást! ;)
U.i.: A csodás design és fejléc MissMe műve, amit itt is szeretnék nagyon-nagyon megköszönni, hatalmas virtuális ölelés érte! <3
Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
LET THE GAME BEGIN
ALEX
Forró,
tikkasztó augusztusi nap volt, a levegő megtelt a csalogatóan illatozó virágok
édeskés illatával. Az autóban még a légkondi ellenére is meg lehetett pukkadni,
de ez még közel sem volt annyira kellemetlen, mint az utastérben feszülő csend.
A motor egyenletes dübörgése és a rádióból szóló halk zene sem tudta feledtetni
velük, hogy már legalább két óra eltelt anélkül, hogy bárki megszólalt volna.
Alexander O’ Neill tisztában volt ennek okával, hiszen azután, hogy öccse,
Riley az induláskor kijelentette, hogy a volánnál ülő édesapjuk a világ
legaljasabb szülője, valahogy senki sem akaródzott megszólalni. Persze ez nem
volt meglepő, hiszen testvére az édesapjuk közelében folyamatosan a méregzsákot
játszotta, bár egyébként sem volt békés természetű. Alexszel mindennek ellenére
az esetek többségében jól el tudott beszélgetni, hiszen ő volt a legközelebbi
ember, aki meg tudta érteni, hogy min megy keresztül.
Még
ő is látta maga előtt a megszokott karmazsinvörös házat, a rozsdás kosárlabda
palánkot a garázs mellett, a virító fűtakarót, az apró, általuk összetákolt
faházat, ami körül fogócskát játszottak, amikor még kisgyerekek voltak, és
sajnos látta maga előtt a gondozatlanul hagyott, kiszáradt és életjelet nem
mutató virágoskertet is, melyet senkinek nem volt szíve gondozni, miután
édesanyjuk meghalt, és ez köztudottan az ő birodalma volt. Vagy csak egyszerűen
senki nem akart belegázolni a mindig mosolygós, élettel teli és csupaszív nő
emlékébe azzal, hogy átformálják a kertjét.
-
Gondoltam, megállhatnánk valahol enni – szólalt meg torokköszörülve édesapjuk,
és először Alex nem is tudta, hogy az ő hangját hallja –e vagy a rádiós
műsorvezetőét, mely a hangszórókból szólt – Láttam egy táblát, mely egy
városszéli pizzériát hirdetett. Az jó lesz? – kérdezte fáradt mosollyal, és
először a hátsó ülések egyikén helyet foglaló Alexre pillantott, aki
beleegyezően bólintott, majd a visszapillantó tükörben Riley-val is megpróbálta
felvenni a szemkontaktust. A srác csak magába fordulva, fülében fülhallgatóival,
fejét ütemesen az MP3 lejátszójából szóló számra rázta, és úgy bámult ki az
ablakon. Alex tudta, hogy esély sem volt rá, hogy így meghallja a kérdést.
Ő
nem hibáztathatta öccsét a költözés miatti lázadásért, hiszen mindketten
nehezen szakadtak el nagyszüleiktől és Minneapolistól, ahol egész addigi
életüket leélték. Mégsem akarta megnehezíteni az apja dolgát, és amikor látta,
hogy a férfi fáradt tekintetét újra az útra szegezte, lazán megrázta a mellette
ülő Riley vállát, aki idegesen, összehúzott szemmel nézett vissza rá, és olyan
tekintettel, mintha az egész világot fel akarná nyársalni az arckifejezésével.
-
Mi van? – kérdezte hangosabban a kelleténél, majd hajlandó volt kivenni
fülhallgatóit, hogy érthesse testvére válaszát.
-
Megállunk enni. Pizzéria jó lesz? – vette elő legtürelmesebb hangját Alex is,
de nem ment vele sokra, ugyanis csak egy felháborodott, dühtől csöpögő választ
kapott.
-
Úgysem számít, hogy én mit akarok – fakadt ki szemforgatva, de közben
leplezetlenül édesapjára pillantgatott. Majd, mint aki lezártnak tartja ezt a
beszélgetést, visszatette füleseit, és újra a szeme előtt elsuhanó tájat kezdte
mustrálni.
A
fiú fejcsóválva, fáradt sóhajjal vette tudomásul a hallottakat, majd a
visszapillantó tükörben összetalálkozott a tekintete az apjáéval, aki egy türelmes
mosolyt próbált varázsolni az arcára, miközben kijelentette:
-
Akkor a pizzéria jó lesz – tudta le a dolgot, és Alex még mindig csodálta,
mennyire nyugodtan kezelte a helyzetet. A legszigorúbb apák valószínűleg már
lekevertek volna öccsének egy taslit, de az ő édesapjuk sosem emelt rájuk
kezet, így ilyen helyzetekben sem.
Riley
javíthatatlanul lázadozott, és bár azt hitték, már mindent megtapasztaltak
nála, a Galenába költözés minden eddiginél hevesebb tombolást váltott ki a
fiúból, aki nemcsak sértő mondataival, jelentőségteljes pillantásaival, de hosszabb
ideig tartó elzárkózásával és egy hatalmas dühkitöréssel is jelezte
nemtetszését, amikor feldúlta egész szobáját, majd percekig kiabált arról, hogy
ő nem hajlandó azért elmenni Minneapolisból, hátrahagyni addigi életét, hogy
apja új barátnőjével éljen egy fedél alatt.
Az
igazat megvallva először Alexnek sem tetszett a dolog, hiszen az utolsó
középiskolás éve következett, és nem akart iskolát váltani a felvételi éve
előtt, de mivel látta, hogy apja végre boldog Madison mellett, és a nő - az
elmondások és egy hosszabb találkozó alapján - sem volt egy ördögszarvakat
viselő barátnő, ezért bár nem őszinte mosollyal, de elfogadta a döntést. A
barátok miatt azonban nem kellett aggódnia, hiszen jó tanulmányi eredményéből
kifolyólag mindig is magányos farkas típus volt, ezért nem is tudhatott maga
mellett egy igazi havert, úgyhogy őket sem kellett hátrahagynia. Mégis az
nyugtatta meg a lelkét, hogy így nem kell minden egyes nap azzal szembesülnie,
hogy az édesanyja meghalt, mert nem lesz több nappalis családi kép, kiszáradt
orgona vagy a nő halálára utaló üres szék vagy bevetetlen ágy. Bár ez egyben
azt is jelentette, hogy elszakítják őket attól a helytől, ami még édesanyjuk
emlékéhez köti őket, ez mégis egyfajta feloldozás volt. A feloldozás - azonban ő
is tudta - mindig valami lezárását, ugyanakkor valami kezdetét jelenti.
Sajnos
a pizzériában elfogyasztott ebéd sem dobott túl sokat Riley hangulatán, és ez
már kezdte aggasztani a fiút, de mit tehetett volna, ha mindig magas falaknak
ütközött, akárhányszor próbált öccse közelébe férkőzni? Testvére mindig is
csökönyös és önfejű volt, szerette magában tartogatni a mélyebb érzéseit, és
ezért ő úgy érezte, mintha próbálna áttörni egy láthatatlan határt, de sosem
sikerülne neki. Édesapja azonban még az ő eredményének közelében sem járt,
főleg azután, hogy a galenai iskolát választotta az étkezés beszédtémájának.
-
Rengeteg intelligens ember került ki abból a középiskolából, bármennyire is azt
hiszitek, hogy az egy ócska, kisvárosi gimi – jelentette ki egy négysajtos
pizzaszelet leküzdése után, és olyan csillogó szemekkel beszélt, mintha az
lenne az álma, hogy erről papoljon a tizennyolc és tizenhat éves gyerekének.
Sötét barnai tincsei szokás szerint kicsit kuszán álltak, de nem takarták el
zöldeskékben játszó szempárját. Az O’ Neill gyerekeket sokszor felismerték
arról, hogy apjukhoz hasonlóan igazi csokoládébarna hajjal rendelkeztek, és nem
maradhatott el a védjegyükké vált kevert szemszín sem, melyről ők maguk sem
tudták elmondani pontosan milyen, de legtöbbször az acélzöld és az azúrkék
között ingadozott.
-
Ó, igen? – kérdezte gúnyolódva Riley, miközben szórakozottan böködte a még
mindig érintetlen pizzáját egy villával, majd egyenesen apja szemébe nézett, és
kihívóan megjegyezte: - Például ki?
-
Öhm… hát például… - tárta szét karjait Mr. O’ Neill, miközben a többiek
érdeklődve várták a válaszát. Néhány másodperc múlva azonban határozott mosoly
suhant át az arcán, mert megvolt, hogy mit mondjon – Például Madison.
-
Komoly? Már megint a béna, kis barátnőddel kell jönnöd? – forgatta meg a
szemeit kisebbik gyermeke, akinek ez szinte már a védjegyévé vált. Édesapjuk
erre világfájdalmas képpel nézett vissza, pont úgy, mintha hirtelen megpofozták
volna. Alex szíve összeszorult, ahogy meglátta a férfi arcán megjelenő szomorú
mosolyt, és szinte fájt neki, hogy így kell látnia.
-
Én hiszek benne, hogy jó lesz – jegyezte meg Alex egy nagy vigyorral az arcán,
hogy próbálja feldobni a reménytelennek tűnő helyzetet, de csak a szokásos
eredményt kapta: édesapja hálásan biccentett felé, majd újra az olasz ételnek
szentelte a figyelmét, míg öccse úgy nézett rá, mintha kijelentette volna, hogy
kétszer kettő az öt. Ő csak vállat vont, mert nem teljesen értette testvére
viselkedését, de eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, de ha megérkeznek, akkor
ki fogja faggatni Riley-t arról, hogy pontosan miért is lázad ennyire, és nem
tudja elfogadni a helyzetet. Az már egy más kérdés, hogy öccse is bele fog –e
menni egy ilyen beszélgetésbe.
RILEY
Gyűlölte
már annak az ócska porfészeknek a gondolatát is, ne várják tehát el tőle, hogy
játssza a rózsaszín felhők között lebegő, boldog fiút, amiért akarata ellenére
költöztetik el 270 mérföldre otthonától, egy olyan nő mellé, akit egyenesen
rühell, és mellesleg egy olyan kisvárosba, amit még a Google térképnek is
nehezére esik megtalálni. Utált minden egyes percet, melyben azzal kellett
foglalkoznia, hogy elköltöznek Galenába, és utált minden egyes napot, amikor
jöttek a furgonnal, hogy szép lassan elszállítsák a holmijaikat a házból, hogy
utána nekik ne egy utánfutóval kelljen költözniük. Úgy gyűlölte a helyzetet,
mint még soha semmit, és úgy gondolt erre a napra is, mint egy alattomos
bogárra, amelytől undorodik. Persze, hogy nem volt beleszólása a dologba,
hiszen az apja újra szerelmes volt vagy, hogy is hívják ezt az állapotot, és
ezért már rögtön el is kellett költözniük a nőhöz, mert még a Sors is ezt
akarta.
-
A cég át akar helyezni az egyik leányvállalatához, és mivel Galenában volt
eddig a legtöbb projektem, így oda akarnak küldeni – válaszolta neki apja
néhány hónappal ezelőtt, amikor megkérdezte, hogy miért nekik hármójuknak kell
elmenni azért az egyetlen csajért.
Persze,
apja könnyen mondhatta, hiszen ugyanannál a cégnél maradt, csak éppen más
városban, de neki ott kellett hagynia az iskolát, és egész gyerekkorától meg
kellett válnia. Na meg, tette hozzá alázatosabban, most már olyan volt, mintha
az anyja sem érdekelt volna senkit, csak őt. Alexről tudta, hogy még mindig
foglalkozott az édesanyjuk emlékével, mert néha látta, amikor vágyakozva nézett
a családi képkeretekre, vagy elvesztett szülőjük említésére a távolba meredt,
de Riley még igenis gondolt rá. És az apjuk? Mintha mi sem történt volna! Még
csak két éve ismerkedett meg Madisonnal, amikor a férfi a projektek miatt
utazott oda, és egy nap a nő kávézójába tévedt be, és ők máris költöznek?
Először azt hitte, hogy rosszul hallott, vagy apjának hirtelen megjött a
humorérzéke, és ezt akarja elsütni az év legnagyobb poénjaként, de ez maga volt
a megtestesült valóság. Madison így, Madison úgy… Fúj, még a képeitől is
rosszul volt, nemhogy attól a kedves, kis pofitól, aki jött hozzájuk egyszer,
hogy bemutatkozzon a fiúknak is, és ő majdnem belepusztult a jó fiú szerepének
eljátszásába. Gyűlölte azt a nőt, és mindig forrott a vére, ha rá gondolt, mert
nem volt képes elfogadni őt, egyszerűen nem.
Úgy
érezte, hogy senki nem érti meg: se a nem létező haverjai, se a szerelemtől
bódult édesapja, se a boldogságban úszó bátyja. Egyedül volt a lázadásával, de
ő akkor sem adta fel.
-
Nézzétek, már meg is érkeztünk! – jelentette ki apja boldogan egy útszéli
táblára mutatva, miután hat órán át zötykölődtek, köszönhetően az amúgy is 270
mérföldes útnak, illetve egy fél órás dugónak.
A
táj már maga olyan volt, mint egy rossz, alacsony költségvetésű amerikai
filmben: tarka mezőket pettyezett a legelő birkák hada, apró, vörösre festett
faházikók sorakoztak az út szélén, mint rendezett játék katonák, és hol lovak,
hol marhák, hol traktorok húztak el mellettük. Az „Üdvözöljük Illinois
ékszerdobozában, Galenában” feliratú tábla után azonban megint változott a kép,
és inkább mezők, kisebb piacok, összezsúfolt üzletek és dús lombú fák,
jellegzetes fekete utcai lámpák, és a mezőket összekötő hidak köpték szembe, és
furcsállta, hogy a kisváros ilyen volt, mert nem erre számított. Roskadozó
házakra és juhsajtot áruló öreg nénikre számított, de ehelyett egy filmekbe
illő, tipikusan kisvárosi, barnás-zöldes településre ért. Pff, még mindig
ugyanannyira rühellte a települést, mert lerítt, hogy egy olyan ócska porfészek,
ahol hetenként összeülnek az öregek bendzsózni és énekelni, és a legnagyobb
újság reggelente, ha valakinek ellett a marhája.
-
Hangulatosnak tűnik – jegyezte meg mellette Alex, mire legszívesebben felhorkant
volna, de amikor ránézett bátyja kíváncsi tekintetére és érdeklődéstől csillogó
szempárjára, inkább hagyta a dolgot. Szegény Alex sem tehetett róla, hogy itt
voltak, vele azért nem akart olyan bunkó lenni.
-
Ez pedig még csak a kezdet! Annyi program és annyi látnivaló van itt, illetve a
közelben, hogy csak győzzük megnézni őket – duruzsolta lelkesen a volánnál ülő
apja, ő pedig csak elnyomott magában egy ironikus „Ja, persze, nézzük a rozsdás
híd felújítását tíz éven keresztül?” mondatát, és inkább feljebb nyomta a
hangerőt az MP3 lejátszóján.
A
Highway to hell meglehetősen
megnyugtatta az idegeit, de még a rock sem volt képes felkészíteni arra, ami a
leparkoláskor várta őket. Apja egy túlságosan citromsárga ház
garázsfeljárójánál állította le a motort, mely úgy nézett ki, mintha a „Cuki
házak” magazinból került volna elő. A fehér kerítés, a vörös postaláda, a
tökéletesen ugyanakkorára nyírt fű, a rendezett virágoskert, és az ablakokban
elterülő virágosládák szinte öklendezésre késztették a fiút. Azt hitte,
mindenre felkészült, de ez még neki is sok volt.
Szinte
undorodva nézett a házra, és bármennyire is próbálta elhitetni magával, hogy ez
csak egy átmeneti állapot lesz, sajnos nem tudta türtőztetni a gondolatot, hogy
jó néhány évet kell még lehúznia ebben a dögunalmas kisvárosban. Na, és akkor
még nem is volt szó arról a tényről, hogy Madisonnal kell egy fedél alatt
élnie!
-
Á, Maddie! – kiáltott fel apjuk lelkesen, és rögtön kipattant a volán mögül,
hogy egy puszival köszöntse az éppen megjelenő nőt. Riley nem értette, hogy mit
esznek annyian a nőn, mert ugyanolyan tartás nélküli, jellegtelen barna haja és
barna szeme volt, mint a világon majdnem minden második nőnemű egyednek. Az
igaz, hogy nem lehetett gond az alakjával, de a színes öltözködésével annál
inkább, ugyanis előszeretettel vett fel valamilyen karmazsinvörös pulóvert vagy
hófehér blúzt. Még több ok, hogy rossz szemmel nézzen rá.
-
Remélem, jól utaztatok – jegyezte meg szélesen mosolyogva, majd cseverésző
hangon folytatta - Bár úgy hallottam, nem volt semmi különösebb zivatar vagy
vihar a környéken – döntötte oldalra a fejét, hogy a férfira pillanthasson, aki
úgy nézett rá, mintha a világ nyolcadik csodája állna mellette. Fúj, miért
ilyen undorító a szerelem? Én sosem leszek szerelmes – gondolta elhúzott
szájjal a fiú, majd kikászálódott az autóból, bevágta maga mögött az ajtót, és
a csomagtartóhoz igyekezett, hogy kivegye a táskáját. Madison azonban már
mellettük is termett, és lelkesen felajánlotta, hogy segít.
-
Nem kell – szűrte ki a fogai között a srác, mire Alextől egy leplezetlen
grimaszt, az apjától egy homlokráncolást, a nőtől pedig egy keserédes mosolyt
kapott.
-
Hát, jó – tudta le ennyiben a dolgot, majd összecsapta a tenyerét, és inkább a
család másik két tagjához fordult, miközben befelé indultak: - De remélem,
éhesek vagytok, mert csináltam lasagnét, és még éppen meleg – bájolgott
levakarhatatlan vidámsággal és pattogással, ami egyre jobban és jobban
idegesítette őt. Nem elég, hogy ezt a nőt kell eltűrnie, mint a nevelőanyja, de
még el is kell néznie az ilyen fura viselkedési formáit!
Ez
neki sok volt, és nem is bírta tovább a tettetett boldog nagycsaládi
beszélgetést, úgyhogy fogta a táskáit, és se szó, se beszéd nélkül kikerülte a
konyhában cseverészőket, lecuccolt egy véletlenül kiválasztott szobában, és az
ágyra vetette magát. Tehetetlenül csóválta a fejét, és a kezeibe temette az
arcát, de ő is belátta, hogy ez ellen már nem tehet semmit: a pokol számára
végérvényesen is beköszöntött.
Drága Lexi!
VálaszTörlésMivel leplezetlenül imádtam a Camabeles történetedet, már azóta vártam az új történetet, mióta emlegetted, és már most tudom, hogy ezt jobban fogom szeretni, mint az előzőt - pedig az nem könnyű. A szereposztás csodás, Alexet nem lehet nem szeretni, kedves, megértő, ki ne akarna ilyen pasit? Riley meg... jaj, istenem, úgy szakadtam néhány megjegyzésén! Eddig is tudtam, hogy jó humorérzéked van, de itt aztán tényleg kiélheted. A Cuki ház magazin, a híd felújításos, a Google térképes megjegyzés, mind nagyon betett! Imádtam ezt a kis bevezetőt, alig várom az első fejezetet, és hogy megismerhessük a lányokat! Az apuka nekem egyelőre nagyon szimpatikusnak tűnik, és Madisonban sem találtam kivetnivalót.
A dizájn csodás lett, és már tűkön ülve várom a folytatást! <3
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésAww, köszönöm-köszönöm-köszönöm! <3 Tudom, hogy sokat kellett várni rá, de örülök, hogy még ennek ellenére is vártad, és hogy nem okoztam csalódást. :) Aww, tényleg jobban tetszik? Örülök, mert nem hittem volna, hogy így lesz, és akkor úgy tűnik, nem visszafelé fejlődtem az írásban. :D
A szereposztást igyekeztem élethűre, de szerethetőre formázni, viszont, ha már most tetszettek, akkor a következőkben is biztosan még jobban megkedveled őket. :) A fiúknál továbbra is maradni fog ez a kettősség: Alex lesz a türelmes, elfogadó srác, míg Riley a lázadó. De hát mi így szeretjük őket. ;) Ó, tényleg tetszettek? :) Haha, pedig nem tartom magam nagyon viccesnek, de amikor Riley részeit írom, úgy érzem, ezeket muszáj beleszőnöm, mert megkívánja a karaktere. :)
Köszönöm szépen a dicséreteket, nagyon örülök, hogy tetszett ez a kis bevezető! A következőben már jönnek a lányok, és kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni hozzájuk! ^^ Jake és Madison is fognak még benne szerepelni, és szerintem a következőkben sem fogsz találni bennük semmi kivetnivalót, legalábbis remélem. :D
Igen, MissMe fantasztikus munkát végzett, úgyhogy ezúttal is köszönöm neki! <3 Jövő héten jön a következő fejezet, úgyhogy akkor várlak akkor is! ^^
Nagyon-nagyon szépen köszönöm az aranyos kommented, és hogy nem mondtál le a blogomról! Köszönöm! <3
Keep smiling,
Lexi
Nagyon tetszik!! Jó érzéked van az íráshoz!!
VálaszTörlésDrága Veronika!
TörlésAww, nagyon szépen köszönöm, nagyon aranyos vagy! <3 Remélem, a következőkben is ezt fogod gondolni. :) Még egyszer köszönöm a kommented! ^^
Keep smiling,
Lexi
Szia Lexi! ^^
VálaszTörlésAz első reakcióm: *-*
A második reakcióm: *-* *-* *-*
A harmadik reakcióm: *itt már kiütöttem a cukisági mércét*
Azt a mindenit, de jó lett ez a fejezet!!! *o* A fiúk gondolatai, az alaphelyzet, az érzéseik teljesen átjönnek, realisztikusak és átérezhetőek, csakúgy, mint az apjuk és Madison kapcsolata és gondolataik. Alex a felelősségteljes big brother szerepben (*-*), Riley pedig a kis lázadó, aki már most, az első "találkozásunkkor" ellopta a szívemet. ^^ (A kis cukiii!!! *o*) Egyelőre nem tudok se többet, se jobbat mondani, mint azt, hogy imádtam minden sorát, és csak így tovább!!! ^^
Nagyon-nagyon-nagyon várom már az új fejezetet!!! ^^ És eszméletlenül jól írsz, soha-soha ne hagyd abba! ;)
Big hug,
StellaLuna ^^
Drága StellaLuna!
TörlésAww, nagyon örülök, hogy ennyire tetszett! Nem számítottam volna rá, hogy már a prológus ennyire elnyeri a tetszéseteket. :) Próbálom tényleg a lehető leghűbben ábrázolni a karaktereket és érzéseiket, habár a fiú szemszögek miatt ez lány létemre természetesen nehezebb. Mégis imádok velük írni, és jó látni, hogy tényleg átérezhető a helyzetük és gondolataik. :) Alex továbbra is megmarad a felelősségteljes nagytesó szerepében, habár majd az udvarlós énje is előkerül nemsokára. ;) Riley pedig továbbra is a kis lázadó lesz, de ha már most ellopta a szíved, a következőknél nagy bajban leszel. :P
Aww, köszönöm szépen, nagyon-nagyon köszönöm a kommentedet, nagyon jól estek a szavaid és dicséreteid! Igyekszem nem csalódást okozni nektek! ^^ Még egyszer nagyon szépen köszönöm a kommentedet! <3
Keep smiling,
Lexi