Round 07

Hey-ho, Galenators!

Tádám, megérkezett a 7. fejezet is! :) Lehet, hogy már ráuntatok a hosszú fejezetekre, de ez is elég hosszú lett, ugyanis sok minden történik benne, és a két páros kapcsolata szintén sok mindent él meg. Remélhetőleg találtok benne vicces, aranyos és meglepő részeket is, ugyanis én ezzel a három szóval jellemezném ezt a fejezetet. Roxy és Alex még jobban nyitnak egymás felé, és újra felbukkan Dave és Helen, és megint együtt lógnak. Ebony és Riley a békülésük után újra beszélgetnek, és hol cukkolják egymást, hol végre őszintén megnyílnak a másik felé. Ebony hátteréről most tudunk meg többet, és a következőben is magyarázatot kapunk a cselekedeteire, de amit most megtudunk, az a végéig hatással lesz a történet fonalára. :)
Minden esetre vigyázzatok továbbra is magatokra, és jó olvasást! ;)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

ROUND 07

ALEX

A fesztiválon töltött idő meghozta a várt hatást: a következő héten Helen és Roxy kérdés nélkül hozzájuk csapódtak, és közös szünetekben is együtt beszélgettek, még a menzán is egy asztalhoz ültek le. Alex természetesen roppant büszke volt magukra ezért, hiszen ki hitte volna még az első hét után - amikor a lánnyal pár mondatot váltottak, és úgy tűnt, hogy a másik nem is akart ezen változtatni -, hogy ez esetleg egyszer még meg is változhat? Ő nem számított erre, de nem adta fel, le akarta bontani a lány köré épített falakat, hiszen kíváncsi volt, hogy ki is az az igazi Roxanne Collins, és mi az, amit a csigaházába bújva rejtegetni próbált. Maga sem sejtette volna, hogy ez be fog következni, de egyre több és több kérdés merült fel benne, ahogy vele beszélgetett. De már beszélgettek! Ő pedig leplezetlenül jól érezte magát Roxy társaságában, és ha el is váltak egymástól, míg nem találkoztak újra, nem tudta levakarni azt az idióta, büszke vigyort az arcáról, de nem is akarta. Úgy érezte, végre jó vágányra ért, és már nem futott egy reménytelennek tűnő vonat után.

Szinte nem is vette észre, mennyire elszaladt a hét, már megint pénteket írtak. Egész héten jóleső érzés és férfias büszkeség töltötte el a tudat miatt, hogy ilyen jól a lány közelébe tudott férkőzni, és úgy érezte, hogy egy nap még hálás lesz Mr. Hamiltonnak, a matektanárnak, aki őt ajánlotta a korrepetáláshoz, mert végül is ez volt az oka, hogy több időt tudott tölteni Roxy-val. Taníttatásának első próbatétele azonban a hétfő volt, amikor megírták a tanév első dolgozatát, és bár a lány elég pozitívan mesélt róla, nem akarta biztosra mondani, hogy sikerült –e neki megütni az A-s szintet vagy sem. Pénteken azonban erre is fény derült.

- Kijavítottam a dolgozataikat, és meg kell mondjam, igazán szépen dolgoztak. Nem vártam volna ilyen magas százalékokat a végzőseknél, de kitettek magukért – bólintott elismerően, majd feljebb tolta szemüvegét az orrnyergén, és hunyorogva az előtte heverő papírokra nézett – Kérem, osszák ki, és, ha kérdésük van, tegyék fel a kezüket! – nyújtotta egy első padban ülő szemüveges fiú felé, mire az átvette tőle, és lassan osztogatni kezdte, néha fürkésző tekintettel felpillantott a lapok közül, hogy felmérje, ki hol ül a teremben, aztán továbbosztotta őket. Be kellett vallani, hogy csigalassan haladt, és Alex lopva Roxanne-re pillantott, aki ajkát harapdálva, nyakát nyújtogatva figyelte, hogy a fiú hová tart, és néha aranyosan lebiggyesztette az ajkát, amikor elmentek mellette, de még mindig nem landolt a dolgozata az asztalon.

- Á, hibátlan! – kurjantott fel mellette Dave vigyorogva, majd kezeit összefonva a mellkasa előtt, elégedetten hátradőlt a székén. Erre a második padban, barátnője mellett ülő Helen szélesen mosolyogva hátrafordult, és hüvelykujját feltartva jelezte gratulációját. A lány mogyoróbarna tincsei rakoncátlanul göndörödve csapódtak vállának, ahogy feléjük fordult, és tengerkék szemei csakúgy csillogtak a vidámságtól. Dave mutogatott a lány felé, mire az két mutatóujjából egy A-t formázva jelezte vissza neki érdemjegyét. Alexnek erre el kellett vigyorognia, ugyanis ő sem volt vak, tisztán látta, hogy azok ketten bírták egymást, csak éppen még nem vallották be a másiknak, pont, mint ők Roxy-val. Külső szemlélőként talán nekik is ennyire nyilvánvaló érzéseik voltak?

Helen ekkor hirtelen visszafordult, és kíváncsian közelebb hajolt barátnőjéhez, aki meglengette előtte megkapott dolgozatát, mire a másik valamit hevesen mutogatni kezdett neki. Gesztikulációja inkább volt gratuláló, mint sajnálkozó, de addig, míg Roxanne rá nem mosolyodott szélesen, és ő is A-t formálva az ujjaiból, nem osztotta meg vele a hírt, nem volt benne biztos. Így viszont már büszke tanár módjára hátradőlhetett, és szélesen vigyorogva gratulálhatott a lánynak.

- Tudtam, hogy sikerülni fog – jegyezte meg mosolyogva, amikor a lány óra után lerakta elé a dolgozatot, amiben összesen két pontot vesztett azzal, hogy valahol nem ellenőrzött vissza. Roxy azonban ettől is felvillanyozódott, és olyan sugárzó tekintettel nézett vissza rá, hogy a fiú még gyönyörűbbnek látta, mint egyébként.

- Köszönöm szépen, hogy eddig is segítettél! Nélküled biztos nem lett volna ilyen jó – hálálkodott aranyosan rebegtetve pilláit, miközben barátnője hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

- Öntsél belé némi önbizalmat is az óráidon, mert az nagyon ráférne! – viccelődött legjobb barát módjára, majd játékosan meglökte Roxy vállát, hogy azért ne vegye sértésnek ezt, de a teremben mindenki tudhatta, hogy Miss Collins nem a nagyképűségéről volt híres.

- Majd igyekszem – ígérte Alex, bár a lánynak tényleg nem ártott volna még néhány önbizalom növelő gondolat, mert a korrepetálások során is rájött, hogy akkora segítség nem kellene neki, csak valószínűleg fél tőle, hogy az utolsó évben esetleg B-s lesz matekból, de alapvetően nem sok gond volt a matekhoz való tudásával. Minden esetre ő szívesen taníttatta, úgyhogy le nem mondott volna ezekről az órákról.

- Akkor ünnepeljük meg egy ebéddel, mert majd kilyukad a gyomrom! – szólalt meg mellettük Dave a hasát fogva, mire a két lány összenézett, és egyszerre nevettek fel – Hé, ez most miért volt olyan vicces? – tettette a sértődöttet továbbra is, és felvont szemöldökkel nézett a kettősre, akik somolyogva kezdtek kisétálni a teremből.

- Ők lányok… mi nem érthetjük őket – jegyezte meg vigyorogva Alex, amikor haverjával együtt követni kezdték őket, bár volt ebben valami. Még mindig fogalma sem volt róla, hogy a másik úgy érez –e iránta, mint ahogy ő a lány iránt, de abban biztos volt, hogy hamarosan úgyis eljön az az idő, amikor erre is fény derülhet.

Bár az első matek dolgozaton már túl voltak, a korrepetálás még mindig ugyanúgy ment, így miután a kis csapat elment ebédelni, a következő állomás számukra a könyvtár volt. Most volt az első alkalom, hogy így együtt érkeztek, már beszélgetve és nevetve léptek be a helyiségbe, és ez furcsa, de jó érzéssel töltötte el a fiút. Láthatóan azonban Mrs. Johnson is észrevette ezt a változást, ugyanis olyan pillantást küldött feléjük, mint a büszke nagymamák szoktak, amikor a kedvenc sorozatuk szereplői végre összejönnek. Alex erre a gondolatra zavartan beletúrt a hajába, de azért a korrepetálás további részében próbálta inkább figyelmen kívül hagyni az idős nő sertepertéléseit körülöttük, és inkább a feladatokra koncentrált, vagy éppen a lány arcát figyelte, amint a jegyzetfüzetébe firkálta le a számokat, mert nem tudta megállítani magát, hogy ezt ne tegye. Néha Roxy is visszapillantott rá, és ekkor mintha bűnösnek érezte volna magát, de nehezen tudta elszakítani a tekintetét a lány hamvas arcáról, rózsás ajkairól és ébenfekete tincseiről. A másik közelsége ugyanis újra és újra eszébe juttatta annak a bizonyos őszi bálnak a gondolatát, amiről Dave mesélt neki nemrégen, és amire párt is hívhattak maguknak. Ő minduntalan Roxy-ra gondolt, azonban tudta, hogy még korai lett volna erre rákérdezni, illetve még annyira biztos sem volt a dolgában, hogy az elhívást is megkockáztassa. De tudta, majd nemsokára elég önbizalmat gyűjt, hogy megtegye.

- Mennem kéne, mert későre jár már – jegyezte meg a lány öt óra körül, amikor hirtelen felpillantott a helyiségben lévő egyetlen, hatalmas faliórára, és bocsánatkérően pillantott a fiúra.

- Ó, igen, kicsit tovább tartottam, mint eddig – kapott észbe ő is hirtelen, és szedelődzködni kezdett, majd várakozva Roxy-ra pillantott. A lány fejével az ajtó felé intett, így ő vállat vonva követte őt, mert ez tűnt számára a legjobb megoldásnak. Nem akarta megvárni, míg a lány csak úgy egyedül elsétál, mint az utóbbi alkalmaknál, úgyhogy inkább vele tartott.

- És mit szoktál egyébként a korrepetálás után csinálni? – kérdezett rá tágra nyílt szemekkel Roxanne, és megigazította válltáskáját. Alexet valószínűleg egy héttel azelőtt még meglepte volna ez a kérdés, de miután a lány egyre jobban kezdett nyitni felé a fesztivál óta, azóta nem hőkölt hátra az ilyen kíváncsiskodásoktól.

- Általában képregényeket olvasok, vagy zenét hallgatok, filmet nézek, segítek a ház körül, tehát, ami éppen jön – vonta meg a vállát szórakozottan, hiszen alapvetően semmilyen terve nem volt az ilyen lazítós péntek délutánokra, mindig tette, amihez kedve volt. Ilyenkor már nem tanult, feleslegesnek érezte, hogy még a pénteket is rááldozza, ugyanis szombaton általában úgyis végzett a tanulnivalóval, úgyhogy ilyenkor megtehette, hogy egy kicsit pihent.

- Ne már! Tényleg vannak képregényeid? – kérdezett vissza szájtátva – Az annyira jó, én mindig is szerettem volna egyet, és muszáj volt Thomastól elvennem őket, mert anyu nem engedte, hogy én ilyen fiús dolgokkal foglalkozzak – forgatta meg a szemeit mosolyogva, mintha ez lett volna számára a világ legnagyobb problémája, de közben látszódott rajta, hogy jót szórakozott anyukája véleményén.

- Ezek nem is csak fiús dolgok!

- Én is ezt mondtam neki, de hasztalan – csóválta a fejét szélesen mosolyogva a lány – Valószínűleg apa képregény imádata miatt nem támogatja annyira ezt az ügyet – vonta meg a vállát kérdőn, miközben kilökte maga előtt az iskola bejárati ajtaját. Ahogy megcsapta őket a hűvösebb, őszi szellő, Roxy lófarokba fogott haját is meglibbentette, és ahogy az abból kikandikáló tincsek körbefonták az arcát, nagyon aranyosnak tűnt.

Alex maga sem értette, hogyan tudott így reagálni, ha a lány a közelben volt, de nem tudta visszafogni magát. Eddig kétszer volt barátnője, és mindegyik az okos, „jól tanuló lányok” csoportját képviselte, mégsem érezte egyiküknél sem, hogy ennyire meg akarja kedveltetni magát a másikkal. Roxy esetében volt azonban valami kihívás is ebben: nem volt éppen könnyű dió, meg kellett ismerni őt, lassan közeledni felé, és még így sem volt biztos benne, hogy a kiszemeltje kedveli –e őt. És ő pedig sosem hagyhatott elveszni egy kihívást, így hát tudta, hogy akkor neki lépnie kell, de bármennyire is sietni akart, és már türelmetlen volt, hogy meg tudja az igazságot, tudta, hogy nem ez lenne a legmegfelelőbb alkalom. Azonban, ha így folytatják, már csak idő kérdése volt, hogy mikor akar lépni.

- Ha valamelyik sorozat nincs meg nektek, szívesen adok kölcsön – ajánlotta fel lelkesen, hiszen annyi képregénye volt, hogy egy szekrényt meg tudott vele tölteni, ezért ha egy sorozatot kölcsön kellett volna adnia, főleg egy olyan lánynak, mint Roxy, azt egyáltalán nem bánta volna.

- Megvan A Csodálatos Pókember is? – kapott az alkalmon mosolyogva a lány, mire Alex jóízűen felnevetett. Ez a lány aztán tényleg nem semmi volt! Csinos volt, okos, szerette az Imagine Dragons-t, jól tudott célba lőni, imádta a vattacukrot, mindent megtett volna a családjáért, és még a képregényeket is szerette?

- Még szép!

- Akkor, ha nem bánod, azt mindenképpen elolvasnám, mert imádom Pókembert, hiszen jóképű, okos, és emellett még életeket is ment. Mit nem lehet szeretni benne? – tárta szét a karjait rajongó lány módjára, és szája széle egyre jobban felkunkorodott.

- Á, szóval az okos fiúkat bírod? – viccelődött némi kíváncsissággal a hangjában, bár ezzel legalább megtudhatott volna valamit Roxy pasi ideáljáról, ami elég hasznos lett volna a számára. Szerencséjére nem sok pasit látott a másik körül legyeskedni, de mivel a könyvszereplőkön és a filmek főhősein kívül nem sok támpontja volt, hogy milyen fiúkat tudna megkedvelni, így csak próbálta magát adni, hátha ezzel célba tud érni.

- Igen. Nem éppen rossz dolog, ha egy fiú intelligens – válaszolta csibészi mosollyal, mintha pontosan tudta volna, Alex mire akart kilyukadni. Ő erre a gondolatra hirtelen nem tudta, mit tegyen, és mondjon, hiszen fogalma sem volt, ilyenkor mit illik mondani, hogyan kéne erre reagálni. Inkább zavartan beletúrt a hajába, azonban mégsem akarta kételyek között tartani a lányt, ugyanakkor attól is tartott egy kicsit, hogy ő sokat képzelt ebbe bele, úgyhogy inkább ruganyos léptekkel folytatta a sétát Roxanne mellett.

- A Gwen Stacy-féle okos lányok sem éppen rosszak – tette hozzá Pókember eszes barátnőjére utalva, aki most, hogy belegondolt, tartalmazott néhány karaktervonást a mellette sétáló lányból is. Mindketten ugyanolyan kitartóak, határozottak és természetesen éles eszűek voltak, és nagyon ragaszkodtak a családjukhoz. Azért remélte, hogy ők szerencsésebben végzik majd, mint a képregénybeli páros.

- Á, szóval nem rosszak? – szórakozott a megjegyzésén Roxanne, de Alex ebből csak azt tudta leszűrni, hogy jól szórakozott a helyzeten, azt viszont nem, hogy ez a mondat mit jelentett a lány számára. Mit volt mit tenni, még mindig nem volt gondolatolvasó, és a lányok gondolatait még ő sem tudta kitalálni!

Néhány másodpercig néma csend telepedett közéjük, és csak a mellettük elhúzódó néhány autó motorjának hangját vagy fékcsikorgását lehetett hallani, hol-hol pedig a feltámadó szél süvítését. Aztán furcsa módon a lány szólalt meg először:

- Egyébként hogy viseled a költözést? – vonta meg a vállát kérdően, miközben oldalra pillantott, így tekintetük összefonódott.

- Én egész jól viseltem, de az öcsém nem annyira. Elég lázadó, és senki nem tudja, mit kéne neki mondani, vagy hogyan kéne hozzá viszonyulni – válaszolta kicsit bőbeszédűbben, mint ahogy másnak mesélte volna, de úgy érezte, hogy Roxanne egyébként is meghallgatná, és amilyen nagy családja van, megértené a kistesókhoz kapcsolódó problémákat.

- Nem beszéltél vele róla? – kérdezett rá nagyokat pislogva, miközben füle mögé tűrte egy éjfekete tincsét. Szemében látszódott az aggódás és a kíváncsiság, és úgy tűnt, mint aki tényleg segíteni akart a fiúnak.

- Próbáltam, de soha nem válaszolt normálisan – csóválta a fejét lemondóan, és újra eszébe jutott a fesztivál előtti veszekedésük, amikor Riley teljesen kikelt magából. Azóta nem is nagyon beszéltek, és ez aggasztotta őt, de akárhányszor hosszabban próbált volna beszélni a fiúval, az mindig valamilyen kifogást keresve kibújt a találkozás alól.

- Én megpróbálnám azért még egyszer – biztatta őt egy barátságos mosollyal Roxanne, és látszott a reagálásán a sokévnyi tapasztalat - Thomasnak is volt egy időszaka, amikor nem sokat beszélt, de aztán kiderült, hogy az egyik haverja gúnyt űzött belőle, és ez rosszul esett neki, azért kezdett el mindenkivel ellenségeskedni. Talán, ha többször is rákérdezel, és egyszer nem hagyod, hogy kibújjon a válaszadás alól, akkor meg fog nyílni. Legalábbis nálam ez bevált – vonta meg a vállát, és felpillantott a fiúra, aki hálásan elmosolyodott. Nem érezte tolakodásnak, hogy a családjukról beszélgettek, hiszen Roxy is megosztotta már, milyen a családja, és ő is, így inkább olyan volt ez, mint egy kis öcsikhez való kézikönyv eszmecseréje.

- Megpróbálom még egyszer. Talán a női praktikák beválnak – tette hozzá szórakozottan, miközben újabb kanyar vettek be. Ő nem tudta, pontosan merre haladnak, egyszerűen csak követte a lányt, aki azonban céltudatosan lépkedett tovább a kertvárosi házak mellett kikövezett útszakaszon. Bármennyire is komolyabb témákról beszélgettek már, nem érezte magát feszültnek vagy kitárulkozónak, egyszerűen csak jól esett ilyeneket megvitatni a lánnyal, és a véleménye által többet megismerni róla. Még ha nem is csináltak semmi különöset, Alex jól érezte magát mellette.

- Á, csak néha már volt részem ilyenekben! – legyintett nevetve - Imogen is éppen egy olyan időszakon megy keresztül, hogy már nem mond el mindent, ami vele történt, de ilyenkor is mellette kell lennem – fűzte hozzá egy nagy bólintással alátámasztva mondanivalóját, miközben gesztenyebarna szempárja csillogott a szeretettől és az aggódástól. Alex hihetetlennek tartotta, hogy egy korabeli lány ennyire kötődik még a családjához, és még mindig rendkívül ragaszkodik hozzájuk, segíti őket, pedig mások éppen el akarnak szakadni tőlük, és végre önállósodni.

- Gondolod, hogy azért ilyen, mert más nő is bekerült a képbe? – bukott ki a fiúból hirtelen, de úgy érezte, hogy nem tarthatja ezt magában tovább. Már egy ideje gondolkozott ezen, de végül mindig arra jutott, hogy Riley is lehet már annyira okos, hogy tudja, hogy Madison sem az anyjuk akart lenni, csak gondoskodni akart róluk, így valószínű, nem ez állt fent. Tudta, hogy öccse sem tudta szemrebbenés nélkül túltenni magát az anyjuk halálán, de nyolc évnek elégnek kellett lennie, hogy begyógyítsa a sebeket. Akkor a költözés volt rá ilyen hatással? Vagy az apjuk viselkedése? Netán lányok voltak a dologban?

- Én azt mondanám, hogy igen – válaszolta némi gondolkozás után, és gondterhelten összeráncolta a homlokát. Precíz, megfontolt választ akart adni, ezért össze is szorította az ajkait a nagy koncentrálásban – Tudom, hogy ti, srácok, mindig olyan keménynek mutatjátok magatokat, de titeket is megviselnek az ilyen dolgok. Amikor a másik nagymamánk elhunyt, Thomas másnap ki sem mozdult a szobájából, úgy kellett neki bevinnünk az ebédet, és azóta is, ha szóba kerül a nagyi, mindig szótlan lesz. Szóval lehet, hogy nem tudta túltenni magát anyukátok elvesztésén, és ezért ilyen. Vagy a baleset előtt is így viselkedett? – kérdezett rá tágra nyílt szemekkel, és Alexet komolyan elgondolkoztatta a kérdés. Most, ahogy belegondolt mindenbe, és úgy érezte, a puzzle darabjai összeállnak, egyre jobban kezdte azt érezni, hogy eddig tényleg teljesen rossz úton járt. Lehet, hogy Riley tényleg még az anyjukat gyászolta, de miért? Azt hitte, hogy ez túl egyértelmű, és ilyenről nem is lehet szó, mert hát nyolc év - neki sem teljesen, de már kezdte - begyógyítani a sebeit, és Madison sem volt gonosz. Tényleg ennyire vak báty lett volna?

- Nem, nem igazán – nyögte ki meglepetten, hiszen öccse tényleg csak azután zárkózott magába, csapkodott ajtókat, kezdett el veszekedni velük, és rontani a jegyein, mióta az anyjuk életét vesztette a balesetben, és még morcosabb volt, amikor apjuk annak ellenére is, hogy egyedül nevelte őket, tréningekre járt Galenába. Alex mindig mondta neki, hogy ezt értük teszi, azért, hogy legyen elég pénzük, de talán mindvégig ez volt a gondja?

- Hát, én nem vagyok te, és nem is ismerem olyan jól a testvéredet, úgyhogy nem is dönthetek helyetted – állt meg hirtelen a lány egy vöröstéglás ház tornáca előtt, és várakozóan felpillantott a nála egy fejjel magasabb Alexre.

- Minden esetre köszönöm – bólintott komolyan a fiú, hiszen ez a beszélgetés tényleg felnyitotta a szemét a dolgokra. Még persze most sem volt biztos, hogy mindvégig erről volt –e szó vagy sem, de már kezdte összerakni a képet, ami eddig homályos volt. Hihetetlen volt, hogy erre hogyan nem jött rá eddig, hiszen annyira nyilvánvaló volt! Mégis, szinte biztosra mondta volna, hogy csak a költözéssel és az új környékkel van gondja, azzal, hogy elszakítják őt a régi barátaitól, mégis most belátta, hogy lehet, hogy még mindig nagyon kötődött az anyjukhoz, és még mindig ennyire ellenségesnek találta az apjukat, amiért az a nő halála után is szerelmes lett. Persze, ő ezt el tudta fogadni, és ezért nem értette, hogy öccse miért nem képes rá. Ő úgy gondolta, hogy Riley már elég nagy és okos volt ahhoz, hogy belássa, az életnek tovább kell mennie, még ha az emberek valakit el is veszítenek, és nem élhetnek életük végéig úgy, hogy ebbe a veszteségbe újra és újra beletemetkeznek. Viszont, ha mégis így álltak a dolgok, el kellett beszélgetnie a testvérével.

- Igazán nincs mit – legyintett zavart mosollyal Roxanne, és hátraintett a házhoz, hogy tájékoztassa őt, hogy megérkeztek a Collins család lakásához. Neki eszébe sem jutott, hogy ennek a beszélgetésnek az lett a vége, hogy tulajdonképpen hazakísérte a lányt, de így utólag büszke volt magára, hogy ez így jött ki.

- Akkor… - kezdte félbehagyva a mondat Roxy, ami néhány másodpercig lebegett kettejük között.

- Akkor… - szólalt meg ő is, és nem tudta, hogy a másik milyen válaszra számított, de még mielőtt folytatni tudta volna, Roxanne megtette:

- Hétfőn találkozunk – biccentett mosolyogva, mire Alex is elköszönt tőle. A lány azonban nem fordult meg rögtön, hogy a ház felé sétálhasson, hanem hihetetlenül gyorsan ott termett a fiú mellett, és egy gyors puszit nyomott az arcára. Őt ez annyira meglepte, és annyira nem számított rá, hogy csak tátott szájjal nézett Roxy után, amint mosolyogva felsétált a tornácra, benyitott, és végül bezárta maga mögött a bejárati ajtót.

A csodálkozástól tágra nyílt szemmel pislogott az előbb elsuhanó teremtésre, és sokáig nem is mozdult onnan. Aztán hitetlenkedve megérintette az arcát, ahol a lány ajkai hozzáértek, és a csodálkozás helyét rögtön széles vigyor váltotta fel, hiszen tudta, hogy ez volt az első jel. Az első jel, hogy ő is tetszik a lánynak.

RILEY

Nem hitte volna, hogy a veszekedésük után valaha is állhatnak majd úgy a dolgok kettejük között, ahogy a fesztivál utáni héten. És mégis… egészen jóban voltak. Külső szemlélő valószínűleg azt mondta volna, hogy tényleg utálják egymást, és azért szólogatnak be továbbra is, ő azonban már tudta, hogy ez nem teljesen így van. Bár semmi pénzért nem merte volna bevallani, de kezdte élvezni a beszélgetéseiket és a kis civakodásaikat is, azonban nem azon a kárörömködő módon, mint azelőtt, hanem tényleg élvezte őket. Ő is tudta, hogy ennek az volt az oka, hogy végre nem kellett bűnösnek éreznie magát, amiért nem kért bocsánatot a lánytól, és ez újfajta löketet adott neki. Hogy mi ütött belé, amikor tényleg megtette, maga sem tudta. És azt sem, hogy miért érezte magát annyira rosszul az előző héten, amikor már biztosra vette, hogy Ebony utálta. Mióta foglalkozott ő azzal, hogy utálják –e vagy sem? Mióta érdekelte, hogy megbánt –e valakit a szavaival, vagy sem? És mióta mosolyogtatta meg őt, ha egy lány is mosolygott mellette? Hát, mindenről Ebony tehetett, és ezzel ő is tisztában volt. Most már azonban valahogy nem zavarta a dolog, hogy a lány újfajta érzéseket hozott ki belőle, ugyanis inkább arra játszott, hogy ne haragítassa őt magára. Már megint.

- Na, de tényleg legjobb barátnők voltatok Cindy-vel? – kérdezte összevont szemöldökkel, mikor pénteken kisétáltak az iskolával szemben elhelyezkedő parkból, ahol néhány emberrel már sikerült interjút készíteniük. Köszönhetően a jobb viszonynak kettejük között, aznap végre nekiálltak a média csoportmunkának, és bár csak egy hét múlva kell majd leadniuk, már így is elvesztegették az előző hármat, úgyhogy úgy egyeztek meg, minél előbb készen vannak vele, annál jobb.

- Ezt meg honnan veszed? – kiáltott fel meglepetten, és egy oktávval magasabb hangon Ebony, mintha Riley azt jelentette volna ki neki, hogy ő tulajdonképpen a fiúkat bírja.

- Will mondta – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, hiszen a haverja amúgy is beszédes volt, és ilyen jó történetekből soha nem tudta kihagyni. Ő azonban örült neki, hogy ezt is megtudhatta, hiszen azóta megfigyelő szemekkel nézte a két lányt, és ha egy helyiségben voltak, látszódott rajtuk, hogy valamiért tényleg nagyon pikkelnek egymásra.

- A haverod néha igazán befoghatná a száját – kelt ki magából durcásan, és morcosan felhúzta az orrát. A fiú így látva őt nem tudott elnyomni egy pimasz vigyort, de mivel Ebony inkább az útjába kerülő leveleket rugdosta a betonon, ezért nem is nézett fel, így nem is tudta ezt észrevenni. Még néhány ilyen másodpercnek el kellett telnie, míg a lány abbahagyta a magába zárkózást, és nagy sóhaj után végre mesélni kezdett:

- Igen, legjobb barátnők voltunk. A szüleink is nagyon jóban voltak, de mivel hetedikes koromban a szüleim közös cége végre globális méretű lett, így egyre többet jártak külföldre, és volt, hogy hetekig nem is láttam őket. Mivel Cindy szülei nem utaztak el, így nem értette, mi a bajom, és miért kezdek másképp viselkedni – hadarta el egy szuszra, de látszott rajta, hogy még koránt sem végzett a meséléssel. Bár szavai határozottan és keményen csengtek, úgy tűnhetett volna, mintha hidegen hagyták volna a múltbéli sérelmei. Azonban, ahogy kerülte Riley tekintetét, és hol a betont bámulta, hol pedig maga elé meredt, biztos volt benne, hogy ezzel csak a fájdalmát próbálja elrejteni – Azt mondta, nincsen ideje az én kesergéseimet hallgatni, mert vannak más barátai is, akikkel foglalkoznia kell, úgyhogy utána már minden úgy dőlt össze, mint egy kártyavár. Én elmentem a lázadó lány irányába, ő pedig a nagymenő csajéba, hiszen őt már jobban érdekelte a divat és a fiúk, mint az én kesergéseim. Úgyhogy a barátságunknak is befellegzett – tette hozzá keserű mosollyal, és nagyot nyelt. Bár próbálta az erős lány képét mutatni, azt, akit ez nem érint meg, és folyamatosan nemtörődöm módon vonogatta a vállát, azért a tőle szokatlan ajakharapdálás leleplezte. A fiú meglepődött ezen a vallomáson, bár nem zavarta, hogy Ebony-t így kellett látnia. Ő sem volt mindig kemény és érzéketlen csávó, ezért pontosan tudta, hogy senki sem visel mindig sebezhetetlen páncélt.

- Mégis, tudod, mi a vicc az egészben? – nevetett fel gúnyosan folytatva a mesélést, és égnek emelte a kezeit. Riley számára olyan sebezhetőnek és ártatlannak tűnt most, amikor a fájdalmáról beszélt, hogy maga is hátrahőkölt a ténytől, hogy milyen meglepetésekkel teli lány sétált mellette. Mit rejtegetett még Ebony a felszín alatt? – Hogy Cindy tényleg jófej lány volt. Csak aztán egy szemét kis liba lett belőle – köpte a szavakat dühösen, és arca is kivörösödött a haragtól. Úgy nézett ki, mint aki a kesergése után majd’ fel akar robbanni, mert nem tudja magában tartani a felgyülemlett haragot. A fiú tisztában volt vele, hogy meg kell ebben állítania, mert nem tudta, mit kell tenni egy olyan csajjal, aki totálisan kiakad, és maga sem volt biztos abban, hogy ezt most akarja kipróbálni.

- Az, egy szemét kis liba – értett egyet komolyan bólogatva, hogy valamennyire támogassa a lányt, de mivel újabb reagálást nem kapott, így rögtön más témát vetett fel, és inkább a megbeszélt tervre kérdezett rá: - Szóval, akkor még áll, hogy megnézed, hogyan gondoltam a filmet? – utalt arra, hogy a szerdai kis civakodásuk alkalmával végül abban egyeztek meg, hogy Ebony átmegy hozzájuk, hogy megnézze, a fiú hogyan is képzelte el a filmet, mert váltig állította, hogy nem bízik Riley informatikai és esztétikai tudásában, és ha nem jól végzi a dolgát, a végén még a lány csinálja meg.

A vörös ciklon a hirtelen témaváltására egy másodpercre hálásan elmosolyodott, aztán újabb reakció jelent meg az arcán.

- Öhm, igen. Miért? Talán azt vártad, hogy megijedek attól, hogy látom a szobádat? – vigyorodott el gonoszan a lány, és most először nézett a mellette sétáló fiúra. Az előző percekben felgyülemlett érzelmei nem tükröződtek a szemében, helyüket inkább pimaszság és kíváncsiság vette át.

- Honnan gondolod, hogy a szobámban tartom a laptopomat? – visszakozott rögtön Riley, de magában jól szórakozott a helyzeten.

- Minden fiú a szobájában tartja a laptopját, nem?

- Azért biztos vannak kivételek – cukkolta tovább Ebony-t, aki hitetlenkedve felnevetett, majd vállon lökte a fiút. Ő azonban nem hagyta magát, és oldalba bökte a lányt, amiről tudta, hogy a másik gyenge pontja, és ezzel el is érte a várt hatást.

- Ne, ne, ne! Csak ezt ne, mert még visszakapod! – védekezett a kezeivel rögtön, és előrébb szaladt, hogy ő még véletlenül se érhesse utol. A lány próbált összevont szemöldökkel, felhúzott orral, durcás kislány módjára nézni rá, de már sikerült annyira megfejtenie őt, hogy tudja, most közel sem dühös rá.

- Majd azt meglátjuk! – kiáltotta lelkesen, és pimasz vigyorral üldözni kezdte a lányt. Ha valaki azt mondta volna neki az első napja után, hogy három hét múlva már a csajt fogja üldözni, akkor valószínűleg szembe röhögte volna. Jelen állás szerint viszont csak futott Ebony után, és idióta, önelégült vigyorát senki nem tudta volna letörölni az arcáról.

Riley már akkor sejtett valamit, amikor megérkeztek a házhoz, és a garázs előtt egy plusz autót látott parkolni, ami azonban túlságosan ismerős volt neki. Értetlenségét mégis próbálta rejteni Ebony előtt, hiszen ha vendégeket vártak, és azok a vendégek a házon belül voltak, akkor valahogy el kellett rejtenie a lányt, mert mégis hogyan nézett volna ki, ha csak úgy beállított volna a vörös ciklonnal? Hát persze, hogy nem szólt erről otthon, és el akarta kerülni a félreértéseket, úgyhogy óvatosan nyitott be a lakásba, és a lánnyal a nyomában, észrevétlenül akart elsurranni a konyha előtt, azonban egy termetes, idős hölgy elé állt. A fiúnál egy fejjel alacsonyabb volt, ráncok keretezték mosolygós arcát, és ősz tincsei is idősebb koráról árulkodtak, azonban letisztult, elegáns ruhákat viselt, és háta sem hajlott meg, úgyhogy egy fiatalos, életvidám nő képét mutatta.

- Riley, drágám! Hát megjöttél! – csapta össze a tenyerét a nagymamája, Mrs. Lay, és rögtön két cuppanós puszit nyomott az arcára, ami csak még cikibbé tette a helyzetet. A fiú idegesen elhúzódott az idős nénitől, aki azonban kicsattanó lelkesedéssel és ugyanolyan szélesen mosolygott rá, mint mindig. A nagyija nem volt semmivel sem másabb, mint a korabeliek: beszédes, történetmesélős nagymama volt, aki imádott főzni, és dédelgetni az unokáit. Azután, hogy az édesanyjuk meghalt, és ezzel ők is elvesztették a lányukat, még többet foglalkoztak velük, és ők voltak azok, akik a fiúkra vigyáztak, amikor Mr. O’ Neill tréningekre vagy üzleti utakra ment. Alap esetben tehát örült is volna, ha látja őket, de úgy, hogy a lány is mellette volt, és még csak nem is jelentették be érkezésüket, hogy fel tudjon készülni, inkább érezte magát szégyenkezve, mint boldognak.

- Nagyi! – próbált egy erőltetett mosolyt az arcára varázsolni, ugyanis túl kellemetlenül érezte magát, hogy őszintén tudjon mosolyogni. Ebony azonban ahelyett, hogy szórakozott volna a helyzetén, inkább úgy tűnt, mint aki legszívesebben ott helyben elsüllyedne, és eltemetné magát a föld alá. A fiú sem érzett másként – Mit kerestek itt? – kérdezte a nyilvánvalót, hiszen minek zötykölődtek volna hat órán át Minneapolisból, és tették volna be a lábukat a házba, ahol a vejük újdonsült szerelme élt?

- Jaj, hát mit? Jöttünk meglátogatni a kisunokáinkat! Még szép, hogy eljövünk megnézni, hogy hogy vagytok, úgyis már annyira hiányoztatok nekünk, és mellesleg kíváncsi voltam, milyen is ez a Galena. Egyébként pedig mit vagy úgy meglepve? Szóltam apátoknak, hogy jövünk! – csicsergett vidáman, arca kipirosodott a lelkesedéstől, és így akár jó néhány évet is letagadhatott volna 67 évéből. Nem csoda, hogy fiatalos volt, hiszen amikor csak tehette, mindig mozgott, és még ennyi idősen is gyógytornára járt, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Riley sosem értette, miért olyan fontos ez neki, és miután megkapták Mr. Bodybuildert tesi tanárnak, azóta megfogadta, hogyha ő felnő, inkább sakkozik magában, minthogy valami testmozgást végezzen.

- Jaj, csak nem te vagy Riley barátnője? – vándorolt a tekintete Ebony-ra, és szemei tágra nyíltak a kíváncsiságtól. A lányon látszott, hogy a feltevésre próbálta elrejteni feltörni készülő nevetését, azonban ő nem tudott ennyire jól szórakozni a helyzeten. Vehetett volna még ennél szörnyűbb irányt ez a beszélgetés?

- Dehogyis, nagyi! Csak egy iskolai projekten dolgozunk együtt! – kérte ki magának sértődötten, és idegesen fújtatott egyet. Pff, még hogy ők! Az igaz, hogy nem volt közömbös számára a lány, de még messze voltak attól, hogy összejöjjenek.

- Á, pedig aranyosak lennétek együtt! Az én Riley-m mellé úgyis pont egy ilyen lány kell – legyintett nem hallgatva a fiatalokra, és vidáman nevetgélni kezdett. Riley kezdte egyre kínosabbnak érezni a szituációt, úgyhogy tette, ami elsőnek az eszébe jutott:

- Ebony úgyis menni készült, nagyi. Hadd kísérjem ki! – játszotta a jófiú szerepét, miközben leplezetlenül ki akarta tessékelni a lányt, mert ennél jobb ötlet már nem jutott az eszébe. A másikon látott erre egy pillanatnyi sértődöttséget, azonban ezt nemsokára felváltotta a beleegyezés.

- Igen, tényleg mennem kell…

- De hát csak most érkeztél! Drágám, maradj legalább vacsorára! Hoztam sütit, és amúgy sem vagyunk itt sokszor, úgyhogy most megteheted, hogy itt maradsz, nem? Ha neked úgy jobb, segíthetsz főzni is, nem kell majd a férfiak társalgását hallgatnod! – hadarta lelkesen, miközben egy lélegzetvételnyi szünetet sem tartott, nehogy meg tudjanak ám szólalni. A fiú leesett állal hallgatta őt, mert a nagyija eddig soha sem viselkedett így egy lány közelében, és Ebony sem hebegett-habogott még úgy, mint annál a beszélgetésnél – Na, gyere! Ígérem, jó móka lesz! – csapta össze a tenyerét, és meg sem várva a lány válaszát, gyengéden megfogta a karját, és maga után húzta a konyhába. A vörös ciklon kérdőn pillantott hátra a fiúra, aki azonban kezdeti ellenkezése után rájött, ezt még akár a saját szórakoztatására is fordíthatja. Nézni, ahogy a lány a nagyijával főzőcskézik? Á, ki nem hagyta volna!

Pimasz vigyorral és elhessegető kézmozdulattal jelezte véleményét Ebony-nak, aki megint morcosan felhúzta az orrát, és kénytelen volt követni az idős hölgyet a konyhába. És akkor kezdetét vette kétórányi vicces, ciki és furcsa pillanatokkal teli délután, ami természetesen egy nagy, közös vacsorával zárult. Ez idő alatt rengeteg téma szóba került a két női egyed között: iskola, tantárgyak, zene, fiúk, osztályzatok, és még az őszi bál is. A fiúnak teljesen kiment a fejéből a következő heti bál, mert úgysem akart elmenni rá. Bár Will győzködte, hogy a nyomi sulisi zenekarok és béna slágerek ellenére is el kell jönnie, neki semmi kedve sem volt kiöltözni, és még partnert is hívni! Bár ahogy a téma szóba került, visszavonhatatlanul megkönnyebbült, amikor a vörös ciklon bevallotta, hogy még nem hívta el senki.

A sok duma mellett persze Riley az elmúlt időben nem is nevetett annyit, mint amikor látta Ebony-t a konyhában sürgölődni-forgolódni, bár inkább maga a tény tette, és nem a lány ügyetlensége, ő ugyanis nagyon is úgy tűnt, hogy érti a dolgát. A nagyija is megjegyezte, hogy 16 éves fiatal létére milyen jól mozog a konyhában, és ha így állnak a dolgok, szívesen ad neki recepteket, és világosítja fel arról, hogy miket szeret az ő kicsi unokája. A fiú, aki a konyhapultra ülve figyelte őket, és éppen vizet ivott, sikeresen félrenyelt, így leplezni sem tudta zavarát, amint ezek a mondatok elhagyták a nő száját. Hajaj, miért kellett minden idős néninek ilyen kerítőnek lennie? Bár… azért annyira nem bánta, hiszen ahogy a percek egyre gyorsabban peregtek le, egyre többször kapta azon magát, hogy lopva Ebony-ra pillantgat, és kicsit tovább is időzött rajta a tekintete, mint az illő lett volna. De mit tehetett volna, ha a lány nagyon is szexi volt a kukta szerepében?

- Nem is mondtad, drágám, mivel szeretnél majd foglalkozni iskola után? – kíváncsiskodott Mrs. Lay két spagettis tészta falat közben, és a fiú már biztos volt benne, hogyha a vörös ciklon nem is érzi magát rosszul a nagy társaságban, ő igen. Nem volt elég, hogy mindenki tekintetét látnia kellett, amikor először találkoztak a lánnyal, és bizony a nagypapája, az apja, Madison és Alex is különbözően reagáltak, de még ezután mindenkinek meg kellett hallgatnia a nagymama izgatott kérdéseit, és Ebony válaszait, ami miatt nagyjából már a fél életét megismerték. Riley ezt nem is bánta volna, ha a csaj csak vele osztja meg, de úgy, hogy az egész családja tanúja volt a beszélgetésnek, már nem volt annyira jó érzés.

- Rendezvényszervező szeretnék lenni valamelyik nagyobb városban. Például Miami-ban, Kaliforniában vagy Philadelphiában – felelte őszinte mosollyal, miközben újabb tésztaadagot csavart a villájára. A fiú nem is tudta leplezni meglepődését, hiszen azt sem tudta, ő mi szeretne lenni, és azt hitte, hogy a lány sem foglalkozott ilyenekkel, ezért nem is számított ilyen határozott, magabiztos válaszra. Hogy rendezvényszervező? Hmm… nem nagyon gondolkozott még azon, milyen munka illene hozzá, de ez biztos nem lett volna az első tippjei között.

- Á, az izgalmas munka lehet! – jegyezte meg mosolyogva Madison, és vastag keretes szemüvege mögött csillogtak csokoládébarna szemei. Azt meg kellett hagyni, hogy a nő teljesen normálisan viselkedett a vendégek láttán – mind a nagyszülőkkel és mind Ebony-val természetesen és kedvesen viselkedett, de ő még akkor is túlbuzgónak és anyáskodónak tartotta.

- És a szüleid támogatnak ebben? – kíváncsiskodott tovább a nagypapájuk, mire mindenki egyszerre szegezte szempárját a lányra, hiszen a családjáról eddig sok szó nem esett. Álmokról, kedvenc tantárgyakról, hobbikról, zenei irányultságról és a média projekt munkáról is beszélgettek már, de erről nem.

- Igen, persze – válaszolta rögtön, de úgy tűnt, kissé feszélyezve érzi magát, hiszen nem nézett egyikőjükre sem, csak az előtte heverő tányérra bámult. Riley sejtette, hogy ebben az állításban valami sántít, de várt ezzel, amíg a vacsorának vége nem volt, és Mrs. Lay is végre haza nem engedte a lányt. Bár az elején neki sem tetszett ez az egész, a végére ő is jól érezte magát, és úgy látta, hogy a vörös ciklon is felszabadult, és bárkivel bármiről kötetlenül tudott beszélgetni. Ő ezen először csodálkozott is, hiszen nem annak a fajtának tűnt, aki mindenkivel jól megtalálja a közös hangot, de újra pozitív csalódás érte. Hogy ez az Edgward csaj mennyi mindent rejtegetett még!

- Nem is tudtam, hogy rendezvényszervező akarsz lenni – bukott ki belőle vállvonogatva, miután kikísérte a lányt, és a tornácon megállt elköszönni tőle. Talán a mögöttük lévő délután, talán az előző hét eseményei tették, de hirtelen úgy érezte, bírja a csajt. Igaz, harsány volt, őszinte és néha túlságosan szúrós is, mégis kezdte megkedvelni. Biztos, belecsapott egy villám, vagy elkapott egy betegséget, hiszen ilyen nem sokszor fordult elő vele, mégis így érzett. Csak az istenért se vallotta volna be, se magának, se másoknak – De miért pont ezek a városok?

- Mert jó messze vannak – felelte határozottan, és farkasszemet nézett a fiúval, aki hirtelen megkeménykedő vonásai miatt szinte megijedt a lánytól. Bár nem a legjobb ötlet volt erre rákérdezni, de nem tudta magában tartani a kérdését:

- De miért? Azt hittem, szeretsz itt lenni, és azt mondtad, a szüleid is támogatnak – kérdezősködött, hiszen ő azért akart minél előbb elhúzni Galenából, hogy minél messzebb legyen az apjától és attól az idegesítő nőszemélytől, a kisváros bénaságáról nem is beszélve.

- Hát, hazudtam – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, mintha semmiség lett volna – Nem akartam magyarázkodni a családod előtt, hiszen veled ellentétben nekem nincsenek törődő szüleim és jófej rokonaim – vetette a fiú szemére, és most már határozott és kemény volt, mint egy kőszikla, ugyanis szemrebbenés nélkül vallotta be mindezt.

- Nekem sincsenek… - kezdte volna a magyarázkodást, a lány azonban dühösen izzó tekintettel megállította.

- A francokat nincsenek, Riley. Itt vannak, törődnek veled, még a nagyszüleid is 6 órát utaztak, hogy láthassanak téged! Jobb lenne, ha felfognád, milyen szerencsés vagy! – emelte fel a hangját kioktató hangon, és újra elérte azt a szintet, amikor már nemcsak szórakozásból volt dühös, hanem tényleg.

- Szerencsés? – hőkölt hátra a jelzőn a fiú, és nem bírta magában tartani a gondolatait – Azt nevezed te szerencsének, hogy 270 mérfölddel arrébb költöztetnek, hogy egy idegesítő mostohaanyával kelljen együtt élned egy névtelen kisvárosban? – kelt ki magából ő is, hiszen úgy tűnt, Ebony semmit nem tudott arról, hogyan érinthetik egy 16 éves srácot az ilyen események.

- Igen, azt. Ők legalább mindig melletted vannak, és veled is élnek – vágott vissza ingerülten, és szempárja újra fellángolt a haragtól. Riley azonban nem tudta visszafogni magát, ő is ugyanannyira megsértettnek érezte magát, és nem hagyta, hogy megmásítsák a véleményét.

- Miért? Te az alagsorban élsz, vagy mi? – nevetett fel gúnyosan, ezzel azonban csak azt érte el, hogy a vörös ciklon olyan gyilkos pillantást küldött felé, hogy azonnal elnémult tőle. Ijesztően kemény, ugyanakkor sebezhető volt abban a pillanatban.

- Ez nem vicces, Riley! – kérte ki magának, és már azzal sem törődött, hogy halkan beszéljen. Már szinte kiabált, amikor a következő mondatot intézte felé: - Az én szüleim abszolút nem törődnek velem, és ha igen, akkor is csak azért, hogy ne hozzak szégyent az Edgward névre. Ők hetekig üzleti úton vannak, és jó, ha egy héten egyszer felhívnak, hogy nem gyújtottam –e még fel a lakást. Igen, jogosan kérdezhetik, hiszen nem vagyok a legtökéletesebb jókislány, és igen, én üldöztem el az összes előző házvezetőnőt, de akkor sem kéne így viselkedniük. Tudod, te milyen az, hogy 16 éves te vezetsz egy háztartást, és erre az első mondata a szüleidnek, amikor hazaérnek, hogy „Úgy látom, most kivételesen nem csináltál bajt.” Semmi szeretlek, semmi hiányoztál. Nem, semmi! – fakadt ki remegő hangon, és szemében fájdalmas villanás suhant át – Tudod te ezt? Nem? Hát akkor már rohadtul befejezhetnéd ezt a nyavalygást, mert ha mostoha, ha nem, és ha idegesítőnek találod őket, ha nem, igenis törődnek veled – folytatta egyre keserűbb és keserűbb hangon, és ekkor hullt le róla igazán a lepel: sértett volna, megsebzett és végtelenül szomorú. Olyan, mint eddig soha.

Riley nem tudta, mit tegyen vagy mondjon. Nem sok ilyen történetet hallott, és nem gondolta volna, hogy a vörös ciklon szúrós álcája mögött ilyen múlt és háttér van. Most először történt, hogy benne ragadtak a szavak, és fogalma sem volt, mi lenne a helyes lépés. Akaratlanul is összehúzta magát, megbánta, hogy a saját problémájával hozakodott fel, de ezeket mind nem tudta kimondani. Ehelyett csalódottan nézett a lány után, aki érzéseivel küszködve elsétált, és vissza sem nézve, már el is tűnt a fiú szeme elől. Ő pedig csak dermedten, szavak nélkül állt, és tudta, hogy nem csak Ebony volt az egyetlen, akinek abban a pillanatban fájt a szíve. Ő sem volt jól. Nagyon nem.