2015. augusztus 22., szombat

Round 12

Hey-ho, Galenators!

Tudom, tudom, az előző részt nagyon gonosz módon hagytam abba, és, ha serpenyővel szeretnétek megcsapkodni, csak nyugodtan! ;) Most sem mondom, hogy minden szálat el fogok varrni, de ígérem, az epilógus minden kérdésetekre választ fog adni, úgyhogy már csak egy hetet kell várnotok a teljes, kerek egész történethez! :) Roxy és Alex szála megint nagyon aranyos lesz, mert most olvashattok az első randijukról, azonban a fiú szemszögében Madison is felbukkan. Riley-nál sem maradhat ki a család, és hogy most hogyan viszonyul hozzájuk, ám Ebony is központi szerepet tölt be ebben a fejezetben is.
Kíváncsian várom, mit szóltok ehhez a fejezethez, a tényleg jellemfejlődésen átmenő Riley-hoz és a cuki, első randira készülő Alex-hez. Jó olvasást! ;)

Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
ROUND 12
ALEX

Az, hogy Roxy-val együtt voltak, jelentősen megkönnyítette Alex dolgát. Először is, nem kellett idegeskednie azon, hogy most a lány is ugyanazt érzi –e, amit ő, vagy sem, ezért pedig teljes lelki nyugalommal ülhetett barátnője mellé az ebédlőben, foghatta a kezét a folyosón, és az sem volt zavarba ejtő, ha véletlenül egymásra pillantottak órán. Büszke volt arra, hogy eljutottak idáig, és nem is lehetett volna boldogabb, most, hogy hivatalosan is Roxanne Collins pasija volt. Egyet azonban nemhogy megkönnyített, hanem megnehezített az együtt járás: a korrepetálást. Hiszen melyik hormontúltengéses fiatalember szeretne két órán keresztül matekozni a barátnőjével, amikor mással is eltölthetnék az időt? Nem mintha Alexnek mocskos gondolatai lettek volna, de ennyi idő alatt megnézhettek volna együtt egy filmet, beülhettek volna egy kávézóba, kibeszélhettek volna rengeteg témát, és bármi mást is kipróbálhattak volna. Tudta, hogy ennyi idő alatt mást is tudnának tenni, mégis büszke volt a lányra, hiszen minden egyes órán szorgosan figyelt, és legalább, ha valamilyen nehéz feladatot meg tudott oldani, kaphatott jutalmul egy homlok puszit.
Minden esetre Alex a pénteki korrepetálást is élvezte, azonban már várta a végét, hiszen utána hazamehetett volna, és készülődhetett volna az első randijukra, amikor is együtt szerettek volna elmenni megnézni ’A csodálatos Pókember’ 2. részét, amelyet a galenai szabadtéri moziban adtak. Mikor megkérdezte Roxy-t, hogy hová szeretne menni a randijukon, a másik csak kislányos mosollyal felelt:
- A szabadtéri mozihoz. Tudod, leülnénk egy pokrócra, tudnánk enni, inni közben, és itt nem is annyira zavaró, ha beszélgetünk. Mindig is szerettem volna elmenni egy ilyen helyre, ha lesz fiúm, mert az olyan aranyos lehet – vallotta be szégyenlősen csavargatva egyik éjfekete tincsét, majd kiskutyaszemekkel pillantott fel rá. A fiú nem is tudott ellenállni ennek a nézésnek, de hát minek tette volna? Ő még soha nem volt szabadtéri moziban, azonban nem hangzott túl rossz ötletnek, s mivel Roxanne boldog lett volna, ha eljutnak oda, ezt meg akarta tenni neki. Ha a lány boldog volt, akkor ő is.
- Akkor irány a szabadtéri mozi! – csapta össze a tenyerét lelkesen, majd megbeszélték, hogy a fekete szépség hoz pokrócot, míg Alex intézi az ennivalókat és az italokat.
Ígéretéhez híven a fiú péntek délután, amikor elköszöntek korrepetálás után – a szokásos búcsúcsókot követően, amelyet ő különösen élvezett -, akkor hazament, és el is kezdett rendezkedni. Az élelmiszerek beszerzésében természetesen Madison segítségét kérte, aki majdnem jobban örült annak, hogy Alex és Roxy egy párt alkotnak, mint ő maga. A hír után össze-visszavigyorgott, még tapsikolt is egy sort, sőt még meg is ölelte a fiút, mondván, hogy milyen boldog, hogy végre van barátnője. Nem is hezitált, amikor a segítségét kérte, úgyhogy nem is lepődött meg, hogy, mikor a konyhába sétált, már ott találta a készülődő nőt.
- Á, Alex, már majdnem elpakoltam mindent! – kukkantott ki a hűtő ajtaja mögül, majd kivett onnan még két üdítőt, és elhelyezte a konyhaasztalon elhelyezett méretes piknikkosárba.
- Rendben, köszönöm szépen – hálálkodott mosolyogva, majd kíváncsian közelebb lépett a kosárhoz. Nem hitte volna, hogy nevelőanyja ennyire komolyan fogja venni a kérését, de jól kitett magáért, ugyanis tucatnyi étel és ital tárult a szeme elé, amikor felnyitotta a kosár tetejét.
- Vannak sonkás melegszendvicsek, sajtos szendvicsek, kis zöldségfalatkák, sós kekszek, tésztasaláta, zöldségsaláta, és sütöttem még hozzá csokis és vaníliás muffinokat is. Inni pedig raktam vizet, narancslevet és Colát is. Remélem, elég lesz – mutogatott sorra a különböző ételeken és italokon, amelyek iszonyúan gusztán néztek ki. Alex elgondolkozott rajta, a nőnek vajon mennyi idejébe telt, hogy mindezt összedobja, de úgy, hogy aznap még dolgozni is volt? Hmm, mikre nem képesek a nők!
- Biztos elég lesz. Nagyon szépen köszönöm. Roxy biztosan imádni fogja őket – pillantott Madisonra hálásan, aki egy megkönnyebbült sóhajjal tette vissza a kas tetejét. Látszott rajta, hogy izgatott és lelkes volt, mintha ő készülne a randijára, ám mindezért ő csak még hálásabb volt. Nemcsak most jött rá, hogy milyen szerencsés, de most még jobban tudatosult benne, hogy roppant nagy mázlijuk van, hogy egy olyan nő viseli a gondjukat, mint amilyen Madison volt.
- Aww, úgy örülök nektek! – bukott ki a nőből boldogan, majd örömében gyorsan megölelte Alexet. Ő nem zavartatta magát, hiszen egy ilyen közvetlen nőnemű egyedtől nem is várhatott volna más reakciót, és mellesleg már tényleg családtagnak számított. Csak az volt vicces a helyzetben, hogy hozzá képest Madison milyen alacsony és törékeny volt, és úgy bújt hozzá, mint egy plüssmacihoz – Aztán érezzétek jól magatokat! És nehogy túl korán gyertek haza! – fenyegette meg a nő játékosan, miután kivált az ölelésből, de persze csak viccelődött. Jóízűen fel is nevetett, miközben a fiú kezébe nyomta a piknikkosarat, és el is hessegette őt a konyhából.
Ő még gyorsan átöltözött – egy egyszerű, kockás ingre és farmerre esett a választása -, megigazította kicsit a haját, majd vetett egy utolsó pillantást a tükörbe, és fogva a piknikkosarat elindult a megbeszélt találkozóhelyre, a Milton parkhoz.

A parkban gyorsan ki is tudta szúrni a lányt, amint kék pokrócán csücsülve bambult a még fehér vászonra, melyet a park közepén feszítettek ki két rúd segítségével. Alex még soha nem volt ebben a parkban, így nem is csoda, hogy mindezidáig arról sem tudott, hogy itt szoktak szabadtéri vetítéseket rendezni, pedig lehet, hogy gyakrabban járt volna ide. Minden esetre örült neki, hogy ez volt első alkalma itt, és Roxy-val tölthette el.
Látva azonban, hogy a fekete szépség figyelmét más tereli el, csintalanul mögé lopódzott, majd hirtelen mellé ugrott, és ezzel jól rá is ijesztett szegényre.
- Te jó ég! – kiáltott fel Roxanne ijedten, és a szívéhez kapott, miközben néhány centivel odébb is csúszott a pokrócon. Még néhány másodpercig hangosan sóhajtozott, de aztán csak egy megrovó pillantást vetett a fiúra – Megijesztettél! – játszotta meg a durcis kislányt, és arrébb is fordította a fejét.
- Na, tudod, hogy csak szórakoztam, hiszen nem hagyhattam ki, ha egyszer olyan jó pózban bámultál ki a fejedből – vigyorgott Alex kisfiús csintalansággal, de azért közelebb hajolt a lányhoz, hogy szerepéhez híven próbálja megbékíteni – Mivel engesztelhetnélek ki? – kérdezte széles mosollyal, mire Roxy felé fordította a tekintetét, és elgondolkozva pillantott rá.
- Hmm… nem is tudom – csóválta a fejét lebiggyesztve ajkait, miközben a fiú egyre jobban élvezte a játékot. Tudta, milyen lehetőséget kapott, úgyhogy élni is akart vele.
- Akkor próbáljuk meg ezt! – jelentette ki, majd közelebb hajolt hozzá, és gyors csókot nyomott az ajkaira. A lány nem is húzódott el tőle, sőt érezte is, ahogy szétterül a mosolya, úgyhogy már tudta, hogy nyert ügye van – Na, megbocsátasz? – húzódott el Roxy-tól bevetve kiskutya szemeit, mire a másik csak vidáman elnevette magát.
- Még szép! – válaszolta boldogan, és meglökte a fiú vállát. Ekkor terelődött a tekintete a piknikkosárra, amelyet Alex a pokrócra tett, és tátott szájjal nézett rá – Azta, mi mindent hoztál te! – lepődött meg a kosár méretén, majd szó nélkül belekukkantott, és újabb sokkot tükrözött az arca.
- Madison szeretettel küldi mindezt – jegyezte meg a fiú, csak azért, hogy nehogy félreértse a lány a helyzetet, és azt higgye, hogy ő ért ennyire a piknikezéshez, ugyanis Alex még soha életében nem vett részt pikniken, nemhogy piknikkel egybekötött filmnézésen.
- Jaj, de aranyos volt tőle! Annyi mindent pakolt, te jó ég! És mindegyik annyira jól néz ki – lelkesedett fel a finomságok láttán, majd hálásan felnézett rá, és angyalian elmosolyodott. A fiú ezt a mosolyát szerette a legjobban, hiszen ez azt mutatta számára, hogy valamit jól csinált, és ezért Roxanne hálás volt neki. Ennél nagyobb ajándékot pedig nem is kérhetett volna – Köszönöm! Neki is, és neked is!
- Nekem mit? – értetlenkedett felvonva a szemöldökét, hiszen ő tényleg nem sokat tett az ügy érdekében.
- Hát, hogy elhívtál, és, hogy beleegyeztél egy ilyen randiba. Nem minden fiú jönne el ilyenre, mert szerintük ez túl „lányos” – rajzolta a macskakörmöket a levegőbe, de hangszíne nem volt rosszalló, csak egyszerűen egy tényt közölt vele. Látszott rajta, hogy hálás volt és boldog, hogy itt lehetnek, hiszen szemei szinte folyamatosan mosolyogtak. Ez büszkeséggel és jóleső érzéssel töltötte el a fiút, úgyhogy szívesen belesüppedt ebbe a boldogságba.
- De te megérdemled – vallotta be Alex őszintén, és nem hitte volna, hogy ez olyan nagy dolog, Roxy mégis elpirult, és zavartan lesütötte a szemét. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor ő elhatározta, hogy meg akar adni mindent a másiknak, hiszen annyira szerény és visszafogott volt, hogy nem hitte el, hogy megérdemli az ilyen cselekedeteket. Magabiztosságot és határozottságot akart önteni belőle, hogy biztosítsa a lányt afelől, hogy igenis érdemes mások szeretetére. Ő legalábbis szerette a lányt, és óhatatlanul a legjobb fiú akart lenni számára.
A randi ezután nem is mehetett volna jobban. Vidáman ettek, ittak közben, néha beszélgettek is, de azért örült neki, amikor a lány nem hangosan szólt hozzá, hanem csak a fülébe suttogott. Bár a film is jó volt, Alex inkább azt figyelte, hogy minden rendben legyen, és a lány jól érezze magát, de egy óra után már ő is kezdett megnyugodni, hiszen Roxy ráhajtotta a fejét az ő vállára, és úgy követte nyomon a vásznon zajló eseményeket. Aranyosnak találta, hogy a másik törékeny teste milyen jól tud az övéhez simulni, úgyhogy ő már egyik kezével bátrabban átfogta a lány derekát, hogy nehogy véletlenül hátraessen, másik kezével letámaszkodott a pokrócon, és saját magát tartotta. Így ültek egészen addig, amíg a filmnek vége nem lett, és Roxanne el nem húzódott tőle. A fiú büszkén és boldogan pillantott rá, mert azt hitte, hogy olyan boldog, mint ő, ám a lány éppen néhány könnycseppet próbált kitörölni a szeméből.
- Mi az? Mi a baj? – kérdezte rögtön, megfogva a lány egyik vállát, Roxy azonban csak elmosolyodott a kérdésére.
- Semmi baj. Csak szomorú volt a vége, és nem tudom megállni a szomorú filmeknél, hogy ne sírjak – válaszolta az utolsó könnycseppet is letörölve az arcáról, mire a fiú megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy pillanatig tényleg azt hitte, hogy valami rosszat tett, vagy rosszat mondott, és ezért kapott ilyen reakciót, azonban megnyugodott, hogy csak az volt rá ilyen nagy hatással, hogy Pókember barátnője, Gwen meghalt a film végén. Hát, igen, szomorú volt, ám ő pasiból volt, nem tudott sírni az ilyeneken, mégsem tudta volna kinevetni a lányt a reakciója miatt.
- Jól van, semmi baj – nyomott egy puszit a lány homlokára, majd megfogta a kezét, hogy segítsen neki felállni, és ezután elkezdtek elpakolni. A közös munkával gyorsan sikerült a piknikkosárba visszahelyezni mindent, és Roxy is a hóna alá tudta csapni a pokrócot, miután azt is felvették, és kirázták.
- De azért jól érezted magad? – kíváncsiskodott széles mosollyal a fiú, miközben kisétáltak a parkból, hiszen abban reménykedett, hogy annak ellenére, hogy a film végül elég keserédes volt, mégsem nyomta ez rá a bélyeget az egész délutánjukra.
- Persze, nagyon is! Jó volt a film, szerettem a randi hangulatát, te pedig végtelenül rendes és aranyos voltál végig, úgyhogy nem tudtam nem jól érezni magam – válaszolta a lány hosszan, és meglepte őt, hogy milyen nyíltan és gátlások nélkül nyilatkozott. Úgy tűnt, tényleg kezdett felengedni, és könnyebben is beszélt az érzéseiről, mint azelőtt, úgyhogy ennek ő nagyon is örült. Tudta, hogy Roxanne nem olyan lány, aki már az első jelnél a fiú nyakába veti magát, és megcsókolja őt, ezért is érezte megtiszteltetésnek azt, hogy most ilyen vallomást tett neki.
Hirtelen nem is tudott mit mondani, de úgy tűnt, nem is kellett, Roxanne úgy mosolygott rá, mintha a világon semmi probléma nem lett volna, úgyhogy ő is megnyugodott, és azt érezte, hogy, amíg a barátnője így mosolyog rá, a világon tényleg semmi probléma nincsen.

RILEY

Nem emlékezett rá, hogy ezelőtt is volt már –e olyan, hogy akkor tudta csak igazán értékelni az életét, amikor egy hozzá közel álló személy nehéz időszakon ment keresztül. Talán nem, ugyanis nem sok embert engedett közel magához, így még kevesebb volt azoknak a száma, akik miatt egyáltalán aggódni tudott, vagy, akikkel együtt akart érezni. Most viszont ez volt a helyzet. Azért, mert tudta, hogy Ebony-nak milyen nehéz, hogy a szülei elválnak, és azon civakodnak, hogy melyikükhöz kerüljön, kezdte tényleg átértékelni a saját életét. Halványlila gőze nem volt arról, a másik min mehet keresztül, és ezért nem is lett volna képes neki panaszkodni az apjáról és nevelőanyjáról. Mellesleg… arra is rájött, hogy még sincsen olyan rossz helyzetben, mint gondolta volna.
Hétfőn este már valahogy nem akaródzott a szobájában egyedül kuksolva enni, hanem helyette odaült a család többi tagja mellé a konyhai asztalhoz, és velük evett. Először síri csend fogadta a fiú tettét, azután mindenki beszélgetett tovább, és még ő is szóba került.
- Riley, mi volt ma az iskolában? – kérdezte apja kíváncsian, türelmesen csillogó szemekkel, mielőtt nekilátott volna a pirítósának. Már éppen válaszolta volna, hogy „semmi”, amikor eszébe jutott a média óra, és azért el akart büszkélkedni az eredménnyel.
- Két A-t kaptam a média projektmunkámra – válaszolta a tányérjába bámulva, miután zavartan megköszörülte a torkát. Várta a család reakcióját, ami nem is maradt el, hiszen mindenki egyszerre lelkesedett fel.
- Öcsi, ezt miért nem mondtad?
- Jaj, Riley, ez nagyon jó! Örülök neki!
- Ügyes voltál, fiam. Csak így tovább! – veregette meg az apja a vállát, és tényleg büszke mosoly suhant ár az arcán. A fiúnak ekkor esett le, hogy mennyire nagy tapló volt, ugyanis azért, mert ennyire bezárkózott, észre sem vette, hogy a körülötte lévő emberek mennyire törődnek vele, és mennyire érdekli őket, hogy mi van vele, és nemcsak tettetik a kíváncsiságot. Madison is vidáman és széles mosollyal nézett rá, Alex hüvelykujját tartotta fel gratulációja jeleként, míg apja szeretettel pillantott rá. Nem hitte volna, hogy egy média jegy ennyire fel tudja dobni a családot, hiszen azért annyira nem volt vészes a feladat, és azt sem érezte, hogy hű, de sokat tett érte, mégis jól esett látni a reakciójukat.
- Ez volt az, amit azzal a lánnyal, Ebony-val készítettél, ugye? – kíváncsiskodott tovább Mr. O’ Neill felvont szemöldökkel, de semmi rosszallás nem volt a hangjában, úgyhogy Riley csak bólintott egyet – Máskor is áthívhatnád, ha szeretnéd. Tudod, hogy szívesen látjuk a barátaidat – ajánlotta fel apja biztató mosollyal, és sugárzott róla az őszinteség. A fiú, hogyha nem tudta volna, hogy ez a saját családja, azt hitte volna, hogy kicserélték őket egyik napról a másikra. Aztán persze rájött a dolog nyitjára: nem a családja változott meg, hanem ő.
- Srácok, vacsora után megy egy baseball meccs. Jöttök megnézni? – jutott Madisonra a sor a kérdezésben, aki tágra nyílt szemekkel, izgatottan pillantott felváltva a család férfitagjaira.
- Ki nem hagynám! – válaszolta széles mosollyal Alex, majd kérdőn felé sandított, aki csak megvonta a vállát. Azt sem tudta, hogy a nő szereti a baseball meccseket, nemhogy szoktak együtt ilyeneket is nézni. S bár lett volna még házija, most ez is izgalmasabban hangzott, mint a matek példák, úgyhogy csak bólintott egyet.
- Miért ne? – vonta meg a vállait kérdőn, hiszen még mindig tudott volna egérutat szerezni magának, hogyha nem tetszett volna neki a közös meccsnézés. Még mindig leléphetett volna, és folytathatta volna a kuksolást a szobájában, mégsem akarta ezt tenni. Most legalább is biztos nem.
Nem is bánta meg döntését, ugyanis a meccs is nagyszerű volt, és a hangulat is. Volt valami abban, ahogy ott négyen, egy kanapén, popcornnal a kezükben szurkoltak a játékosoknak, és ahányszor találat volt, a maradék három ember lelkesen ugrálni kezdett, míg ő csak szórakozottan megforgatta a szemeit reakciójuk láttán. A vége felé azonban nem tudta ő sem magába tartani az érzéseit, úgyhogy valószínűleg hülyét csinált magából, amikor ő is fel-alá kezdett ugrálni, mint egy bakkecske, de senki nem szólt be neki. És végül is, tényleg jó estéje volt. Nem a legjobb, és nem is mondta volna, hogy már meg tudta szokni ezt a családosdit, de tetszett neki, az biztos. Apja sokkal lazábban és kötetlenebbül viselkedett, Alex végigvigyorogta az egészet, míg Madison olyan volt, mint egy lelkes tinilány. De hosszú idő óta először, most ezt sem tudta bánni.
 
Hétfő óta a családjával minden estéjét együtt töltötte, és hol beszélgettek, hol filmet néztek, hol pedig egy meccset szurkoltak végig. Bár néha még mindig a falnak tudott volna menni nevelőanyja néhány megnyilvánulásától, azért összességében jófej nő volt, és az, hogy kiderült, hogy szerette a rock zenét, csak még jófejebbé tette az ő szemében. Mégsem a társaság volt a legjobb az egészben, hanem az, hogy úgy érezte, tényleg valaminek a része, és olyan emberek veszik körül, akik törődnek vele, és szeretnék megtudni, milyen volt a napja, és mi történt a suliban. Ez idegesítő és unalmas kérdés volt, de, ha nem tudott sehogyan válaszolni, még így is tudtak beszédtémát találni. És ilyenkor sem kellett túlságosan kinyitnia a száját, elég volt csak, ha hallgatta őket, vagy néha-néha hozzáfűzött valamit a beszédtémához, még így is jól érezte magát. Hihetetlennek tartotta, hogy mennyire meg tudott változni egy hét alatt, és mennyi mindent megtudott a családjáról ezeken az együtt töltött napokon. Furcsa volt, és szokatlan, még nem is nagyon tudta felfogni az egészet, de már határozottan jó jel volt, hogy az elmúlt napokban az apja nem emelte fel a hangját ellene, és nem is került sor ajtócsapkodásra vagy vitára. Még ő is csodálkozott magán, de ugyanakkor büszke is volt. Talán mégsem volt akkora tapló, mint gondolta.
Ahogy azonban ő egyre jobban érezte magát a családjával, Ebony sorsa egyre rosszabbra fordult. Még mindig fogalma nem volt arról, hogy melyik szülőjéhez kerül, de mást sem hallott az estéken, mint a szülei kiabálását és folyamatos veszekedését. Mikor pedig maga a lány próbált szót érteni a felnőttekkel, természetesen felsült vele, és csak még jobban magára haragíttatta őket. Reménytelenség és végtelen szomorúság költözött a szemei, és egyre jobban megsebezte a kialakult helyzet. Riley próbált neki segíteni, de mégsem tudott, hiszen ilyen szituációba eddig még nem került, és nem is érthette meg, hogy a másik min megy át. Így tehát csak hallgatta őt, és mint mindig, pénteken is az iskolához közeli park egyik padján próbálta vigasztalni a lányt.
- Tegnap még vázát is törtek. Mondom, szuper! Mi jöhet még ezután? Engem is kihajítanak az utcára? – tette fel a költői kérdést gúnytól csöpögő hangon, majd kezeivel megdörzsölte álmos szemeit, és úgy folytatta – Mondjuk, talán még az is jobb lenne, ha utcára tennének, mert akkor legalább nem kéne őket hallgatnom, és legalább itt maradhatnék a városban – gondolkozott el oldalra billentve a fejét, de bármennyire is próbálta leplezni a fájdalmát az irónia segítségével, nem tudta jól elrejteni az árulkodó jeleket. Arca puffadtabb és nyúzottabb volt, valószínűleg a sok sírástól, szemei alatt pedig ott voltak a táskák, melyek arról árulkodtak, hogy nem tudott jól aludni az elmúlt estéken. Riley nem is tudta csodálni, mégis fájt neki, hogy így kell látnia a lányt. Annyi mindenen kellett már keresztül mennie így is, és ennek tetejében most ez volt a jutalma! Hát, csalódott az igazságszolgáltatásban, az biztos.
- Ne mondj ilyet! – kérte a fiú halkan, hiszen Ebony-ból még azt is kinézte volna, hogy az utcára költözik, csakhogy ne kelljen azon a csatatéren élnie – Ha más nem, legfeljebb hozzánk költöznél! Apám úgyis azt mondta, hogy szívesen lát téged – fűzte hozzá nem is gondolkozva azon, hogy mit mondott, és tulajdonképpen felajánlotta a vörös ciklonnak, hogy aludjon náluk. Persze, ebben semmi rossz szándék nem volt, csak éppen azt akarta közölni vele, hogy rá számíthat, ha esetleg ilyenre kerülne sor, mégis furcsán érezte magát.
- Szerencsés vagy, hogy ilyen családod lehet – sóhajtotta a lány a távolba meredve, majd újra a körmein lévő vörös körömlakkot kezdte kapargatni. Szokásává vált ez, ugyanis nem szerette, ha a fiúra kellett pillantania, miközben mindezt megosztotta vele, és elmondása szerint azért, mert nem lány volt, mint a legjobb barátnője, Scarlett, hanem húsvér pasi. És a pasik az ilyen érzelmes helyzeteket rosszul kezelik, úgyhogy nem akarja még jobban felhúzni magát a srác viselkedésén, ezért nem is akar ránézni. Riley úgy gondolta, ha ez kell ahhoz, hogy jobban érezze magát, és kiöntse neki a szívét, akkor legyen. Még így is jóval közelebb érezte magát hozzá, mint eddig bármikor.
- Tudom.
- Tényleg? – lepődött meg a vörös veszély a fiú vallomásán, és ez már felkeltette annyira a figyelmét, hogy rá pillantson. A szemeiben lakózó szomorúság most egy pillanatig legalább kevésbé fényesen csillogott, és ez megnyugtatta őt.
- Igen. Rájöttem, hogy nem is annyira rosszak, mint gondoltam – vonta meg a vállát saját bűnét szégyellve, hiszen ebben ő volt az egyetlen hibás. És ezt már ő is tudta.
Nem tudta, mennyi idő telt le, míg csend állt be kettejük között, de az ő agya közben csak azon kattogott, hogy mi lesz, ha hónapok múlva tényleg nem tudnak így beszélni? Ha a válási papírok elintézése után Ebony-nak Kínába kell mennie, ami még csak nem is ezen a kontinensen van! Az még jobb lett volna, ha valami amerikai városkába küldik, de így, hogy a ferdeszeműek közé vessék a lányt! Nem, itt kell maradnia, és kész!
Ezzel a szöveggel próbálta nyugtatni magát, de zavart volt, bizonytalan és dühös is, ennek ellenére pontosan tudta, hogy ez nem az ő döntése lesz. És ez zavarta a legjobban.
- Nem akarok belegondolni abba, hogy milyen lesz, ha apáddal kell menned – vallotta be a hosszúra nyúlt csend után, mire a lány felkapta a fejét, és végre ránézett. Csak szomorkásan elmosolyodott, ám hála és megkönnyebbülés is tükröződött az arcán.
- Neked nem ilyeneket kéne mondanod! Neked azt kéne mondanod, hogy „nyugodj meg, biztos minden rendben lesz, és, ha még a világ másik végére kerülsz is, akkor is minden rendben lesz”. Vagy valami ilyesmi nyálas dumát – próbálta poénnal elütni a helyzet komolyságát, azonban nem járt túl sok sikerrel. Riley-tól csak egy laza mosolyra futotta, és maga a lány is inkább csak csalódottan elszontyolodott, és, ha lehet, még szomorúbban nézett vissza rá.
- Ez csak a filmekbe való szöveg. A való életben miért mondanék ilyet? Mindketten tudjuk, hogy nem ilyen könnyű a helyzet.
- Én is tudom – jegyezte meg halkan a lány, és úgy nézett rá, mintha megbánta volna előbbi viselkedését. Persze, nem lehetett okolni őt, hogy próbált egy kicsit vidámabb lenni, csak ahányszor néhány másodpercre jobb kedvre derült, utána még inkább visszasüppedt a búbánatba – Bármilyen idegesítő vagy néha, azért hiányoznál – bukott ki Ebony-ból hirtelen, Riley-nak pedig rögtön torkára fagytak a szavak. Az utóbbi néhány napban ilyen mértékű vallomást nem hallott a lánytól, és ez újra eszébe juttatta a tényt, hogy ő még nem vallott be semmit a vörös veszélynek. Egyszerűen az időzítés túl rossz volt ahhoz. Nem akarta még azzal traktálni a lányt mindennek tetejébe, hogy bevallja, hogyan érez. Ám most nem bírta magában tartani a következőt:
- Te is hiányoznál nekem – csúszott ki a száján még mielőtt elgondolkozhatott volna, mit mondott, ám ezt a mondatot mégsem akarta visszaszívni.
- Tényleg? – lepődött meg a vörös ciklon, mintha nem számított volna ilyesmire, és tényleg úgy tűnt, hogy azt hitte, Riley nem bírja őt – Miért? – állította választás elé a fiút, és kíváncsiságtól csillogó melegbarna szempárjába mintha remény költözött volna. Vagy rosszul látta volna? Á, nem volt ő olyan jó a csajok kiismerésében, mint azt gondolta volna, ezért fogalma sem volt, mit tudna leolvasni Ebony arcáról. Ám a kérdése egyértelmű volt: egy próba elé állította, hogy be meri –e vallani, hogyan is érez iránta, vagy nem. A fiú tehát döntött.
- Mert kedvellek, és nem akarom, hogy elmenj – válaszolta komolyan és a lehető legőszintébben, végig azon igyekezve, hogy határozottnak és magabiztosnak csengjen a hangja.
Ha azonban azt várta, hogy a vörös veszély erre felviduljon, hát nagyot tévedett.
- Nem kellett volna ezt elmondanod – szólalt meg csalódottan és szomorúan, és valószínűleg látta az ő meglepett és zavarodott tekintetét, ugyanis megmagyarázta, mire gondolt: - Mert így még nehezebb lesz, ha elmegyek. Ha nem mondtad volna, talán könnyebb lett volna, de, ha úgy alakul, hogy Kínába megyek, és van egy srác, aki kedvel, és akit én is kedvelek, és ő Galenában marad, hát akkor az elég nehéz lesz – magyarázta türelmesen, miközben a körömlakkot kapargatta a körmén. Nagyot sóhajtott vallomása után, mintha most eresztette volna ki az összes gondját, baját, nem is csoda, hogy ezután kérdőn Riley-ra pillantott.
- Tudom, de tudnod kellett.
- Nem baj! Legalább most, hogy már ezt is tudom, van jó dolog is az életemben – kunkorodott fel a lány szája széle, és ez már majdnem nevezhető volt mosolynak.
A fiú megkönnyebbülten mosolyodott rá, és azt szerette volna, hogyha ezt a pillanatot meg tudja tartani akkor is, ha Ebony végül tényleg a világ másik végén köt ki, és akkor is, ha marad. Nem szalasztotta el ezt a lehetőséget sem, úgyhogy lágyan magához ölelte a lányt, aki beletemette az arcát a mellkasába, és így beszélgettek tovább. Ő hallgatta Ebony szívverését, és azon gondolkozott, vajon milyen fordulatot hozhat még az élet? Tudta, hogy megszakadna a szíve, és ugyanakkor teli torokból őrjöngene, ha el kéne engednie a lányt, és vészesen közeledett az a nap, amikor kiderül, melyik szülőjénél marad. Tekintve, hogy mindketten az eltartási pénz miatt civakodtak, még semmit sem lehetett tudni. Bár életében először úgy igazán félt egy nap eljövetelétől, ezt a pillanatot borús gondolatok nélkül akarta eltölteni. Csakhogy sehogy sem ment neki.

2 megjegyzés:

  1. Drága Lexi!

    Éreztem a lezáró hangulatot ebben a fejezetben, de gondolom, hogy ez volt a célod. Volt benne egyfajta lezáró érzés, amolyan végérvényesség. Alex és Roxy szála iszonyú aranyos. Már az elejétől fogva szurkoltam nekik, és nagyon örülök, hogy egy ilyen végletekig aranyos, kiegyensúlyozott párról olvashatunk. Jó lenne, ha nekem is lenne olyan fiú a közelembe, aki hajlandó ilyen randira vinni. Ez iszonyú cuki volt, és én is szeretnék egy ilyen randit majd! Mindketten szerencsések, hogy éppen időben megtalálták egymást, és segíteni is tudják egymást. Most jön még viszont az érettségi meg az egyetemválasztás. Remélem, hogy ebből sem lesz gond. Madison nagyon aranyos volt, hogy annyi kaját pakolt nekik, igazi jó anyuka lenne belőlük, akár még annak is szurkolók, hogy legyen a srácoknak egy kistesójuk. Persze csak ha Riley megbékél vele, amihez az első lépéseket talán most tette meg: elfogadta a családját olyannak, amilyen, értékeli őket, és ez tényleg komoly jellemfejlődés. A vége nagyon szomorú volt, de őszinte, és az a helyzet, hogy van hogy az élet sem fair, úgyhogy megesik, hogy így el kell válniuk valakiknek. Múltkor olvastam egy idézetet, hogy "some people meant to fall in love but not meant to be together" Talán igaz rájuk, vagy lehet hogy majd a jövőben érettebben, más, jobb emberként újra egymásra találnak. Szurkolok nekik, és nagyon-nagyon kíváncsian várom az epilógust! ^^

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága FantasyGirl!

      Igen, ez volt a célom, már a történet vége felé érkeztünk ezen az idősíkon, ugyanis az epilógus két évvel később fog játszódni. Most meg akartam mutatni, hogy mindkét szál hol tart, és megláthatjátok majd a ténylegesen lezáró epilógusban, hogy az idő múlásával hol tartanak majd.
      Alex és Roxy párosát nem is terveztem másnak, mint aranyosnak. Az ő szálukat nem tudtam volna annyira elmozdítani keserédes irányba, mint Riley és Ebony szálát, mert ők azok a fajta fiatalok, akik lassan lesznek szerelmesek, de utána nem nagyon engedik el egymást. ^^ Alexből nem is tudtam volna kinézni, hogy elutasítana egy ilyen randit, de megvallom, a jelenetük írása közben én is elgondolkoztam, milyen jó lenne egy olyan srác, mint Alex. ;) A jövő kérdése természetesen őket is foglalkoztatja, de az epilógusban arra is fény derül, hol fogják folytatni a tanulmányaikat. Madison és Jake kapcsolata is egy nagyobb szintre fog lépni, de egyelőre még nem árulhatom el, mire célzok ezzel. :)
      Riley jellemfejlődését az elejétől fontos pontnak tartottam, és igyekeztem úgy megírni a körülötte lévő eseményeket és a vele történeteket, hogy reálisan változtassák meg a fiú gondolkodásmódját és viselkedését. Természetesen ebben Ebony-nak is szerepe volt, és az ő szálukkal kapcsolatban is tudtok meg egyet s mást az epilógusban. Nekem is szomorú volt írnom ezt a részt, de kellett ilyen jelenet is, hiszen az élet sem mindig habos torta.
      Nagyon szépen köszönöm a kommentedet, és remélem, hogy az epilógus ki fog elégíteni téged! <3

      Keep smiling,
      Lexi

      Törlés