Let the game begin

Hey-ho, Galenators!

Tetszik az új nevetek? ;) Gondoltam, mivel az új történetem már más városban játszódik, így nem nevezhetlek titeket Aussies-nak, úgyhogy most a kisvárosról, Galenáról kapjátok új neveteket. :)
A mai napon hivatalosan is megnyitja kapuit az a sokat emlegetett második blogom, amit nagy szeretettel és kíváncsisággal tárok elétek, úgyhogy remélem, tetszeni fog nektek. Sokat dolgoztam a fejezeteken, és én őszintén imádtam írni, habár először nehéz volt, és nagy kihívást is jelentett, hiszen egy fejezeten belül két szemszögem lesz, és mindkettő fiú lesz. :D A két főszereplő, Riley és Alex nézőpontjából olvashatjátok a fejezeteket, és remélem, meg fogjátok szeretni őket. Az oldal menüpontjait a játék témakör köré építettem, ezért a szereplőket a 'Players', a történet leírását és tudnivalókat az 'About the game', a fejezeteket pedig a 'Rounds' menü alatt találjátok, a szokásos bemutatkozásomat pedig az 'About me'-ben. :)
A prológusról annyit, hogy ez csak egy kis ízelítő volt a fiúk karakteréből, gondolataiból és arról, hogyan állnak ehhez az egész helyzethez, de a következőben már kezdődik a tanév, és a lányok is felbukkannak. Hát, nem tudok mást mondani, de nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és jó olvasást! ;)
U.i.: A csodás design és fejléc MissMe műve, amit itt is szeretnék nagyon-nagyon megköszönni, hatalmas virtuális ölelés érte! <3

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

LET THE GAME BEGIN

ALEX

Forró, tikkasztó augusztusi nap volt, a levegő megtelt a csalogatóan illatozó virágok édeskés illatával. Az autóban még a légkondi ellenére is meg lehetett pukkadni, de ez még közel sem volt annyira kellemetlen, mint az utastérben feszülő csend. A motor egyenletes dübörgése és a rádióból szóló halk zene sem tudta feledtetni velük, hogy már legalább két óra eltelt anélkül, hogy bárki megszólalt volna. Alexander O’ Neill tisztában volt ennek okával, hiszen azután, hogy öccse, Riley az induláskor kijelentette, hogy a volánnál ülő édesapjuk a világ legaljasabb szülője, valahogy senki sem akaródzott megszólalni. Persze ez nem volt meglepő, hiszen testvére az édesapjuk közelében folyamatosan a méregzsákot játszotta, bár egyébként sem volt békés természetű. Alexszel mindennek ellenére az esetek többségében jól el tudott beszélgetni, hiszen ő volt a legközelebbi ember, aki meg tudta érteni, hogy min megy keresztül.

Még ő is látta maga előtt a megszokott karmazsinvörös házat, a rozsdás kosárlabda palánkot a garázs mellett, a virító fűtakarót, az apró, általuk összetákolt faházat, ami körül fogócskát játszottak, amikor még kisgyerekek voltak, és sajnos látta maga előtt a gondozatlanul hagyott, kiszáradt és életjelet nem mutató virágoskertet is, melyet senkinek nem volt szíve gondozni, miután édesanyjuk meghalt, és ez köztudottan az ő birodalma volt. Vagy csak egyszerűen senki nem akart belegázolni a mindig mosolygós, élettel teli és csupaszív nő emlékébe azzal, hogy átformálják a kertjét.

- Gondoltam, megállhatnánk valahol enni – szólalt meg torokköszörülve édesapjuk, és először Alex nem is tudta, hogy az ő hangját hallja –e vagy a rádiós műsorvezetőét, mely a hangszórókból szólt – Láttam egy táblát, mely egy városszéli pizzériát hirdetett. Az jó lesz? – kérdezte fáradt mosollyal, és először a hátsó ülések egyikén helyet foglaló Alexre pillantott, aki beleegyezően bólintott, majd a visszapillantó tükörben Riley-val is megpróbálta felvenni a szemkontaktust. A srác csak magába fordulva, fülében fülhallgatóival, fejét ütemesen az MP3 lejátszójából szóló számra rázta, és úgy bámult ki az ablakon. Alex tudta, hogy esély sem volt rá, hogy így meghallja a kérdést.

Ő nem hibáztathatta öccsét a költözés miatti lázadásért, hiszen mindketten nehezen szakadtak el nagyszüleiktől és Minneapolistól, ahol egész addigi életüket leélték. Mégsem akarta megnehezíteni az apja dolgát, és amikor látta, hogy a férfi fáradt tekintetét újra az útra szegezte, lazán megrázta a mellette ülő Riley vállát, aki idegesen, összehúzott szemmel nézett vissza rá, és olyan tekintettel, mintha az egész világot fel akarná nyársalni az arckifejezésével.

- Mi van? – kérdezte hangosabban a kelleténél, majd hajlandó volt kivenni fülhallgatóit, hogy érthesse testvére válaszát.

- Megállunk enni. Pizzéria jó lesz? – vette elő legtürelmesebb hangját Alex is, de nem ment vele sokra, ugyanis csak egy felháborodott, dühtől csöpögő választ kapott.

- Úgysem számít, hogy én mit akarok – fakadt ki szemforgatva, de közben leplezetlenül édesapjára pillantgatott. Majd, mint aki lezártnak tartja ezt a beszélgetést, visszatette füleseit, és újra a szeme előtt elsuhanó tájat kezdte mustrálni.

A fiú fejcsóválva, fáradt sóhajjal vette tudomásul a hallottakat, majd a visszapillantó tükörben összetalálkozott a tekintete az apjáéval, aki egy türelmes mosolyt próbált varázsolni az arcára, miközben kijelentette:

- Akkor a pizzéria jó lesz – tudta le a dolgot, és Alex még mindig csodálta, mennyire nyugodtan kezelte a helyzetet. A legszigorúbb apák valószínűleg már lekevertek volna öccsének egy taslit, de az ő édesapjuk sosem emelt rájuk kezet, így ilyen helyzetekben sem.

Riley javíthatatlanul lázadozott, és bár azt hitték, már mindent megtapasztaltak nála, a Galenába költözés minden eddiginél hevesebb tombolást váltott ki a fiúból, aki nemcsak sértő mondataival, jelentőségteljes pillantásaival, de hosszabb ideig tartó elzárkózásával és egy hatalmas dühkitöréssel is jelezte nemtetszését, amikor feldúlta egész szobáját, majd percekig kiabált arról, hogy ő nem hajlandó azért elmenni Minneapolisból, hátrahagyni addigi életét, hogy apja új barátnőjével éljen egy fedél alatt.

Az igazat megvallva először Alexnek sem tetszett a dolog, hiszen az utolsó középiskolás éve következett, és nem akart iskolát váltani a felvételi éve előtt, de mivel látta, hogy apja végre boldog Madison mellett, és a nő - az elmondások és egy hosszabb találkozó alapján - sem volt egy ördögszarvakat viselő barátnő, ezért bár nem őszinte mosollyal, de elfogadta a döntést. A barátok miatt azonban nem kellett aggódnia, hiszen jó tanulmányi eredményéből kifolyólag mindig is magányos farkas típus volt, ezért nem is tudhatott maga mellett egy igazi havert, úgyhogy őket sem kellett hátrahagynia. Mégis az nyugtatta meg a lelkét, hogy így nem kell minden egyes nap azzal szembesülnie, hogy az édesanyja meghalt, mert nem lesz több nappalis családi kép, kiszáradt orgona vagy a nő halálára utaló üres szék vagy bevetetlen ágy. Bár ez egyben azt is jelentette, hogy elszakítják őket attól a helytől, ami még édesanyjuk emlékéhez köti őket, ez mégis egyfajta feloldozás volt. A feloldozás - azonban ő is tudta - mindig valami lezárását, ugyanakkor valami kezdetét jelenti.

Sajnos a pizzériában elfogyasztott ebéd sem dobott túl sokat Riley hangulatán, és ez már kezdte aggasztani a fiút, de mit tehetett volna, ha mindig magas falaknak ütközött, akárhányszor próbált öccse közelébe férkőzni? Testvére mindig is csökönyös és önfejű volt, szerette magában tartogatni a mélyebb érzéseit, és ezért ő úgy érezte, mintha próbálna áttörni egy láthatatlan határt, de sosem sikerülne neki. Édesapja azonban még az ő eredményének közelében sem járt, főleg azután, hogy a galenai iskolát választotta az étkezés beszédtémájának.

- Rengeteg intelligens ember került ki abból a középiskolából, bármennyire is azt hiszitek, hogy az egy ócska, kisvárosi gimi – jelentette ki egy négysajtos pizzaszelet leküzdése után, és olyan csillogó szemekkel beszélt, mintha az lenne az álma, hogy erről papoljon a tizennyolc és tizenhat éves gyerekének. Sötét barnai tincsei szokás szerint kicsit kuszán álltak, de nem takarták el zöldeskékben játszó szempárját. Az O’ Neill gyerekeket sokszor felismerték arról, hogy apjukhoz hasonlóan igazi csokoládébarna hajjal rendelkeztek, és nem maradhatott el a védjegyükké vált kevert szemszín sem, melyről ők maguk sem tudták elmondani pontosan milyen, de legtöbbször az acélzöld és az azúrkék között ingadozott.

- Ó, igen? – kérdezte gúnyolódva Riley, miközben szórakozottan böködte a még mindig érintetlen pizzáját egy villával, majd egyenesen apja szemébe nézett, és kihívóan megjegyezte: - Például ki?

- Öhm… hát például… - tárta szét karjait Mr. O’ Neill, miközben a többiek érdeklődve várták a válaszát. Néhány másodperc múlva azonban határozott mosoly suhant át az arcán, mert megvolt, hogy mit mondjon – Például Madison.

- Komoly? Már megint a béna, kis barátnőddel kell jönnöd? – forgatta meg a szemeit kisebbik gyermeke, akinek ez szinte már a védjegyévé vált. Édesapjuk erre világfájdalmas képpel nézett vissza, pont úgy, mintha hirtelen megpofozták volna. Alex szíve összeszorult, ahogy meglátta a férfi arcán megjelenő szomorú mosolyt, és szinte fájt neki, hogy így kell látnia.

- Én hiszek benne, hogy jó lesz – jegyezte meg Alex egy nagy vigyorral az arcán, hogy próbálja feldobni a reménytelennek tűnő helyzetet, de csak a szokásos eredményt kapta: édesapja hálásan biccentett felé, majd újra az olasz ételnek szentelte a figyelmét, míg öccse úgy nézett rá, mintha kijelentette volna, hogy kétszer kettő az öt. Ő csak vállat vont, mert nem teljesen értette testvére viselkedését, de eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, de ha megérkeznek, akkor ki fogja faggatni Riley-t arról, hogy pontosan miért is lázad ennyire, és nem tudja elfogadni a helyzetet. Az már egy más kérdés, hogy öccse is bele fog –e menni egy ilyen beszélgetésbe.

RILEY

Gyűlölte már annak az ócska porfészeknek a gondolatát is, ne várják tehát el tőle, hogy játssza a rózsaszín felhők között lebegő, boldog fiút, amiért akarata ellenére költöztetik el 270 mérföldre otthonától, egy olyan nő mellé, akit egyenesen rühell, és mellesleg egy olyan kisvárosba, amit még a Google térképnek is nehezére esik megtalálni. Utált minden egyes percet, melyben azzal kellett foglalkoznia, hogy elköltöznek Galenába, és utált minden egyes napot, amikor jöttek a furgonnal, hogy szép lassan elszállítsák a holmijaikat a házból, hogy utána nekik ne egy utánfutóval kelljen költözniük. Úgy gyűlölte a helyzetet, mint még soha semmit, és úgy gondolt erre a napra is, mint egy alattomos bogárra, amelytől undorodik. Persze, hogy nem volt beleszólása a dologba, hiszen az apja újra szerelmes volt vagy, hogy is hívják ezt az állapotot, és ezért már rögtön el is kellett költözniük a nőhöz, mert még a Sors is ezt akarta.

- A cég át akar helyezni az egyik leányvállalatához, és mivel Galenában volt eddig a legtöbb projektem, így oda akarnak küldeni – válaszolta neki apja néhány hónappal ezelőtt, amikor megkérdezte, hogy miért nekik hármójuknak kell elmenni azért az egyetlen csajért.

Persze, apja könnyen mondhatta, hiszen ugyanannál a cégnél maradt, csak éppen más városban, de neki ott kellett hagynia az iskolát, és egész gyerekkorától meg kellett válnia. Na meg, tette hozzá alázatosabban, most már olyan volt, mintha az anyja sem érdekelt volna senkit, csak őt. Alexről tudta, hogy még mindig foglalkozott az édesanyjuk emlékével, mert néha látta, amikor vágyakozva nézett a családi képkeretekre, vagy elvesztett szülőjük említésére a távolba meredt, de Riley még igenis gondolt rá. És az apjuk? Mintha mi sem történt volna! Még csak két éve ismerkedett meg Madisonnal, amikor a férfi a projektek miatt utazott oda, és egy nap a nő kávézójába tévedt be, és ők máris költöznek? Először azt hitte, hogy rosszul hallott, vagy apjának hirtelen megjött a humorérzéke, és ezt akarja elsütni az év legnagyobb poénjaként, de ez maga volt a megtestesült valóság. Madison így, Madison úgy… Fúj, még a képeitől is rosszul volt, nemhogy attól a kedves, kis pofitól, aki jött hozzájuk egyszer, hogy bemutatkozzon a fiúknak is, és ő majdnem belepusztult a jó fiú szerepének eljátszásába. Gyűlölte azt a nőt, és mindig forrott a vére, ha rá gondolt, mert nem volt képes elfogadni őt, egyszerűen nem.

Úgy érezte, hogy senki nem érti meg: se a nem létező haverjai, se a szerelemtől bódult édesapja, se a boldogságban úszó bátyja. Egyedül volt a lázadásával, de ő akkor sem adta fel.

- Nézzétek, már meg is érkeztünk! – jelentette ki apja boldogan egy útszéli táblára mutatva, miután hat órán át zötykölődtek, köszönhetően az amúgy is 270 mérföldes útnak, illetve egy fél órás dugónak.

A táj már maga olyan volt, mint egy rossz, alacsony költségvetésű amerikai filmben: tarka mezőket pettyezett a legelő birkák hada, apró, vörösre festett faházikók sorakoztak az út szélén, mint rendezett játék katonák, és hol lovak, hol marhák, hol traktorok húztak el mellettük. Az „Üdvözöljük Illinois ékszerdobozában, Galenában” feliratú tábla után azonban megint változott a kép, és inkább mezők, kisebb piacok, összezsúfolt üzletek és dús lombú fák, jellegzetes fekete utcai lámpák, és a mezőket összekötő hidak köpték szembe, és furcsállta, hogy a kisváros ilyen volt, mert nem erre számított. Roskadozó házakra és juhsajtot áruló öreg nénikre számított, de ehelyett egy filmekbe illő, tipikusan kisvárosi, barnás-zöldes településre ért. Pff, még mindig ugyanannyira rühellte a települést, mert lerítt, hogy egy olyan ócska porfészek, ahol hetenként összeülnek az öregek bendzsózni és énekelni, és a legnagyobb újság reggelente, ha valakinek ellett a marhája.

- Hangulatosnak tűnik – jegyezte meg mellette Alex, mire legszívesebben felhorkant volna, de amikor ránézett bátyja kíváncsi tekintetére és érdeklődéstől csillogó szempárjára, inkább hagyta a dolgot. Szegény Alex sem tehetett róla, hogy itt voltak, vele azért nem akart olyan bunkó lenni.

- Ez pedig még csak a kezdet! Annyi program és annyi látnivaló van itt, illetve a közelben, hogy csak győzzük megnézni őket – duruzsolta lelkesen a volánnál ülő apja, ő pedig csak elnyomott magában egy ironikus „Ja, persze, nézzük a rozsdás híd felújítását tíz éven keresztül?” mondatát, és inkább feljebb nyomta a hangerőt az MP3 lejátszóján.

A Highway to hell meglehetősen megnyugtatta az idegeit, de még a rock sem volt képes felkészíteni arra, ami a leparkoláskor várta őket. Apja egy túlságosan citromsárga ház garázsfeljárójánál állította le a motort, mely úgy nézett ki, mintha a „Cuki házak” magazinból került volna elő. A fehér kerítés, a vörös postaláda, a tökéletesen ugyanakkorára nyírt fű, a rendezett virágoskert, és az ablakokban elterülő virágosládák szinte öklendezésre késztették a fiút. Azt hitte, mindenre felkészült, de ez még neki is sok volt.

Szinte undorodva nézett a házra, és bármennyire is próbálta elhitetni magával, hogy ez csak egy átmeneti állapot lesz, sajnos nem tudta türtőztetni a gondolatot, hogy jó néhány évet kell még lehúznia ebben a dögunalmas kisvárosban. Na, és akkor még nem is volt szó arról a tényről, hogy Madisonnal kell egy fedél alatt élnie!

- Á, Maddie! – kiáltott fel apjuk lelkesen, és rögtön kipattant a volán mögül, hogy egy puszival köszöntse az éppen megjelenő nőt. Riley nem értette, hogy mit esznek annyian a nőn, mert ugyanolyan tartás nélküli, jellegtelen barna haja és barna szeme volt, mint a világon majdnem minden második nőnemű egyednek. Az igaz, hogy nem lehetett gond az alakjával, de a színes öltözködésével annál inkább, ugyanis előszeretettel vett fel valamilyen karmazsinvörös pulóvert vagy hófehér blúzt. Még több ok, hogy rossz szemmel nézzen rá.

- Remélem, jól utaztatok – jegyezte meg szélesen mosolyogva, majd cseverésző hangon folytatta - Bár úgy hallottam, nem volt semmi különösebb zivatar vagy vihar a környéken – döntötte oldalra a fejét, hogy a férfira pillanthasson, aki úgy nézett rá, mintha a világ nyolcadik csodája állna mellette. Fúj, miért ilyen undorító a szerelem? Én sosem leszek szerelmes – gondolta elhúzott szájjal a fiú, majd kikászálódott az autóból, bevágta maga mögött az ajtót, és a csomagtartóhoz igyekezett, hogy kivegye a táskáját. Madison azonban már mellettük is termett, és lelkesen felajánlotta, hogy segít.

- Nem kell – szűrte ki a fogai között a srác, mire Alextől egy leplezetlen grimaszt, az apjától egy homlokráncolást, a nőtől pedig egy keserédes mosolyt kapott.

- Hát, jó – tudta le ennyiben a dolgot, majd összecsapta a tenyerét, és inkább a család másik két tagjához fordult, miközben befelé indultak: - De remélem, éhesek vagytok, mert csináltam lasagnét, és még éppen meleg – bájolgott levakarhatatlan vidámsággal és pattogással, ami egyre jobban és jobban idegesítette őt. Nem elég, hogy ezt a nőt kell eltűrnie, mint a nevelőanyja, de még el is kell néznie az ilyen fura viselkedési formáit!

Ez neki sok volt, és nem is bírta tovább a tettetett boldog nagycsaládi beszélgetést, úgyhogy fogta a táskáit, és se szó, se beszéd nélkül kikerülte a konyhában cseverészőket, lecuccolt egy véletlenül kiválasztott szobában, és az ágyra vetette magát. Tehetetlenül csóválta a fejét, és a kezeibe temette az arcát, de ő is belátta, hogy ez ellen már nem tehet semmit: a pokol számára végérvényesen is beköszöntött.