Game over

Hey-ho, Galenators!

A nyár utolsó hétvégéjén hozom nektek az epilógust, ami, mint ahogy már ígértem, tényleg el fog varrni minden szálat, és azt is megtudhatjátok, hogy Ebony-nak Kínába kellett mennie az apjához, vagy maradhatott Galenában. A rész két évvel később fog játszódni, tehát Alex már egyetemre ment, míg Riley már elvégezte a 10. osztályt is. Olvashatjátok, mi lett mindkét kapcsolatból, de fel fognak bukkanni mások is: Madison, Jake, Helen, Dave és Will is.
Remélem, kielégítő lesz az epilógus, és élveztétek velem ezt a történetét, mert én nagyon szerettem írni, és hozzám nőttek ezek a karakterek. :) Köszönöm, hogy velem tartottak, de a búcsúzkodás ideje még nem jött el, nemsokára kaptok egy búcsúzást is egy köszönetnyilvánítással együtt. Minden esetre, remélem tetszett a történet, és azért valamennyire boldogabbá tette a nyaratokat! ;) Jó olvasást az epilógushoz! :)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

GAME OVER
2 évvel később, július 15-e

ALEX

A fiú kényelmetlennek érezte az elegáns zakót és vászonnadrágot, nem is beszélve az alkalmi cipőjéről. Zavartan a nyakkendőjével kezdett szórakozni, ami azonban feltűnt a mellette álló rövid, fekete hajú lánynak is, aki elnéző mosollyal pillantott vissza rá.

- Ideges vagy? – tudakolta angyali mosollyal pasijától, aki nem tudta, hogy az alkalomhoz illő, számára még elég szokatlan öltözet, vagy az esemény súlya az, ami ennyire képes zavarba hozni őt.

- Egy kicsit – vallotta be őszintén, majd oldalra pillantott a lányra, aki biztatóan megveregette a vállát.

- Érthető – bólintott rá egyetértően, miközben mosolyát nem tudta letörölni az arcáról. Bár az elmúlt két évben volt, amiben változott, a szokásos Roxanne-féle mosolyát nem tudta levedleni magáról. Kedvessége, türelme és jószíve azonban még mindig meg tudta lepni a fiút, aki büszke volt arra, hogy egy ilyen lányt mondhat a barátnőjének már több mint két éve.

Nemcsak azért, mert a mögöttük álló hónapok próbára tették a kapcsolatukat, és Roxy mindeközben is mellette állt, szüntelenül támogatta őt, hol sütött neki egy finom sütit, hol adott neki egy bátorító csókot, hol pedig egyszerűen csak megértette, hogy nem tudnak találkozni, mert Alex és ő is sokat tanultak, és nem volt idejük egymásra. Abban azonban nagyon szerencsésnek mondhatták magukat, hogy egy városba jártak egyetemre, ugyanis mindketten Chicagóban tanultak tovább, ahol ő programozónak készült, míg barátnője pszichológia szakra járt. Roxy-val együtt Helent is felvették szociológia szakra ugyanarra az egyetemre, míg Dave vele együtt a programozó szakot választotta, és ők is együtt jártak az órákra.

Bár ez még az utolsó évben elég kérdéses volt, hiszen mindannyian kisebb, közelebb eső egyetemekre is beadták a jelentkezésüket, haverja például Milwaukee-be is kerülhetett volna, míg a lányok több olyan iskolát jelöltek meg, amelyek Galenához közelebb estek. Mivel azonban mind a négyüket felvették Chicagóba, nem is volt kérdés, hogy oda mennek. Alex nem tudta volna elképzelni, hogy csak hétvégente találkozzon velük, így nagyon örült neki, hogy ez mindenkinek összejött. Persze, a megélhetés miatt mind a négyen dolgoztak egyetem mellett, ám azzal, hogy négyen béreltek egyetlen albérletet, jóval könnyebb volt a dolguk.

- De jól nézel ki, ne aggódj! – nyugtatta meg Roxy kislányos mosollyal, és ezzel visszarángatta őt a gondolataiból. Az elmúlt két év szokatlan és különleges volt, hiszen az egyetem sok újat hozott az életükbe, ám tekintve, hogy mindenki így támogatta őt a családjától kezdve a barátain át a barátnőjéig, minden sokkal könnyebben és boldogabban ment.

- Én csak azon aggódom, nehogy valaki szemet vessen rád ebben a gyönyörű ruhában! – jegyezte meg félig komolyan, félig komolytalanul, ám arcán pimasz mosoly jelent meg, ami arra engedte következtetni a fekete szépséget, hogy csupán féltékeny.

- Á, úgyis tudod, hogy nem mozdulok el előled ma este, úgyhogy nem kell félned! – nyomott volna egy gyors puszit a fiú arcára, aki azonban tudta, mire készül, így inkább szembefordult vele, hogy puszi helyett csókot kaphasson. Ez már megszokottan édes és megnyugtató csók volt, nem olyan puhatolózó és bizonytalan, mint két éve, azonban Alex is tudta, hogy azoknak az időknek is megvolt a maga szépsége. Az izgatottság a lány első jele után, a zavarodottság, amikor arra készült, hogy elhívja az őszi bálra, a boldogság az első csóknál, és az első randin szerezett vidám emlékek mind eljuttatták őket oda, ahol most voltak.

- Helen, nézd csak meg őket! Pont olyan fülig szerelmesek, mint két éve! – bukkant fel Dave vigyorogva, és miután a páros kivált a csókból, kezdődött az ölelgetések sorozata.

- Csajszi, milyen jó kis hajad van! – lelkesedett fel Helen barátnője rövidebb frizuráját látva, ami először megdöbbentette Alexet is, de most már még csinosabbnak és nőiesebbnek gondolta a lányt, mint valaha – Úgy hiányoztál! – ölelgette meg Roxy-t, hiszen Helen azelőtt egy hétig a családjával volt nyaralni, utána pedig Dave-vel mentek el egy közös túrázós hétvégére, úgyhogy már két hete nem látták egymást. Ez pedig, mint ahogy Alex az évek során megtanulta, a lányoknál már rettentően hosszú időnek bizonyult.

- Mi újság, haver? Látom, azért nem késtünk el annyira – vigyorgott szórakozottan, mintha nem a kezdés előtt háromnegyed órával jelentek volna meg, hanem csak öt perccel előbb. Helen erre mosolyogva megforgatta a szemét, és cukkolva megjegyezte:

- Ha rajtad múlt volna, tuti, később jövünk! Úgy kellett még egy fél órája rácsörögnöm, hogy menjen már fürödni, mert lassan indulni szeretnék – kérte ki magának a göndör hajú lány, aki pontosságáról és precízségéről még mindig híres volt. Tekintve, hogy egyik páros sem élt együtt, amikor nem a közös albérletükben voltak, hanem Galenában a családjaikkal, így mindenkinek igazodnia kellett a másikhoz. Alex felvette Roxy-t autóval – hiszen már büszke jogsis volt, és a család kocsiját ő kapta meg, mert Madison és Jake logikusan előbb indultak, mint ők -, míg Dave fuvarozta ide Helent.

- Jól van, na. De te a lustaságom ellenére is ugyanúgy szeretsz! – vonogatta fel a szemöldökét a Borg fiú, aki még mindig nem tudott hosszú fürtjeitől megszabadulni. Bár fodrásznál volt, mert barátnője elküldte őt egyszer, amikor már túl hosszúnak ítélte a frizuráját, de még így is állig értek a tincsei. Így a családi hagyományt sem törték meg, és Helen is boldog lehetett.

- Még szép! – válaszolta széles mosollyal a lány, majd gyors puszit nyomott az elégedetten vigyorgó barátja arcára.

Alex és Roxy erre összepillantottak, és a fiú szinte biztosra vette volna, hogy barátnője is ugyanarra gondol, amire ő: szinte semmi sem változott azóta, hogy két éve megismerték egymást. Bár külsőre azért némileg felnőttesedtek, és komolyabban foglalkoztatta őket a jövőjük kérdése, ám kapcsolatuk is kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel békés és boldog volt, és ők maguk is ugyanúgy viselkedtek, mint az utolsó középiskolás évükben.

Alexet mégsem zavarta ez, hiszen még mindig a világ legszerencsésebb fickójának vallotta magát, hogy egy olyan kedves, aranyos, türelmes, földhözragadt és sokszínű lány lehetett a barátnője, mint Roxanne, nem is csoda, hogy apja és Madison esküvőjére is őt hívta el kísérőjének. És most itt voltak, és büszkén és mosolyogva állt barátnője mellett, abban reménykedve, hogy talán egy nap majd ők nem a meghívottak között lesznek, hanem ők lesznek azok, akik másokat hívnak meg.

RILEY

- Egy kis figyelmet kérnék! – ütögette meg a villájával a pezsgős pohara szélét Mr. O’ Neill, és erre az étteremben ücsörgő vendégek mind elnémultak, és kíváncsian pislogtak az asztalnál ülő párosra. Még Riley szerint is gyönyörű volt Madison az esküvői ruhájában, bár már nem volt különösebb baja a nővel, úgyhogy ezt meg is mondta neki a ceremónia után, és nevelőanyja hálás mosolyt is küldött felé.

Hát, igen, két év sok idő volt, és ezalatt ő is megbarátkozott a helyzettel, és családja is összekovácsolódott, úgyhogy az, hogy négy év ismertség és két év együttélés után sor került az esküvőre, nem volt furcsa. Apjuk természetesen beleegyezésüket kérte, mielőtt a nagy kérdést fel akarta tenni, de még Riley is csodálkozott rajta, milyen egyszerűen egyezett bele a dologba. Hát, változnak az idők…

- Szeretnék köszönetet mondani, immár feleségemnek, Madison Johnsonnak, hogy mellettem állt, és türelmesen viszonyult a fiúkhoz is – kezdte apjuk a nőre pillantva, mire a fiú az utalásra csak egy nosztalgikus mosolyt ejtett, ugyanis, miután változtatott viselkedésén, valószínűleg jelentősen meg is könnyítette a nő dolgát, és már nem kellett annyi türelem hozzájuk, mint két évvel azelőtt – Tudom, hogy ez neked is nehéz volt, és az együttélés is meghozta a maga hullámvölgyeit, azonban még mindig ugyanúgy szeretlek, mint négy éve. Remélem, hogy ezek az évek csak egyre jobban gyarapodnak, és hálás vagyok, hogy igent mondtál a kérdésemre – nézett szeretetteljesen a férfi immár feleségére, aki majdnem könnyek között tört ki a vallomás hallatán. Riley csak szelíd mosollyal nézte a párost, hiszen tudta, hogy anyját senki nem pótolhatja, de Madison jó nevelő volt, és nem is akarta helyettesíteni az édesanyjukat, úgyhogy nem vált a rajongójukká, de támogatta a kapcsolatukat.

Ezután mindnyájuk poharukat emelték az ifjú párra, utána Madison is köszöntőt mondott, majd utána elindították a bulit is, úgyhogy mindenki azt csinált, amit akart. Ehetett, ihatott, táncolhatott, vagy éppen leléphetett legjobb barátja mellől, mint Will, aki ezt a pillanatot választotta arra, hogy felmérje a helyi „kínálatot”.

- Aztán ne halljak rosszat felőled! Elvégre is a családtagjaim és az ismerőseink vannak itt, és ha lerészegedsz, vagy három lánnyal mész haza, azzal az én nevemet is bemocskolod – figyelmeztette Riley vigyorogva legjobb haverját, aki mintha mit sem változott volna az elmúlt két év alatt: egyfolytában járt a szája, osztotta az észt, mindig viccelődött és poénkodott, és még mindig a boldog szinglik életét élte. Valahogy a szerelem elkerülte őt, de az esküvő hallatára elhatározta, hogy ezen változtat.

- Jól van, főnök! Értettem – küldött felé egy széles vigyort Will is, mielőtt még bevetette volna magát a táncoló párok közé, magára hagyva Riley-t és barátnőjét. A fiú hirtelen nem is tudott mit mondani, úgyhogy automatikusan elkezdte igazgatni a rosszul felrakott nyakkendőjét.

- Jaj, ne szórakozz már ennyit azzal a nyakkendővel! – ripakodott rá a fiú barátnője türelmetlenül, majd kezébe vette az irányítást, és megkötötte neki a nyakkendőjét. Riley csak szemforgatva tűrte ezt, ugyanis utált kiöltözni, de mit tehetett volna, ha egyszer ez volt az illő megjelenés, és nem akarta a családját kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy máshogy bukkan fel, és szégyent hoz az O’ Neill névre. Hiszen itt már nemcsak az apja, Madison és a bátyja láthatta, hanem a család összes barátja, és mindegyik rokon a nagyszülőkön át a másod unokatestvérekig, úgyhogy legalább 100-an zsúfolódtak össze a legnagyobb galenai étteremben, amit a pár erre a napra foglalt le, és nem engedtek be mást a meghívottakon kívül. A fiú nem is csodálta ezt, hiszen konkrétan más nem is tudott volna beférni, mert még ők is szorongtak egymás mellett, de hát most már legalább tudta, milyen egy esküvő, és az utána következő lagzi.

- De, ha a barátnőm meg tudja csinálni, nekem minek kéne erőlködnöm? – cukkolta Ebony-t vigyorogva, aki csak mosolyogva megforgatta a szemét.

- Azért, mert te vagy a férfi, és szégyenszemre egy lány jobban tud neked nyakkendőt kötni, mint te magadnak – vetette a szemére kinyújtva a nyelvét, ám az O’ Neill fiú már nem is tudott haragudni az ilyen megjegyzései miatt, sokkal inkább örült neki, hogy az ilyen, cukkolós kis beszélgetéseik megmaradtak.

Akkor, amikor arra vártak, hogy kiderüljön, a vörös ciklon melyik szülőjénél marad, úgysem volt ilyen, és Riley-ban azóta is benne volt a félsz, hogy egyszer majd megint így kell látnia őt. De nem, azután, hogy megkapta az sms-t, hogy Ebony az édesanyjával marad Galenában, már kezdett visszatérni a lány jókedve, azonban, miután elkezdett csak az anyjával egy fedél alatt élni, újabb veszekedések kerekedtek belőle. Pár hét múlva azonban ez az ügy is lecsitult, és mára már a csaj elmondása szerint jóval közelebb áll szülőjéhez, mint bármikor azelőtt. Persze, Ebony viselkedéséből kifolyólag máig vannak kisebb összezördüléseik, mégis mindketten úgy vélik, hogy jól megvannak. Legalábbis ahányszor a fiú ott volt náluk, mindig boldognak és békésnek látta a párosukat, és a csaj sem szokott róla annyit panaszkodni, úgyhogy úgy tűnt, az a régebben hiányzó anya-lánya kapcsolat most végre beköszöntött az ő életében is.

- Engem nem zavar. Már akkor annyi lett a férfias büszkeségemnek, amikor normálisan el kellett, hogy hívjalak az első randinkra – idézte vissza a napot, amikor szinte odavágta a kérdést a lánynak, hogy eljönne –e vele egy igazi randira, és Ebony addig nem mondott igent, ameddig szépen, kulturáltan meg nem tudta fogalmazni a kérését, és nem tudott szépen a csaj elé állni. Hát, igaz, ami igaz, a vörös ciklon sosem volt könnyű eset, de ő így is szerette őt.

- Legalább egy kicsit megemberesedtél nekem köszönhetően! – büszkélkedett pimasz vigyorral barátnője, és ebben teljesen igaza is volt. Sok mindenben megváltoztatta barátját, és bizony sokszor is próbára tette, de ő mindig úgy érezte, hogy megéri, hogyha a másikért kell küzdenie.

- Az biztos – értett egyet Riley bólogatva, de ugyanakkor büszke is volt magára. Képes volt már bocsánatot kérni, ha megbántotta őt, képes volt normálisan randira hívni, bevallani neki az érzéseit, nem cukkolni annyit, és képes volt várni rá, ha az kellett.

Ebony ugyanis a szünetekben mindig elutazott apjához Kínába, és ez nyáron nemcsak két hetet, hanem hat hetet jelentett, ami bizony jócskán próbára tette őt. Azonban a lány imádta a kínai kultúrát, az ételeket, a látnivalókat, meg is tanulta a nyelvet, és ezt tetézve azt is eldöntötte, hogy egyetemen az ázsiai kultúrával szeretne foglalkozni, és, ha esélye van rá, akkor ki is szeretne költözni oda. A fiú ennek először nem örült, de aztán rájött, hogy még ő is simán kimehet vele, ha addig együtt lesznek, és azért nem bánta, hogy a másiknak már vannak álmai és tervei. Sőt, tekintve, hogy Ebony az apjával is elég jó viszony ápolt, még boldogan is utazott oda-vissza, hiszen annak köszönhetően, hogy szülei rájöttek, hogy ők ketten nem valóak egymásnak, még lányuk mindkettejükkel jóban lehet. Így is lett, és bár az apja és anyja nem mutattak érdeklődést aziránt, hogy újrakezdjék, ő azért mindkettejükkel megvolt. Riley-nak pedig csak ennyi számított.

- Nem akarsz táncolni? – kérdezte hirtelen a fiú, majd oldalra pillantott barátnőjére, aki felvont szemöldökkel nézett vissza rá.

- Miért? Már megtanultál táncolni?

- Nem, de nem lépek rá a lábadra. Ígérem – tette a szívére a kezét színésziesen, ugyanis az első táncuknál úgy letaposta a csaj lábát, hogy az utána egy évig nem akart vele újra táncolni. Hát, nem volt ő sem tökéletes, ezt be kellett vallania, de nagyon igyekezett.

- Jól van, de csak most az egyszer! – jegyezte meg mosolyogva, és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. Riley ezen felbátorodva gyengéden megfogta a lány kezét, aki már bátran megszorította azt, és bevetették magukat a táncoló tömegbe. Itt talán a sors akarta, hogy a fiú és barátnője a bátyja mellé kerüljön, ugyanis Alex gyorsan kacsintott rá is egyet, majd a fülébe súgta a következőt:

- Ezt jól összehoztuk, öcsi, nem igaz? – utalt arra, hogy mindketten boldogok voltak, rendelkeztek már barátnőkkel, és még a családi béke is helyre állt.

- De, igaz – bólintott rá Riley is mosolyogva, és be kellett látnia, hogy ez nem maga volt a pokol, mint azt két évvel ezelőtt gondolta volna. Nem, ez annál sokkal jobb és izgalmasabb volt.

THE END