Round 11

Hey-ho, Galenators!

Lement az őszi bál, és a bálon történtek utóhatását a mostani fejezetben tudjátok olvasni. Alex szemszögében még Riley is felbukkan, lesz egy tesós beszélgetésük, de meglátjuk, hogy Roxy-val hogyan alakul a kapcsolatuk, és még milyen szintre jutnak az első csók után. Riley szemszögében inkább az érzéseire koncentráltam, és arra, hogy Ebony hogyan viselkedik vele a történtek miatt, illetve van egy fordulat benne, ami nem hiszem, hogy tetszeni fog nektek. De majd azt megmondjátok ti, hogyha elolvassátok! ;) Jó olvasást! :)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

ROUND 11

ALEX

Kellett neki egy egész hétvége, mire teljesen túlteszi magát a bálon, és azon, hogy Roxanne milyen hihetetlenül gyönyörű volt, és hogy nem is húzódott el tőle a csóknál. Nem nagyon félt az elutasítástól, de azért ő is elgondolkozott azon, hogy azért haladnak –e ilyen lassan, mert ő esetleg nem tetszik a lánynak, vagy csak mert mindketten ilyenek. S végül kiderült, hogy Roxy is kedveli őt, úgyhogy egész hétvégén úgy vigyorgott, mintha egy férfi magazin címlapján lett volna. Ezt természetesen a családja is észrevette, és volt, aki természetesen annyira nem volt feldobódva a báltól, mint ő. Ez a személy pedig nem volt más, mint Riley.

- Mi bajod volt a bállal? – kérdezte érdeklődve és türelmesen Alex, miközben szombaton a nappaliban lévő kanapén heverésztek, és éppen arra vártak, hogy lemenjen a reklám, és nézhessék tovább az Amerika kapitánya 2. részét.

- Semmi – húzta el a száját kelletlenül a másik, és kezeit összefonta a mellkasa előtt, miközben arra összpontosított, hogy a tv képernyőjét bámulja, és még véletlenül se a bátyjára figyeljen. Ez zavarta a fiút, ugyanis azt hitte, hogy az elmúlt héten helyrejött kapcsolatuk után megint normálisan tudnak beszélgetni, úgyhogy ő nem adta fel ilyen könnyen.

- Ebony-val volt valami? – tárta szét a karjait tehetetlenül, mert másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy, mivel nem a lánnyal ment el a bálra, így rosszul érezte magát. Persze ő nem tudta azt mondani, hogy átérzi a helyzetét, hiszen neki szerencséje volt, és igent mondtak az elhívására, de azért próbált segíteni az öccsének.

- Nem. Most én voltam hülye – jelentette ki nemes egyszerűséggel testvére, mire neki majdnem leesett az álla. Bár szokta magát szidni és leszólni a fiú, nem nagyon emlékezett olyan alkalomra, amikor ennyire kirobbant volna belőle egy ilyen vallomás, úgyhogy meghökkenten eltátotta a száját. Riley-nak persze ezt a pillanatot kellett választania arra, hogy felé forduljon, úgyhogy egy tátogó halra hasonlító Alexszel találta szembe magát, de ahelyett, hogy megforgatta volna a szemét, hitetlenül felnevetett – Most mi van? Nem hiszel nekem? – szórakozott a másik, majd megcsóválta a fejét, és őszintén folytatta:

- Tényleg én voltam a hülye. Hagytam, hogy azt higgye, hogy nem bírom, és ezért teljesen jogosan ki is akadt rám. Csak most nem tudom, mit kéne mondanom neki – vonta meg a vállait kérdőn, majd tehetetlenül leengedte azokat. Látszott rajta, hogy zavarta a dolog, s mivel ennyire komolyan és őszintén nyilatkozott neki, el is hitte, mennyire kedvelheti Ebony-t. Bár ő nem sokat tudott a lányról, csak annyit, amennyit a nagy, közös, családi vacsorán elárult magáról, egy olyan lánynak ismerte meg, aki a vadóc külseje mögé rejtette a szerethető énjét. Nem volt az esete, de azt simán elhitte, hogy öccse az ilyen lányokat bírja. És úgy tűnt, hogy ezt az egyet nagyon is bírta.

- Szerintem először is az lenne a legjobb, ha bocsánatot kérnél tőle – tanácsolta a lehető legtürelmesebb hangon, és úgy, hogy a másik elhiggye, hogy csak segíteni akar neki, nem pedig kioktatni őt.

- Az nem olyan könnyű – sóhajtott fel Riley reménytelen tekintettel, majd zavartan beletúrt amúgy is kócos hajába. Még néhány másodpercig nem szólaltak meg, majd, mintha öccse örült volna a megmentésének, a film elkezdődött, úgyhogy kinyomta a „némítás” gombot, és újra a filmre fókuszált.

Alex bármennyire is próbált neki segíteni, nem nagyon tudott, hiszen nem volt még hasonló helyzetben. Ennek ellenére testvére biztosította felőle, hogy megfogadja a tanácsot, és igyekszik beszélni a lánnyal, nem kell többet szerelmi tanácsadót játszania. Így már ezen sem kellett tovább törnie a fejét, és úgy érezte, végre minden megoldódott, hiszen a Roxy-s ügyön sem kellett tovább morfondíroznia. Ugyanakkor a lánnyal kapcsolatban elhatározást is tett: ő akart lenni a lehető legjobb pasi a világon, hogy a másik semmiképpen se csalódhasson benne, és megadhassa neki mindazt, amit valóban érdemel.

Ezt már hétfőn is elkezdte, amikor szándékosan előbb kelt fel, hogy előbb érjen az iskola elé, és megvárja ott a lányt. Már csengetés előtt tíz perccel jártak, amikor attól kezdett félni, hogy Roxy esetleg már előbb megérkezett, ezért nem látta őt. Azonban ekkor észrevette a fekete szépséget, aki éppen testvérével, Thomasszal sétált az iskola bejárata felé. Mikor a lány és Alex tekintete találkozott, rögtön mindkettejük arcára széles mosolyog ült ki, míg Thomas csak megcsóválta a fejét.

- Azt hiszem, én most megyek, és hagyom, hogy a szerelmespár kettesben dorbézoljon – húzta az agyukat Thomas pimasz vigyor kíséretében, majd integetve elsétált, és bevetette magát a hömpölygő diákok áradatába.

Alex nem tudta, hirtelen mit mondjon, hiszen a pénteki bál óta nem is beszéltek, mégis boldog volt, hiszen végre megbizonyosodhatott a saját és a lány érzései felől is. Hiányzott neki Roxy a hétvégén, de nem azért, mert nem látta ezt a csinos teremtést, hanem hiányzott neki a mosolya, a nevetése és az, amilyen könnyedén el tudott vele beszélgetni. És most újra itt volt előtte a lány, és ennél többet abban a pillanatban nem is kívánhatott volna.

- Véletlen, hogy itt vagy az iskola előtt, vagy netán rám vártál? – tudakolta kislányosan Roxanne, és zavarában egyik éjfekete tincsét kezdte csavargatni az ujja körül. Annak ellenére, hogy most nem volt kiöltözve, még mindig sugárzott, bár valljuk be, a pénteki szerelésén már semmi nem tudott volna túltenni. Alex kedvelte azt a visszahúzódó, egyszerű lány stílusát is, de ő is vérbeli pasi volt, tehát a rövidebb darabok és az egyberuhák neki is jobban imponáltak.

- Netán rád vártam? – kérdezett vissza szórakozottan – Még szép, hogy rád vártam! – kérte ki magának vigyorogva, mire a lány is elmosolyodott, és arcán megjelentek a szokásos gödröcskék.

- Szóval, akkor ezután minden reggel így vársz rám? – kíváncsiskodott tovább a fekete szépség, és az érdeklődése mellett izgatottság is csillogott gesztenyebarna szempárjában.

- Ha szeretnéd – húzta el a másik orra előtt a mézes madzagot Alex, és élvezte ezt a kis játékot, azonban úgy tűnt, hogy ez nem volt Roxanne ellenére sem. Ő tettetetten gondolkozni kezdett, majd nagy hümmögések után kinyögte:

- Hmm, sokat gondolkoztam, de arra jutottam, hogy megengedem, hogy minden reggel így várj rám.

- Köszönöm. Örülök, hogy megengeded – vitte tovább a játékot ő is, majd színpadiasan meghajolt. Roxy nem tudott elnyomni egy felszabadult nevetést látva a fiú reakcióját, és vidám kacaja széles mosolyt varázsolt az ő arcára is.

- Jól van, elég a színjátékból! – lökte meg a lány a vállát gyengéden, hogy tudtára adja, hogy ő komolyabb dolgokról is szeretne beszélni. Alex nem tudta bánni ezt, hiszen azt is kedvelte Roxy-ban, hogy mellette komoly dolgokról is lehetett beszélgetni, amellett, hogy egyre gyakrabban is engedte el magát – Milyen volt a hétvégéd? – érdeklődött tágra nyílt őzike szemekkel, miközben fejével intett a bejárat felé.

Lassan el is indultak, így, miközben ő a válaszon gondolkozott, már bent is voltak, és a folyosókat kezdték róni. Hát, hogy milyen is volt a hétvégéje a lány nélkül? Unalmasabb, az biztos, de ezzel nem akarta kellemetlenebb helyzetbe hozni őt, úgyhogy csak mosolyogva felelt:

- Jó volt, köszönöm. És a tiéd?

- Az enyém is jó volt. És képzeld! Csináltam muffint, és hoztam neked, hogy meg tudd kóstolni! – lelkesedett fel a másik, és szeme csillogott az izgatottságtól és a vidámságtól. Gyorsan elő is halászott egy uzsonnás dobozt a táskájából, és kivett onnan egy csokis muffinnak tűnő sütit – Nutellás-banános muffin, a legújabb próbálgatásom, de szerintem egészen jól sikerült – büszkélkedett széles mosollyal, majd felé nyújtotta az édességet. Alex nem is habozott, egy másodperccel később már bele is harapott a muffinba, és meg kellett állapítania, hogy Roxy nemcsak a tanulásban, hanem a sütésben is jó volt. A két különböző íz nagyon jól passzolt egymáshoz, és különlegessé, de finomabbá tette az utóhatást.

- Hmm, ez nagyon jó! – bólogatott Alex, és elismerően pillantott a mellette sétáló lányra, akinek erre még szélesebb lett a mosolya – Miben nem vagy jó, te lány? – tette fel költői kérdésként, mire az említett egy másodpercre elpirult, majd tovább mesélt a hétvégéjéről. És nem volt semmi különös, semmi furcsa ebben a beszélgetésben sem, sőt a kapcsolatukban sem, de ő a lányt a maga természetességével, egyszerűségével és hétköznapiságával szerette meg. És nem is akart mást találni magam mellé.

A nap egy szempillantás alatt elröppent, és ez nagyban annak volt köszönhető, hogy a fiú a legtöbb idejét azzal ütötte el, hogy lopva Roxanne-re pillantgatott, vagy, ha nem volt a teremben, akkor pedig türelmetlenül várta a következő, megint együtt töltött órát. Hát, így ment már ez, hiszen fülig szerelmes volt, és nem tudott parancsolni a hormonjainak, amik túltengtek benne. Összességében azonban azt érezte, hogy nemcsak a heves érzések ragadják magával, és nemcsak azért vannak irreálisan boldog pillanatai, hanem tényleg úgy gondolta, hogy jó vágányon halad a kapcsolatuk. A kapcsolatuk, amelyet ő egy még magasabb szintre akart hozni.

- Hazakísérhetlek? – kérdezte biztos, ami biztos alapon a nap végén, amikor kifelé tartottak az iskolából, és már Helen és Dave párosától is elköszöntek. Barátaik előtt természetesen nem tudták titkolni, hogy elcsattant az első csók a pénteki bálon, ugyanis elmondásuk szerint az arcukra volt írva, hogy megtörtént, és már abba a fázisba léptek, amikor látszik rajta, hogy egy párt alkotnak. Bár itt egy pillanatra kellemetlen csend húzódott, hiszen ők ketten még nem beszélték meg személyesen, hogy most tényleg úgy állnak –e, mint pasi és barátnő, ezért is akart Alex lépni.

- Persze – egyezett bele rögtön a lány, és hálás mosollyal pillantott rá.

- Lehetne egy kérdésem? – tudakolta összeszedve minden bátorságát a fiú, és igyekezett a lehető leghatározottabbnak és legmagabiztosabbnak tűnni. Ha már el tudta őt hívni a bálba, és, ha már megcsókolta, akkor ott volt a következő fokozat is: az első randi.

- Persze. Mi az? – vonta össze a szemöldökét kérdőn Roxanne, aki mit sem sejtett arról, hogy ő mit forgat a fejében. Nem sok randira hívást kellett életében elintéznie, úgyhogy a szokásos zavarodottság és bizonytalanság kerítette hatalmába, de ahogy a lány melegen csillogó szempárjába nézett, mindezek elpárologtak, és feltette a kérdést:

- Elhívhatnálak egy igazi randira? – bukott ki belőle olyan visszavonhatatlanul, hogy ezt már nem tudta volna visszaszívni, de nem is akarta. Csak a másik reakcióját figyelte, aki először nem is akarta elhinni, amit hall, azután azonban megejtett egy apró mosolyt, és aranyosan rábólintott a dologra.

- Igen, igen, persze – bólogatott minden egyes szóra, és leplezni sem tudta boldogságát. Csak úgy sugárzott a vidámságtól, a lelkesedéstől, és látszott rajta, hogy teljes mértékben jól érzi magát. Alex pedig büszke volt magára, hogy ezt ő váltotta ki belőle – De akkor cserébe én is kérdezhetek valamit? – pillantott rá félénken, miközben egy újabb utcán kanyarodtak be, és már ő is tudta, hogy közelednek a Collins família házához. Annyi baj legyen, az elhívás már megvolt, most már csak a lány kérdése volt hátra.

- Igen, persze. Nyugodtan kérdezz, amit szeretnél! – tárta szét a kezeit beleegyezően, hiszen tudta, hogy minden kapcsolat alapja a bizalom és az őszinteség, úgyhogy nem lett volna képes rejtegetni semmit Roxanne elől.

- Akkor mi most… egy pár vagyunk? – hezitált néhány másodpercig, mielőtt kimondta volna a ’pár’ szót, és tágra nyílt őzikeszemeit bevetve várta a választ. Tudta, hogy minden kapcsolatban eljön az a pillanat, hogy tisztázzák az ilyen kérdéseket, és még jobb is, hogy megteszik, mintha meg se kérdeznék egymást, csak alapvetőnek gondolnák a helyzetet. Alex azonban nem tudott elnyomni egy mosolyt, hiszen Roxy olyan kislányosan és félénken kérdezett rá, mintha azt várta volna, hogy menten szakít vele, ha felteszi ezt a kérdést.

- Igen. Most már hivatalosan is a barátnőm vagy, és én pedig a te pasid – felelte a lehető legegyértelműbben, hogy még véletlenül se legyen félreértés. Amúgy is, mit kellett volna ezen még ragozni? Már hazakísérte a lányt, a bálra is együtt mentek, megvolt az első csók, és most lesz az első randi. Eddig a pillanatig csak a hivatalossá tétel hiányzott, de most már az sem.

- Akkor, pasim, holnap találkozunk! – állt meg a fekete szépség a Collins família háza előtt, és a szokásos vidám mosolyával ajándékozta meg a fiút, aki ennél büszkébb már nem is lehetett. Nem arra volt büszke, hogy Roxy rákérdezett a dologra, hanem arra, hogy ilyen közvetlenül kiejtette a száján azt a szót, hogy ’pasim’. Ez iszonyúan jóleső érzéssel töltötte el, úgyhogy ha tudott volna repülni, akkor biztos, hogy a fellegekben járt volna.

- Igen, barátnőm – köszönt el ő is, pedig esze ágában sem volt onnan hazamenni, nem hogy egyetlen lépést is tenni. A lány is úgy tűnt, mintha akaródzott volna valami mást mondani, de végül nem tette meg, csak lassan elkezdett felpipiskedni a fiúhoz, aki közelebb hajolt hozzá, és ajkaik megint összeértek.

Ez már egy határozottabb és magabiztosabb csók volt, Alex mégsem tudott betelni vele. Kíváncsian várta már, milyenek lesznek a következők.

RILEY

Talán most volt az első olyan alkalom, hogy igazán nem akart hétfőn iskolába menni. Na, nem mintha nem játszotta volna el ezt minden egyes hétfőn, hiszen utált suliba menni, de most nem a hordákba verődött kockák, az agyalágyultabbnál agyalágyultabb focisták vagy éppen az idegesítően viháncoló pompon lányok, hanem a vörös ciklon miatt. Nem akart szembenézni a haragjával, és abban sem volt biztos, hogy egyáltalán szembe akart nézni vele, mert tuti elszégyellte volna magát előtte.

Annyi igaz volt, hogy nem nagyon értett a lányokhoz, hiszen már kicsi kora óta inkább cukkolta őket, mintsem hogy jól bánt volna velük, de az ő személyisége eleve mérföldekkel messzebb volt, mint az úriember fogalma. Közelében sem volt egy úriembernek, és ezzel ő is teljesen tisztában volt, de azt gondolta, hogy a tettei elegendőek ahhoz, hogy Ebony rájöjjön, hogy bírja őt. De úgy tűnt, nem voltak elegendőek. Komolyan, a csajoknak miért kellettek a szavak is? Pff, nem értette őket, mégis egész hétvégén olyan rosszul érezte magát, hogy most már nem akart menekülni a bocsánatkérés elől.

A szokásosabbnál morcosabb és zavartabb hangulatban sétált be az iskolába, és laza csávóként próbált végigsétálni a folyosón, ám a torkát szorongató csomó csak nem akart eltűnni onnan. Ezt pedig tetézte még az is, hogy Will felbukkant mellette a folyosón, és rögtön hozzácsapódott. De szó szerint, ugyanis haverosan átkarolta Riley vállát, és úgy kezdett el magyarázni.

- Cső, haver! Na, mizu? Sikerült túltenned magad az év legförtelmesebb bálján? – kíváncsiskodott szórakozottan, és már megint nem tudta letörni a lelkesedését az, hogy ő valószínűleg úgy nézett ki, mint egy érzelmileg nulla felmosórongy.

- Nem tudom, hogy azon valaha is túl tudnám tenni magam – húzta el a száját rosszkedvűen, és most nem a bál minőségére utalt, bár az is övön aluli volt, hanem természetesen Ebony-ról volt szó.

- Na, jól van, Riley O’ Neill! Ha nem dobódsz fel tíz másodpercen belül, akkor tuti, hogy felpofozlak! – fenyegette meg szigorúan haverja, mire ő megforgatta a szemét.

- Mit szeretnél? Mosolyt? Ilyet? – húzta széles mosolyra a száját, amiből valószínűleg egy kelletlen vicsor lett, és ez leszűrhető volt Will reakciójából is. A srác úgy felnevetett, hogy a mellettük elsétáló emberek azt hitték, hogy megkattant, vagy valamit beszívott, mert úgy röhögött, mint egy fuldokló majom.

- Ne, ne, ne, csak ezt ne! – mutogatott hevesen a kezeivel, és próbálta leállítani Riley-t, aki elégedetten elvigyorodott. Bár még mindig rosszul érezte magát, és érezte, hogy lassan közeledik a pillanat, amikor tényleg bocsánatot kell kérnie, mégis most egy fajta vihar előtti csendet érzett – Na, jól van, mi a helyzet? Bocsánatot kértél már Ebony-tól? – csapott a lecsóba haverja rögtön, és rejtegetni sem akarta kíváncsiskodó énjét. Mégsem az a fajta csávó volt, aki feleslegesen ártotta bele magát mások életébe, hiszen a haverjaként megérdemelte, hogy ilyenekről tudjon. Amúgy is, rajta és a bátyján kívül nem tudtak a kapcsolatukról. Upsz… vagy mégis? Végül is Madison már tudott, úgyhogy ezzel a kör megint bővült. Hát, ez van.

- Nem. Úgy nézek ki, mint aki igen? – kérdezte felfonva a szemöldökét, de úgy gondolta, teljesen jogos a reakciója, hiszen nem nézett volna ki így, ha már bocsánatot kért volna.

- Akkor sok sikert! – mutatta fel hüvelykujját lelkesedését kifejezve Will, és bátorítóan megveregette a fiú vállát, éppen, amikor besétáltak a terembe. Riley tekintete gyorsan végigsiklott a helyiségben ülőkön, és éppen megkönnyebbült volna, amikor észrevette a szokásos helyén ülő Ebony vörös hajzuhatagát. Hirtelen nem is tudott tovább sétálni, azonban haverja taszította rajta egyet, úgyhogy sikeresen a lány mellett kötött ki.

Először csak zavartan beletúrt a hajába, majd mivel a másik még így sem figyelt rá, csak a telefonja pötyögésébe merült bele, ezért megköszörülte a torkát, hogy magára hívja a figyelmet. A vörös veszély így sem pillantott fel, csak továbbra is egy sms írásába merült, ezért a fiú nem tudta, hogy direkt nem akar neki nagyobb figyelmet szenteli, vagy tényleg nem vette észre őt. Nem tehetett mást, leült a lány padja előtt lévő padhoz, és hátrafordult a széken, hogy szembekerülhessen vele. Erre már Ebony is felkapta a fejét, de inkább ingerülten, mintsem neheztelve nézett rá. Riley már éppen nyitotta volna a száját, amikor a másik közbeszólt.

- Riley, ne most, kérlek! – kérte a fiút türelmesen, de hangja fáradt volt, és úgy nézett ki, mint, aki egész hétvégén nem aludt sokat, ugyanis szemei alatt sötét karikák húzódtak. Nyúzottnak és erőtlennek tűnt, olyasvalakinek, aki most vesztett el egy csatát. A fiú rögtön magát okolta, pedig fogalma sem volt róla, hogy a viselkedése ilyen reakciót válthat ki belőle.

- Miért? Azt sem tudod, mit akarok mondani – kérte ki magának, mégsem akart erőszakos vagy durva lenni, csupán érdeklődő.

- Tudom, de akkor sem.

- Tudom, hogy a bálon hülye voltam, és tényleg lépnem kellett volna, de most itt vagyok, és éppen lépni akarok. Most viszont nem vagy kíváncsi? Hát, bocsi, de nem értelek – csóválta a fejét értetlenül, hiszen azt várta volna, hogy a lány legalább meghallgassa, főleg, hogy olyan nagyon kikelt magából a pénteki bálon. Azután az este után azt hitte, hogy repesve fogja várni, hogy ő mikor tesz vallomást, és, ha nem látta volna, éppen most akarta megtenni. Mégsem érdekelte? Hát ennyire berághatott rá?

- Nem veled van a baj, Riley – bökte ki Ebony nagy nehezen, és, amikor végre a fiú szemébe nézett, végtelen szomorúságot, ugyanakkor felháborodást vélt felfedezni benne. Megint egy olyan oldalát mutatta, amit eddig ő nem látott. Most mégsem örült ennek az újdonságnak, sokkal inkább megijesztette a látvány.

- Akkor nem értem.

- Csak hagyj magamra, kérlek – szólalt meg újra, most már türelmetlenebbül, de még magához képest mégis kedvesen. Gyorsan körbenézett a teremben, és valószínűleg barátnőjét várta, aki azonban addig még nem érkezett meg. Riley-nak tehát volt még egy kis ideje, hogy kiszedje belőle, mi a gond.

- Nem! Ha valami baj van, mondd el, és próbálok segíteni – tért át másik módszerre, hiszen legutóbb is csak akkor tudta szóra bírni a lányt, amikor mellette maradt, és elkezdett beszélni magáról. Most azonban nem tudta, mit mondjon, és ezt talán még mindig a torkát szorongató csomó és a szívét elfogó kételyek tették.

- A fenébe is! – szakadt ki a lányból ingerülten – Az sem biztos, hogy pár hónap múlva látni fogjuk egymást, miért kell neked most hirtelen ilyen rendesnek lenned? – kelt ki magából dühösen, és szeme izzott a tehetetlenségtől és reménytelenségtől.

- Miért? Mi az, hogy nem biztos, hogy látjuk egymást? – ragadt le az első mondatnál, és elengedte a füle mellett az utóbbi dicséretet, csak az visszhangzott a fejében, hogy nem biztos, hogy látni fogják a vörös ciklont.

- Hagyjuk! – intett a fiúnak véget vetve a beszélgetésnek, ugyanis barátnője, Scarlett megjelent a színen, és ketten elhessegették onnan a fiút.

Riley azonban nem tudta, mit tegyen. Köpni-nyelni nem tudott a hallottak után, hiszen akkor valószínűleg nem vele volt gond, hanem valami sokkal nagyobb dologról volt szó. Nem tudott először mire gondolni, de a tény, hogy Scarlett barátias öleléssel üdvözölte Ebony-t, amit eddig soha nem látott a kettősüktől, biztosította afelől, hogy komoly dologról lehet szó.

A vörös ciklon egész nap hűvösen viselkedett vele, és akárhányszor megpróbált vele beszélni, mindig elküldte, vagy éppen a barátnője segített neki ebben. Fogalma sem volt, mi lehet a helyzet vele, esetleg elköltöznek? Vagy micsoda? Ez volt az egyetlen ésszerű válasza arra, hogy néhány hónap múlva már nem is láthatják egymást. Mégis… rossz érzés fogta el ezt hallva, hiszen nem akarta, hogy a lány elmenjen. Talán kellett ez a vallomás ahhoz, hogy fejbe kólintsa a tény, hogy nem szerette volna, ha a csaj nincs a közelében. Nagyon nem. Nemcsak azért, mert nem lett volna kit cukkolni, mert nem lett volna, aki fejbe csapkodja, beszól neki, húzza az agyát, elfut előle, hogyha üldözni kezdi, vagy, akivel őszintén, gátlások nélkül bármiről lehet beszélni, és, aki tényleg megérti, és elfogadja őt olyannak, amilyen ő valójában.

Nem hagyhatta hát, hogy Ebony ilyen patthelyzetben hagyja, úgyhogy a nap leteltével, amikor a vörös ciklon kiment az iskolából, és elköszönt barátnőjétől, nem engedte, hogy a lány visszautasítsa. Ruganyos léptekkel behozta a köztük lévő távolságot, és a másik mellé lépett, aki először nem szólt semmit, majd, miután látta, hogy több métert is követi, megállt, szembefordult vele, és fáradtan kijelentette:

- Nem szeretnék veled beszélni – csúsztak ki a száján a szavak, amik nemcsak, hogy megsértették a fiút, hanem meg is sebezték.

- Mi a baj? – hagyta inkább az előző mondatot, hiszen mindketten jobban jártak, ha a fiú nem kezdett el dühbe gurulni, ugyanis annak nem lett volna jó vége. Ehelyett ő nem adta fel a dolgot, csak ki akarta deríteni végre, hogy mit jelentenek a csaj titokzatos szavai, és miért viselkedik így vele.

- Jó, ha nagyon tudni szeretnéd, legyen! – szólt dühösen, és ingerülten fújtatott egyet. Körbenézett maga körül, mintha attól félt volna, hogy valaki meghallja őket, majd kezeit összefonta a mellkasa előtt, és egyenesen a fiú szemeibe nézve folytatta: - A szüleim elválnak. Péntek este érkeztek haza, és most azon megy a vita, hogy kinél maradjak. Az apámnál, aki Kínába költözik a cég miatt, vagy anyámnál, aki itt marad, mert új állást kapott – vallotta be egy szuszra, majd jégkirálynős tekintettel, szinte rezzenéstelen arccal várta Riley reakcióját, aki hirtelen meg sem tudott szólalni.

Gondolatban jó erősen fejbe csapkodta magát, amiért azt hitte, a csaj egyszerűen csak vele nem szeretne beszélni, hiszen hallotta, hogy ő ehhez a problémához képest csak egy kelletlen kis bolha volt. Annak ellenére, hogy az ő szülei nem váltak el, megértette, milyen költözni, és a régi barátokat, a régi környezetet maga mögött hagyni, ám azt nem, hogy mennyire viselhet meg egy 16 éves lányt egy ilyen családi kapcsolat szétrobbanása. Ebony azonban vitathatatlanul úgy tűnt, hogy nagyon rosszul viselte az egészet, és nemcsak azért, mert erőtlennek és fáradtnak tűnt, hanem azért is, mert úgy viselkedett, mint, aki felkészült már a legrosszabbra. A mindig határozott lány, aki úgy tűnt, soha nem adja fel a küzdelmet, és mindig övé az utolsó szó joga is, most legyőzött volt, és szomorú. Végtelenül szomorú.

- Neked nincs is beleszólásod?

- Nincs. Persze, hogy nincs! 18 éven aluli vagyok, úgyhogy még a törvényes képviselőmnek kell erről döntenie, illetve annak, aki ezután a törvényes képviselőm lesz – magyarázta fájdalmas és keserű éllel a hangjában, és látszott rajta, hogy nem sokat bír már ki könnyek nélkül. Egyre szaporábban kezdte venni a levegőt, egyre gyorsabban nyelt, és már el is indult, hogy távolabb legyenek az iskolától. Riley csak követte őt, egészen addig, amíg néhány utcányira az épülettől, egy kisebb parkban meg nem álltak, és Ebony le nem ült oda egy padra. A fiú lassan foglalt helyet mellette, várva az elutasítást, ami végül nem érkezett meg.

- Sajnálom. Nem tudtam róla – nyögte ki őszintén és komolyan, végig a lány csillogását vesztett gesztenyebarna szempárjába nézve, ami kezdett megtelni könnyekkel. Először csak egy kristálytiszta csepp kezdett lefolyni az arcán, amit azonban makacsul letörölt, azonban a többit nem tudta, vagy talán nem is akarta megállítani.

A fiú néma maradt, hiszen soha nem látta így őt, és nem is tudta, hogyan kezeljen egy síró lányt. Mégis, valószínűleg más csaj esetében elmenekült volna, és kifakadt volna, miért játszik bőgőmasinát előtte, amikor az előző percekben még teljesen jól volt, de Ebony-nál ezt nem tudta megtenni. Az ő érzéketlen szíve is összeszorult a látványra, és hirtelen ötlettől vezérelve elővett egy zsebkendőt a nadrágja zsebéből, ami szerencsére még nem volt használt, és a lánynak nyújtotta, aki szipogva el is vette.

- Utálom a szüleimet. Miért kell ezt csinálniuk? Nem akartam, hogy szétmenjenek, bárhogyan is viselkedtek velem! És most nemcsak magukat, hanem engem is belerántottak ebbe! De miért? Miért pont most? – fakadt ki egyszerűen dühösen, szomorúan és tehetetlenül. Annyiféle érzés keveredett az arcán, hogy nem lehetett volna megmondani, pontosan mit is érez. Tettei azonban jobban elárulták: sírása fokozódott, könnyei szinte versenyt vívtak, úgy csorogtak le az arcán, míg teste remegett a sírástól. Úgy tűnt, mint, aki nem fogja ezt abbahagyni sokáig, ezért Riley késztetést érzett rá, hogy valahogyan felvidítsa, mosolyt csaljon az arcára, vagy legalább megnyugtassa őt. Mégsem tudta ezt tenni, hiszen ez egy olyan helyzet volt, amelyen ő nem segíthetett. A fenébe is, de miért kellett ennek történnie? Nemcsak a lány volt maga alatt, hanem ő is! Nem akarta őt elengedni, nem akarta, hogy a vörös ciklon elmenjen, hiszen kedvelte őt! Argh, miért, miért és miért?

Míg saját magát is próbálta megnyugtatni, kezei automatikusan a lány felé mozdultak, és végül maga felé fordította Ebony-t, hogy megölelje őt. Nem tudta, jobb lesz –e ezzel a helyzet vagy sem, de a filmekben mindig ezt látta, és most neki is jól esett magához ölelni a vörös ciklon most kicsinek, erőtlennek és puhának tűnő testét. Már az sem zavarta, hogy a könnyei átáztatták a pólóját, hiszen, ha a lány ezzel jobban érezte magát, még ha csak egy kicsivel is, ő akár egész nap képes lett volna ölelni őt.