Hey-ho, Galenators!
Végre eljött az őszi bál ideje is, ahol bizony jó sok minden fog történni! De természetesen előtte és utána is lesznek fontos események, és megint felbukkannak mellékszereplők is, úgyhogy nem hagylak titeket unatkozni. ;) Most megérthetitek, hogy Alex és Roxy kapcsolatában miért lesz fordulópont a bál, és, hogy Ebony hogyan érez Riley iránt. Illetve szerintem a végén Riley megint meg fog lepni titeket, de ezt döntsétek el ti! Jó olvasást! :)
U.i.: A fejezetet egy nappal előbb kapjátok, mert holnap már nagyizok, és nem biztos, hogy tudnám hozni! :)
U.i.: A fejezetet egy nappal előbb kapjátok, mert holnap már nagyizok, és nem biztos, hogy tudnám hozni! :)
Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
ROUND 10
ALEX
Egy szempillantás alatt elérkezett
az őszi bál napja is, és ezzel párhuzamosan az iskolát is egyre nagyobb
nyüzsgés jellemezte. A folyosókat teleplakátolták a bál szórólapjával, és már
most felszólítottak mindenkit az iskolai hangosbemondón keresztül, hogy
gondolkodjanak, kit szeretnének a bál királyának és királynőjének választani. A
tanárok csak szemforgatásokkal figyelték a lelkes diákokat, akik a rendezvény
megszervezésében is segédkeztek, és volt, hogy ezért késtek órákról, vagy ilyen
álnév alatt lógtak az óráról. Egyszóval a galenai bál energikus löketet adott a
középiskola diákjainak, akik lelkesen készülődtek a nagy napra.
Alex nem készült nagyon,
összességében annyit tett, hogy csütörtökön előkereste a szekrényéből a zakóját
és fehér ingjét, hogy megfelelő öltözetben jelenjen meg a bálon. Nemcsak az
előírtak szerint akart eljárni, hanem úgy akart öltözni, hogy Roxy-t még
véletlenül se hozza kellemetlen helyzetbe. Biztos volt benne, hogy a lány
megint meg fogja lepni, milyen csinos lesz, ezért nem tudott magában tartani
egy kíváncsiskodó kérdést, amikor pénteken kifelé sétáltak az iskolából.
- Elárulod, miben leszel? –
kíváncsiskodott lepillantva a mellette sétáló lányra, aki először csak
meglepődve eltátotta a száját, majd kacérkodó mosolyra húzta ajkait.
- Nem árulhatom el – bökött
mutatóujjával a fiú felé, és láthatóan szórakoztatta a helyzet, ugyanis apró
nevetőráncok jelentek meg az arca két oldalán, nem is beszélve arról, hogy
mintha szemei is mosolyogtak volna.
- Miért nem? Te úgyis tudod,
hogy én miben leszek, mert a fiúknak nem sok választásuk van, de akkor legalább
a ruhád színét áruld el – kérte Roxy-t, és a legaranyosabb kiskutyaszemeivel
próbálta megbűvölni őt, aki azonban néhány másodperc után elszakította
pillantását a fiúról, és nevetve válaszolt:
- Nem árulom el, még ha így
is nézel rám. Nem vagyok ám én olyan puhány, mint ahogy gondolod – kérte ki
magának egy szórakozott mosoly kíséretében, éppen, amikor Dave és Helen kéz a
kézben csatlakoztak hozzájuk. Mióta két barátjuk hivatalosan is egy pár voltak,
azóta sem hanyagolták el őket, bár több szünetben is volt, hogy Dave inkább a
barátnőjével töltötte az idejét, Alex azonban cseppet sem tudott haragudni rá.
Mellesleg így neki is volt lehetősége, hogy Roxanne-nel legyen, akivel egyre
jobban kijöttek, és a lány sem húzta már el a kezét, ha véletlenül hozzáért az
övéhez, és nem zavarta, ha a fiú közelebb hajolva magyarázott el neki egy
példát.
- Á, hallgasd ezeket a kis
szerelmes gerlicéket – szórakozott Dave egy széles vigyor kíséretében, mire
barátnője rosszallóan megforgatta a szemét.
- Tőlem meg sem kérdezted,
miben megyek, pedig én adtam volna választ neked, úgyhogy te csak maradj
csöndben! – fenyegette meg a srácot, és úgy tűnt, nemcsak tetteti
sértődöttségét. Alex meglepetten nézett a párosra, akiket sosem látott
veszekedni, de nem is nagyon furcsállta, hiszen csak egy hete alkottak egy
párt, és most sem tudott elnyomni egy mosolyt, amikor rájuk nézett.
- Jól van, na. De én
legalább próbáltam neked szerenádot adni, és úgy hívtalak el, az ő elhívása
pedig ennek közelébe sem ért – bökött haverja felé Dave, aki csak védekezően
felemelte a kezeit, majd mikor leesett neki, mit is mondott a másik,
meglepetten fordult felé.
- Te szerenádot adtál
Helennek? – tudakolta inkább érdeklődően, mint rosszmájúan, hiszen a haverja
ilyet nem osztott meg vele.
- Nem is mondtad neki? –
élénkült fel az említett lány, és nem is törődött pár másodperccel ezelőtti
sértődöttséggel, inkább szórakozva figyelte a kialakult helyzetet.
- Nem mondtam neki. A srácok
nem osztanak meg mindent a haverjukkal, főleg nem ilyen dolgokat – kérte ki
magának türelmetlenül a srác, és zavarában beletúrt hosszú hajába. Erre
mindhárman körülötte felnevettek, majd nemsokára ő is csatlakozott hozzájuk, és
így sétáltak tovább, ki az iskolából, hogy felkészülhessenek a délutáni bálra.
Tekintve, hogy aznap nem
tartottak korrepetálást a bál miatt, Alexnek elég ideje volt felkészülni az öt
órakor kezdődő eseményre. Elment letusolni, hajat mosni, és éppen, amikor a
fürdőből tartott kifelé, majdnem nekiment öccsének, aki elég morcos hangulatban
volt, ugyanis még csak nem is mondott neki semmi sértőt, csak halkan el akart
somfordálni mellette.
- Hé, Riley, minden rendben?
– állította meg a fiút, aki először azt sem tudta, hozzá beszélnek –e, aztán
megfordult, és vállvonogatva válaszolt:
- Persze. Miért ne lenne? –
kérdezte meglepetten, ám abszurd volt a hangsúlya ahhoz képest, amilyen
levertnek tűnt. Most nem volt az a szokásos Riley – az a magába fordulós, az
egész világra dühös énje -, sokkal inkább úgy tűnt, mint aki csalódott volt. De
vajon miért?
- Tudod, ha valami nincs
rendben, nyugodtan szólhatsz nekem – biztatta a srácot egy barátságos mosoly
kíséretében, hiszen mióta megvolt az a nagy beszélgetésük és film maratonjuk,
azóta már meglehetősen jó bátyus-öcsi kapcsolat volt közöttük.
- Csak hoppon maradtam,
ennyi. És most mehetek egyedül a bálba – vonta meg a vállát nemtörődöm módon,
és hirtelen őszintesége meglepte Alexet. Nemcsak az, hogy egyáltalán válaszolt
ezután a fiú, és merte elfogadni a segítségét, hanem az is, hogy egy lányról
volt szó, és még ezt sem titkolta előle. Hej, de büszke volt ő magára abban a
pillanatban!
- Ebony?
- Igen – sóhajtott
hatalmasat a fiú, miután meghallotta a lány nevét, és fel sem vonta a
szemöldökét, amiért bátyja ezzel tisztában volt. Na, nem mintha annyira
tisztában lett volna Riley szerelemi életével, azonban azok után, hogy egyszer
a lány náluk vacsorázott, és látszólag ez nem zavarta a testvérét, azt szűrte
le, hogy kedveli. Nem beszélve arról, hogyha látta öccsét a folyosón, akkor
vagy a legjobb haverjával, vagy Ebony-val volt.
- Ha unatkoznál a bálon,
nyugodtan odajöhetsz hozzánk – ajánlotta fel haverosan, majd megveregette öccse
vállát, aki csak elhúzott szájjal reagált a bál szóra. Látszott rajta, hogy zavarta
a helyzet, és Alexnek be kellett látnia, hogy ez volt az első alkalom, amikor
egy iskolai rendezvény ilyen reakciót váltott volna ki öccséből.
- Kösz, de nem zavarlak
titeket is – utasította vissza rögtön, mégsem lekezelően, hanem inkább
bűnbánóan. Te jó ég, mi történt Riley O’ Neillel? Mintha azóta a beszélgetés
óta kicserélték volna, és ha ő nem tudta volna, hogy ez nem csak egy
valóságshow, lehet, hogy valami ilyesmire gyanakodott volna.
Mielőtt bármi mást
mondhatott volna, testvére kelletlenül beletúrt a hajába, majd szobája felé
vette az irányt, és magára zárta az ajtót. Alex meglepetten tekintett utána, és
akkor sem tudta kiverni a fejéből a fiú tekintetét, amikor elindult a bálra.
Arra gondolt, hogy nem hagyja magát kétségek között, azonban, amikor indulásra
készen állt, Riley testvére szobája már üres volt, úgyhogy úgy sejtette, a
másik már szó nélkül elhagyta a házat. Neki azonban az iskola előtt még
valahová be kellett ugrania, és az nem volt más, mint Roxanne családjának háza.
Nem mondta volna, hogy
ideges volt, sokkal inkább izgatott, amikor odaért a Collins família ajtajához,
ugyanis már kíváncsian várta, hogyan alakul az este, és nem titkolt szándéka
volt látni, hogy Roxanne milyen ruhában jelenik meg. Nem is kellett sokáig ezen
gondolkoznia, ugyanis a csengetése után pár másodperccel nyílt az ajtó, és Mrs.
Collins jelent meg, oldalán gyönyörű lányával.
- Á, Alex, már vártunk
téged! – csapta össze a tenyerét boldogan a büszke anyuka, és előrébb
tessékelte Roxy-t, aki azonban nem tűnt túl szégyenlősnek, csak vidáman
mosolygott a fiúra. Alexnek be kellett ismernie, erre a látványra nem számított
volna. Roxanne olyan gyönyörű volt, mint előtte még sosem, és ezen felül a
magabiztossága is sugárzóbbá tette őt. Szokásához híven nem viselt semmi feltűnőt,
csak egy egyszerű, fehér, sejtelmes egyberuhát, ami a bokájáig takarta lábait,
és ehhez egy bőrszínű magassarkút húzott. Haját egy pánttal hátrafogta, és
tincseit kecsesen hagyta leomolni a vállaira. Ártatlan, szende, ugyanakkor hihetetlenül
gyönyörű volt.
- Menjetek csak, és
szórakozzatok jól! – hessegette el őket Mrs. Collins sugárzó tekintettel, még
mielőtt a fiú akár meg tudott volna szólalni, majd becsukta utánuk a bejárati
ajtót. Alexnek egy másodperc kellett, hogy még összeszedje magát, majd
elismerően megjegyezte:
- Gyönyörű vagy – préselte
ki magából a bókot, pedig még mindig a látvány hatása alatt volt. Roxy csak
boldogan mosolygott, miközben igazított egyet a ruhája szegélyén, és úgy tűnt,
most kivételesen ő volt kettejük közül a magabiztosabb.
- Köszönöm. Rád sem lehet
panaszkodni, igazán kicsípted magad – mosolyodott el a lány, és angyali arca
megint felsugárzott. Szegény fiú még mindig nem tudta, mit tegyen, mert nem
hitte volna, hogy a mindig visszahúzódó, egyszerű lány egyetlen báli ruhájával
ekkora hatást tehet rá, mégis megtette. Ekkor már ő is tudta, hogy teljesen levették
a lábáról.
Kellett neki az az idő az
észhez téréshez, míg az iskola tornatermébe értek, és megkönnyebbülten vette
észre, hogy annak ellenére, hogy fogadni mert volna, hogy a lányra tapadó
szemei zavarba hozzák a másikat, Roxanne egyáltalán nem tűnt félénknek. Sőt,
teljesen határozott volt, és, amikor a tomboló diáktömegbe vetették magukat,
akkor sem menekült el, és nem nézett jobbra-balra zavarában, csak a fiúra
koncentrált, és angyalian mosolygott rá. Bár Alex nem volt az a táncolós típus,
megpróbálta kihozni magából a legjobbat, azonban ez nem nagyon sikerült neki,
és ezt még Roxy is észrevette.
- Nem nagyon szoktál
táncolni, igaz? – kíváncsiskodott tágra nyílt őzikeszemekkel a lány, miközben
mosolyogva billegett a táncparketten. Láthatóan felszabadult és lelkes volt,
szinte kényelmesen érezte magát a sok diák között, a táncparkett közepén. Nem
úgy, mint szegény fiú, aki azt se tudta, mit csináljon, ugyanis semennyit sem
értett a tánchoz.
- Hát, nem igazán – csóválta
a fejét, és zavarodottan felnevetett. Már határozottan rossz ötletnek tűnt
felkérni a lányt táncolni, ugyanis inkább kellemetlen helyzetbe hozta
partnerét, minthogy boldogabbá tette volna őt.
- Gyere, akkor menjünk
valami táncmentesebb helyre! – intett neki Roxy elnéző mosollyal, ami azonban
egyáltalán nem volt neheztelő. A legártatlanabb jóság tükröződött a szemeiből,
ám Alex nem akarta, hogy miatta kelljen lemondani egy ilyen szórakozásról.
- De ha te táncolni
szeretnél, nyugodtan maradhatunk – vonta meg a vállát, bármennyire is
kellemetlenül érezte magát, hiszen a fekete szépségnek akart örömet szerezni
aznap, nem pedig saját magának.
A lány azonban egy másodperc
múlva már meg is fogta a csuklóját, a lehető leglágyabban, és elkezdte kifelé
húzni a fiút a tornateremből az udvarra nyíló ajtón keresztül. Amikor Roxanne érezte,
hogy Alex követi, akkor elengedte a kezét, és ez a srácot egy pillanatig
csalódottsággal töltötte el.
- Egyébként sem szeretem a
nagyon zajos helyeket, és valljuk be, annyira jól sem tudok táncolni, úgyhogy
nem bánom, ha egy kicsit elszabadulunk onnan – legyintett kedvesen Roxy, és
léptei nem bizonytalanodtak el, továbbra is határozottan tipegett
magassarkújában. Meg kellett vallani, lehet, hogy a kinézete tette, vagy, hogy
felszabadultabban viselkedett, de ez nőiesebbé tette őt, és ez mindenképpen
imponált neki.
- Akkor jó. Nem akarom, hogy
miattam ne érezd jól magad – jegyezte meg a fiú őszintén, miközben mögötte
baktatott. Ekkor a lány hátra is pillantott, és az angyali mosolyai közül az
egyikkel ajándékozta meg őt.
- Jól érzem magam, hidd el.
Ha te velem vagy, akkor pedig végképp – vallotta be boldogan, és úgy tűnt, ez
azon kevés alkalmak egyike, amikor az ő arcáról nem lehet letörölni a mosolyt.
A hirtelen vallomástól egyrészt megkönnyebbült, másrészt pedig jóleső érzés
töltötte el, hiszen ennek már jelentenie kellett valamit.
- Hát, pedig, én érzem
szerencsésebbnek magam, hogy egy olyan partnerem van ma este, mint te –
jegyezte meg komolyan, és ezt nem bóknak, nem is igazából vallomásnak szánta,
csak mondta, amit érzett. Hiszen mit lehetett volna ezen tagadni? A világ
legszerencsésebb fickójának vallotta magát, hogy azok után, amit a
táncparketten művelt, a lány nem kezdte el cukkolni vagy sértegetni, hanem úgy
döntött, menjenek is másik helyre, ahol mindketten jól érzik magukat. Alexnek
már hivatalosan is ellopta a szívét ez a lány, és már ő sem tehetett ellene
semmit.
Nagy mosolygásai és
gondolatbeli hátveregetései közben már éppen kérdezni akarta Roxy-t, hogy hová
mennek, amikor a lány letelepedett a focipálya lelátójának egyik padjára, és
oldalra döntött fejjel várta, hogy ő is mellé telepedjen.
- Nem félted a ruhádat? –
tudakolta aggódóan a gyönyörű, fehér egyberuhát látva, ami ki tudja, milyen
koszt szedett össze, miközben a padon ült. A fekete szépség azonban láthatóan
nem törődött ezzel, ugyanis fejét csóválva így felelt:
- Nem igazán. Én nem az a
fajta lány vagyok, aki a ruhái miatt aggódik – hozta fel jogos érvként, majd
aranyosan összepréselte ajkait, és tágra nyílt szemekkel nézett rá. Ő csak
hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és leült Roxanne-től alig néhány
centiméterre. Közel voltak egymáshoz, és annak ellenére, hogy a
korrepetálásoknak köszönhetően már közelebb is voltak, most mégis, mintha
különlegesebb lett volna a szituáció, hiszen csak ketten voltak, a lelátó egyik
padján, és szinte néma csend vette körül őket. Csak a tornateremből hallatszódó
ütemes zene halk foszlányai és a közlekedés kisebb-nagyobb zajai törték meg a
tökéletes csendet.
- Köszönöm, hogy elhívtál –
szólalt meg hirtelen a lány, és hálás mosollyal fordult a fiú felé, akit
megdöbbentett ez a vallomás – Bevallom őszintén, ez az első alkalom, hogy partnerrel
jövök bálra – tette hozzá kicsit szégyenlősen, és ezen a napon először újra
zavartnak tűnt.
A fiút nem kicsit lepte meg,
hogy egy olyan földhözragadt és elbűvölő lányt, mint amilyen Roxanne Collins
volt, még senki nem hívott el, főleg, hogy már a gólyák is mehetnek erre a
bálra, tehát ez azt jelentette, hogy három éven keresztül nem ment fiúval
egyetlen ilyen iskolai rendezvényre sem.
- Tényleg?
- Tényleg – bólintott rá a
másik komolyan, majd a focipályát kezdte mustrálni, miközben folytatta: - Az
olyan lányoknak, mint én, akik mindig is fontosabbnak tartották a tanulást,
mint a fiúzást, mindig ilyen sorsuk van. De nem baj, mert most legalább tudom
értékelni, hogy elhívtál – pillantott újra Alexre, miközben gesztenyebarna
szempárja vidáman csillogott. Nem látszott rajta megbánás vagy csalódottság,
amiért ilyen életet élt, és ez még jobban tetszett neki.
- Akkor a többi fiú nem
tudja, milyen csodálatos partnerről maradt le – ismerte be a lehető
legkomolyabb hangon, és látta, hogy a másik erre szintén elkomolyodott. Roxy
nem is tudott mit mondani abban a pillanatban, a szavak, mintha a torkára
fagytak volna, azonban a fiúnak lett volna mit mondania, mégis inkább
cselekedett. Tudta, hogy ez az a pillanat, amire várt.
Közelebb hajolt a lányhoz, hátha ellenkezést lát
a szemében, azonban nem húzódott el tőle, még csak a szempillája sem rezdültek
meg, úgyhogy végül megcsókolta Roxanne-t. Csodálkozására a másik még így sem
utasította vissza, ezért jogosan biztos lehetett a dolgában. Már nemcsak azt
tudta, hogy ő kedveli a lányt, hanem azt is, hogy a lány is kedveli őt. Nem
csoda, hogy ez volt hosszú idők óta élete egyik legjobb napja.
RILEY
- Azt sem tudom, mit keresek
itt – horkant fel Riley fél órával a bál kezdete után, miközben azt figyelte,
ahogy az egész iskola idiótát csinál magából, miközben táncnak nem nevezhető
mozdulatokkal próbálják elfoglalni a táncparkettet, ezen felül pedig a zenéért felelős
ember olyan dalokat nyomat be, amelyeket, ha sokáig kell hallgatnia, tuti, hogy
a patikába kell utána mennie, hogy valami gyógyszerrel túltegye magát az aznapi
traumán. Komolyan, kész katasztrófa volt az a bál! A díszlet béna volt, nem
beszélve az ízléstelen rózsaszín szívecskékről, amiknek senki nem tudta a
rendeltetését, tekintve, hogy elvileg őszi stílusban kellett volna
feldíszíteniük a tornatermet, ám ez csak részben sikerült nekik. És nemcsak,
hogy a zene, a programok, de még a díszlet is béna volt, hanem még a kaja is.
Felfordult a gyomra, ha rá kellett néznie a lila mázzal és szívecskés díszítésekkel
megpakolt muffinokra, és még a puncs is förtelmes volt, olyan volt, mintha
vizet ivott volna egy kis eper ízesítéssel.
- Nekem mondod? Még a
partnerem sem jött el, és erről csak most kellett értesülnöm! – folytatta a
panaszkodást Will, aki pedig laza kockás inget és fekete farmert vett fel, hogy
valamennyire megtisztelje a bált, azonban hiába, a partnere – Evangeline –
lebetegedett, és erről mindössze egy perccel ezelőtt értesültek, amikor a lány
egyik barátnője szólt a fiúnak, hogy Evangeline ágynak dőlt, és nem tud jönni.
- Nekem pedig nem is volt
partnerem, úgyhogy erről ennyit – durcáskodott továbbra is Riley, amiért már
fél órája azt kellett nézni, ahogy Ebony Daniellel és Scarlettel beszélgetett,
nevetett, lökdöste a fiú vállát, vagy éppen táncolt vele. Daniel, Daniel,
Daniel… igaz, nem tűnt túlságosan rossz srácnak, és annyira ronda sem volt, de
akkor is! Egy ilyen srácra lecserélni őt? Mi ütött ebbe a lányba megint?
Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen!
- Nem akarsz beszélni
Ebony-val? – kérdezte hirtelen haverja, mire úgy nézett rá, mintha megőrült
volna.
- Minek beszélnék? Tudod,
mondtam, nekem már csak jövőre van esélyem – utalt vissza a legutóbbi
beszélgetésére a lánnyal, aki azt mondta, hogy „talán majd jövőre elhívhatja”.
Talán? Talán… talán?
- Haver, ha fel akarod
szedni Ebony-t, akkor nem jó módszert választottál – csóválta a fejét Will, és
megint elővette a szerelmi szakértős oldalát - Nem akarlak megsérteni, de most
pont úgy tűnik, hogy nem kéne megsértődnöd, ugyanis a csaj tényleg nem tudta,
elhívod –e, és te pedig csak tegnap kérdeztél rá. Az pedig egy nappal a bál
előtt volt, tehát tényleg jogosan felhúzhatja magát, amiért későn kérdezted. És
tudom, hogy bántja az érzéseidet, de nem mondtál neki semmit, úgyhogy nem
tudja, hogy tetszik neked, így simán igent mondhatott a másik csávó elhívására
– vágott le egy monológot félig komolyan, félig pedig szórakozottan, és úgy tűnt,
mint, aki ezidáig mindezt magában tartotta, és csak a megfelelő pillanatot
várta, hogy elmondhassa, most pedig dőltek belőle a szavak.
A baj csak az volt, hogy
Riley is pontosan tudta, hogy nem kéne megsértődnie, mégis dühös volt. És egy
hormontúltengéses 16 éves fiú aztán tényleg nem tud parancsolni az érzéseinek.
- Nem is tetszik nekem –
visszakozott inkább elhúzva a száját, ám Willt nem lehetett ilyen könnyen
becsapni. Szórakozottan felhúzta a jobb szemöldökét, és hitetlenkedő pillantás
kíséretében sorolni kezdte az ujjain, hogy mi juttatta el erre a
megállapításra.
- Ebony neve szerepel a
legtöbbet a beszélgetéseinkben; mindig felé pillantgatsz órán; ha
csoportmunkába kerültök, mindig vígan mellé ülsz; néha megvárod suli után;
sokat beszélgettek a folyosón; a menzán is mellé ültél; még a projektmunka után
is vele lógsz, pedig elvileg semmi szándékod nincs az irányában; a bálra is el
akartad hívni, és nem mellesleg lassan több időt töltesz vele, mint a legjobb
haveroddal…
- Jó, jó, jó, vágom –
állította le a fiú hirtelen, ugyanis, ha nem tette volna, valószínűleg még
naphosszat hallgathatta volna a másik monológját – Oké, elismerem, tetszik
nekem. Na és akkor? – kérdezett vissza harsányan, és egyáltalán nem úgy érezte,
mintha a barátja komolyan vette volna.
- Az ég világon semmi baj
nincsen ezzel – visszakozott Will rögtön, és védekezően felemelte a kezeit.
Most már azért látszott rajta, hogy nem cukkolni akarja őt, és aztán még
magyarázatot is fűzött a cselekedeteihez: - Csak jó, hogy beismerted magadnak
is, és a legjobb haverodnak is.
- Hmm, talán féltékeny vagy?
Mi volt az a szöveg, hogy most már lassan több időt töltök vele, mint veled? –
mosolyodott el pimaszul, és ekkor már a másik is tudhatta, hogy visszakapta a
jó öreg Riley O’ Neill-t. Ez van, talán haverja közvetlensége tette, vagy az,
hogy soha sem tudta felhúzni magát, még akkor sem, amikor olyan volt, mint egy
szúrós sün, aki magába fordult, és aki hozzáért, azt bántani akarta, de
egyszerűen nem tudott sokáig haragudni arra a srácra.
- Igen, igen, tudod, egy
legjobb havernak is vannak azért jogai. És most jogosan vagyok féltékeny –
kérte ki magának szórakozott mosollyal, majd hirtelenjében hóna alá fogta a fiú
fejét, és úgy kezdte el dörgölni a haját.
- Na, hé, mi az? Ezt most
miért kaptam? – kiabált nevetve, miközben próbált kibújni, azonban Will izmos
karjai nem engedték ki a szorításukból.
- Ez a legjobb haver
bosszúja – röhögött a másik is, majd néhány másodpercig még jól összekuszálta
Riley haját, aztán végül elengedte őt.
- Jól van, de csak most az
egyszer engedek ilyet!
- Ha nem adsz rá több okot,
akkor nem kell újra bevetnem – érvelt félig komolyan, félig komolytalanul,
miközben széles vigyor jelent meg az arcán. Bár az O’ Neill fiúnak mindig jófej
barátai voltak, most tudta, hogy Willel nagyon jól járt, ám még szép, hogy ezt
nem vallhatta be neki!
- Gyerekek, mi volt ez itt
az előbb? – lépett oda hozzájuk az egyik felügyelő tanár, Mrs. Daito undorítóan
rózsaszín ruhácskájában, és feltupírozott hajával. Riley a nő megjelenésére nem
tudott elnyomni egy mosolyt, úgyhogy haverjának kellett kisegítenie őt.
- Mrs. Daito, mi csak
szórakoztunk. A srácok így mutatják ki a ragaszkodásukat – legyintett a
legártatlanabb kisbárány szerepét magára véve, szavai azonban némi csibészséget
és pimaszságot sugároztak. A hatvanas éveiben járó tanár sem tudta először
eldönteni, mit mondjon, aztán végül megforgatta a szemét, majd szigorúan rájuk
szegezte a mutatóujját, és úgy figyelmeztette őket:
- Jól van, de akkor még
egyszer ne lássak ilyet!
- Igenis, asszonyom! –
tisztelgett színésziesen Will, mire ő majd’ kipukkadt a nevetéstől. Mrs. Daito
is belátta, hogy a fiatalságot nem is tudja megérteni, és nem is tudja
megfékezni, úgyhogy inkább visszavonult, hogy szokásos helyéről, a puncsos tál
mellől kereshesse következő áldozatait.
- Ez meleg volt!
- Az – bólintott rá
vigyorogva, és meg kellett hagynia, hogy bármennyire is béna volt a bál, a
másik még ezt is képes volt feldobni. Csak hát mindig a legboldogabb
pillanatokban csap be a ménkű…
- Ó,ó! Vörös veszély
közeleg! – lépett hátra néhányat Will, amikor nem messze tőle, a táncparkett
felől Ebony feléjük kezdett sétálni, miután Scarlettet és Danielt maga mögött
hagyta. Riley-nak be kellett vallania, hogy nagyon is szexi volt aznap, annak
ellenére, hogy csak egy fekete cicanadrágot és egy vörös, ujjatlan, hosszabb pólót
vett fel, mely nem volt olyan bő, úgyhogy hozzásimult kecses vonalaihoz.
Természetesen semmi extra nem volt ebben, azonban a lázadó énjéhez képest ez
egy visszafogottabb lázadás volt, mégis bejött a fiúnak.
- Beszélhetnénk egy pillanatra? – kérdezett rá
a lány a tekintetét szigorúan az övébe fúrva, amikor végül odasétált eléjük.
Mind a két fiú bólogatni kezdett, mire a vörös ciklon Will felé fordult, és
kihangsúlyozta, hogy négyszemközt. A csávó erre persze szabadkozások közepette
lelépett, így csak ketten voltak újra a kajás asztal mellett, és a fiú
megkönnyebbülve vette észre, hogy sem a csaj barátnője, sem az a Daniel gyerek
nem pillantgat feléjük, hanem vidáman cseverésznek egymással.
Miután körbepillant, újra
Ebony-nak szentelte a figyelmét, azonban meglátva a lány tekintetét, inkább
másfelé fordította a tekintetét. Nem látta rajta a szokásos dühöt vagy
kárörömöt, sokkal inkább megvetést és csalódottságot, aminek nem örült. Nagyon
nem.
- Oké, tudom, hogy
valószínűleg dühös vagy rám, amiért Danielnek mondtam igent, de tényleg
fogalmam sem volt, hogy el akarsz –e hívni – kezdte a lány türelmetlenül, majd
beletúrt egyébként is kócos hajába, és úgy folytatta – De ne játszd itt a
morcos kisgyereket, amikor ez a te hibádból volt! Ha előbb kérdezted volna,
neked is igent mondtam volna – vallotta be komolyan, ami jócskán meglepte őt.
Semmi gúnyos hangvétel, semmi pimasz mosoly, semmi fejbecsapás vagy vállökés.
Semmi, csupán az őszinte szavai.
- Miért?
- Mi az, hogy miért? – kérdezett
vissza értetlenül Ebony, miközben összefonta mellkasa előtt a karjait.
- Miért mondtál volna nekem
igent? – fűzte hozzá kíváncsian Riley, hiszen már tudni akarta az igazságot.
Nem tudta, a másik mennyit
észlelt a reakcióiból, de mióta rájött, hogy kedveli a vörös ciklont, nem
tehetett semmit, égett a kíváncsiságtól, hogy megtudja, ő is így van –e ezzel,
vagy csak ez az egész az ő fejében van. Nem tudott sokat az érzésekről, ezt be
kellett vallania, hiszen általában csak bántott másokat, vagy gúnyolt. A
lányokhoz sem értett, így csodálkozott volna rajta, hogy egyáltalán valaki
megkedveli az ő személyiségét. Méghogy valaki Riley O’ Neill barátnője legyen?
Á, nem, ezt még ő is abszurdnak tartotta volna! Ám azok után, hogy Ebony sok
mindent megosztott volna, és már tudtak a másikról egyet s mást, ő nem tudott
semmit az ellen tenni, hogy már visszavonhatatlanul megkedvelte a csajt.
- Pff, most szórakozol
velem? – förmedt fel a lány, majd hitetlenkedő nevetést hallatott. Balra-jobbra
csóválta a fejét, miközben rejteni próbálta felháborodást, ám az ezzel
keletkező vörös tincsek tornádója csak még dühösebbnek mutatta őt – Te vagy az,
aki úgy tűnik, hogy nem tudja eldönteni, mit akar! Én bocsánatot kértem tőled,
csakhogy ne sértselek meg, én elárultam olyan dolgokat, amiket csak nagyon
kevés ember tud, és még azt is mondtam, hogy ha jövőre elhívnál, már most
tudnám, hogy elmennék veled. Erre te pedig azt kérdezed, hogy miért mondanék
igent? Riley, néha olyan hülye tudsz lenni, de komolyan! Hát nem egyértelmű? –
tárta szét a karjait ingerülten, és szemöldöke magasra szökött, ahogy az ő
válaszára várt. Nem tombolt a sértettségtől, de már nagyon-nagyon közel járt
hozzá, a fiút azonban túlságosan lesokkolták a szavai, úgyhogy nem tudott
semmit mondani, csak pislogott rá. Ezt a másik azonban „nem”-ként értelmezte,
úgyhogy kelletlenül felnevetett, majd további szó nélkül elviharzott. És
nemcsak, hogy el tőle, hanem átcaplatott a táncparketten, és a folyosóra nyíló
ajtón keresztül távozott, nyomában pufi barátnőjével, aki értetlenül rohant
utána.
Riley nem tudta, mit tegyen,
vagy mondjon. Szaladjon utána? Nem, azt nem akarta, mert még mindig nem tudta
levetni férfias büszkeségét, és ez a cselekedet bizony azzal járt volna. Hívja
fel? Nem, mert tudta, hogyha a másik ennyire kiakadt rá, akkor nem fogja
felvenni a telefont. Hát akkor mit tegyen? Nem tehetett mást, lelépett a
bálról, és olyan ember segítségéért fordult, akihez a legutoljára ment volna,
ám a vészhelyzet megkívánta.
- Ó, Riley, hát hazajöttél!
Nem hallottalak a sütő mellett – lepődött meg a fiú hirtelen felbukkanásán
Madison, miután a sütőben készülő lasagnére vetett egy gyors pillantást.
Riley-nak rá kellett döbbennie, hogy már nagyon éhes volt, tekintve a bál
borzalmas ételkínálatát, azonban evés előtt még tanácsot kellett kérnie.
Maga sem tudta, miért vitte
rá a lélek, hogy Madisonhoz forduljon szerelemi tanácsért, mégis itt volt.
Igen, belécsaphatott egy villám, ő is éppen erre gondolt, de már mégsem akart
visszafordulni. Csak ne lett volna ennyire kellemetlen a szituáció…
- Jól érezted magad a bálon?
– kíváncsiskodott inkább a nő megtörve a köztük beálló csendet, és tényleg úgy
tűnt, mintha minden vitájuk ellenére nem haragudott volna rá. Azta, milyen nő
lehetett, ha még ilyenkor is mosolyogva fordult felé! Ugyanakkor szégyent is
érzett, ugyanis nem tartotta magát elég jónak arra, hogy megérdemelje ezt a
törődést.
- Nem, nem igazán.
- Ó, tényleg nem? Miért?
Valaki bántott? – faggatózott rögtön, és aggódva orrnyergére tolta vastag
keretes szemüvegét. Mindig ezt csinálta, ha valaki valami gondjával fordult
hozzá, és senki nem tudta, miért.
- Nem, nem! – visszakozott rögtön
fejcsóválva a fiú.
- Akkor? – vonta fel a
szemöldökét kíváncsian, és tágra nyílt szemei válaszra éhesek voltak. A fiú
hallgatását mégis áruló jelnek vette, és kislányos mosollyal rákérdezett: -
Akkor talán egy lány van a dologban? – érzett rá rögtön, majd, mikor Riley
megint nem felelt, már tudhatta, hogy nyert ügye van. Mégsem kezdett el ugrálni
vagy tapsikolni, amiért a srác szerzett magának egy lányt, hanem aggódó
tekintettel pillantott rá, és várta a további reakcióját.
- Izé… az a helyzet, hogy…
igen – nyögte ki ahelyett, hogy rögtön feltette volna a kérdését, amivel
megrövidítette volna a beszélgetésüket. Minél előbb szabadulni akart ebből a
szituációból, azonban nem tudta, mit kéne tennie, hogy Ebony ne akadjon ki rá
mindig, úgyhogy a vágyakozása, hogy a lányt meggyőzze arról, hogy kedveli,
erősebb volt annál az érzésnél, ami a nevelőanyja mellett hatalmába kerítette.
- Ó, hát akkor mesélj
nyugodtan! Én lány vagyok, hátha tudok segíteni – ajánlotta fel egy barátságos
mosoly kíséretében, és Riley most először gondolta azt, hogy nem is olyan
rossz, hogy egy ilyen nő van mellette. Az utóbbi időben a vörös ciklon
történetének hatására tényleg elkezdett gondolkozni arról, hogy milyen szerencsés
is másokhoz képest, és most nem tudta megállni, hogy ne erre gondoljon újra.
- Szóval… - kezdte
nehézkesen, majd úgy döntött, hogy inkább az egyik pohárra bambul, és elhadarja
az egészet – Van egy lány, akit bírok, de ő folyamatosan kiakad rám, mert nem
mondom el ezt neki, de közben ő sem mondja, hogy bír –e engem. Ma viszont azt
mondta, hogy nem egyértelmű –e, hogyan érez, és én nem tudtam semmit mondani,
mert túlságosan meglepődtem. Ő pedig lelépett, és most nem veszi fel a
telefonját – fújta ki a levegőt hosszan, miután monológját befejezte, és nem
kis megkönnyebbüléssel nézett vissza a nőre, aki figyelmesen hallgatta őt, majd
összeráncolt homlokkal kezdte adni a tanácsait.
- Szerintem az lenne a
legjobb, ha mielőbb beszélnél vele, és elmondanád, hogyan érzel. Jobban fogod
érezni magad, ha elmondod, és esetleg kikosaraznak, mintha nem tennéd meg. És
ki tudja? Biztos, hogy megkedvelt téged, ha nem tetszik neki, hogy nem mondod
el az érzéseidet – vonta meg a vállát szelíd mosollyal, mintha nagy titkot
osztott volna meg, és ez tényleg olyan volt Riley számára, mint valami útmutató
a lányok gondolkodásához – A lányok csak akkor válnak érzelmessé, ha kedvelnek
valakit. Ha nem kedvelne téged, valószínűleg megmondta volna, ugyanis a lányok
azt sem szeretik, ha olyan fiú legyeskedik körülöttük, akit nem kedvelnek –
folytatta biztató mosollyal, majd, mielőtt még a fiú bármit tudott volna
mondani, a sütő megszólalt, és Madison nekiállt kivenni belőle a lasagnét.
- Köszönöm – nyögte ki Riley
halkan és nehézkesen, és örült az adandó alkalomnak, ugyanis ekkor a nő nem
tudott ránézni, nehogy a forró tepsivel gond legyen, és el tudott somfordálni,
miközben a nő utána kiáltotta, hogy nem tesz semmit, ugyanis, ha szüksége van
rá, máskor is mehet érte tanácsért.
Ő azonban már így is eléggé
meg volt lepve Ebony, Madison és a saját viselkedésén is, úgyhogy inkább
bevonult a szobájába, és punk-rockot kezdett hallgatni. Hej, hej, mióta
szerepelt a szerelem az ő szótárában ilyen komoly és jelentőségteljes formában?
Kedves Lexi!
VálaszTörlésHát ez egy nagyon cuki és mozgalmas fejezet volt!
Alex szemszöge, mint mindig, most is nagyon gondoskodó és aranyos volt. Magam mellé leginkább egy ilyen srácot tudnék elképzelni, úgyhogy mindig élvezettel olvasom a kedveskedéseit, amit a lánynak tesz, vagy éppen ahogyan az öccséről próbál gondoskodni. Örülök, hogy a múltkori beszélgetésük után ilyen jól kijönnek. Ő meg Roxy... hát ez elkerülhetetlen volt! Olyan édesek együtt, komolyan! Nehezen is tudtam elképelni őket a bálban, úgyhogy ez pont jó volt, hogy egy kicsit kiszabadultak a levegőre. Nagyon szurkolok nekik, hogy ezek után is minden oké legyen velük!
Riley meg... hát, ez a srác komolyan olyan érzelmi analfabéta, hogy komolyan! De vicces nézni a próbálkozásait. Vicces volt a Willel való beszélgetését olvasni. "A fiúk így mutatják ki a ragaszkodásukat" rész nagyon tetszett, igazán jót nevettem rajtam, valahonnan ismerős volt! Aztán Ebony felbukkanása is jó volt, lépnie kellett valamit, hogy ennek a sületlennek végre bekattanjon valami, de hát csak nem. Örülök, hogy Riley végre összeszedte magát, és beszélt Madisonnal. Remélem, megfogadja a nő tanácsát, mert ebben a helyzetben, már tényleg nincs más hátra. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz még itt a következő fejezetben! Milyen bizalmi játékok lesznek még?
Csak így tovább! Szeretlek! <3
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésNem is mondhattad volna jobban. ;) Mivel eljött az őszi bál ideje, így elkerülhetetlen volt, hogy cuki, vicces vagy éppen izgalmas szituációk legyenek benne.
Alex szemszöge szerintem nem is lesz másmilyen, ő az a törődő és aranyos srác, nem nagyon lehet kihozni a sodrából. Én is magam mellé inkább egy ilyen srácot tudnék elképzelni, valószínűleg egy Riley-szintű srácot felpofoznék néha. :) Hát, ő és Roxy nagyon édesek lesznek továbbra is, és ez a csók elkerülhetetlen volt, tekintve, hogy direkt lassan, lépcsőzetesen akartam felépíteni a kapcsolatukat, és ez is egy fontos lépcső volt, de pont már elértek oda, ahol az ő szégyenlős jellemüknél ki tudtam nézni egy csókot. :) Örülök, hogy tetszett a jelenetük! ^^
Riley érzelmi analfabéta, és az a vicces benne, hogy ezzel nincs is tisztában. :) Bár, mivel nem volt eddig egy barátnője sem, és nem kezelte a lányokat eddig túl jól, csak szerette őket cukkolni, így szerintem érthető, hogy miért viselkedik - számunkra - idiótán. :D Hát, hát, én sem tudom, honnan volt ismerős az a rész. :D Ebony pedig nem tétovázik sokat, ő határozott jellem, és most jól a képébe mondta Riley-nak azt, amit gondolt. :D A fiú ezután pedig nem tudott nagyon segítséghez fordulni, úgyhogy pont itt volt az alkalomhoz, hogy Madisonnal normálisan beszéljen. Ez a beszélgetés hatással lesz még a fiúra a következő fejezetek során is, főleg a jellemfejlődésével kapcsolatban. :)
Örülök, hogy tetszett ez a fejezet, a következők szerintem izgalmasak és aranyosak is lesznek, de lehet, hogy gonosznak is fogtok tartani a végére. Majd meglátjuk. :)
Köszönöm, hogy írtál, köszönöm, hogy megosztottad a véleményedet, nagy mosolyt csaltál vele az arcomra! <3 Köszönöm, és én is szeretlek! <3
Keep smiling,
Lexi
Drága Alexis!
VálaszTörlésAhogy megláttam a fejléceden Adelaide Kanet, Grant Gustint és Robbie Kayt, tudtam, hogy el kell olvasnom a blogodat. És milyen jól tettem! Sajnos, csak lassan tudtam végezni vele, de nagyon megérte. A történeted érdekes és jó olvasni. Imádom a szereplőket meg a történéseket. Csak gratulálni tudok hozzá!
Nagyon drukkoltam az Alex - Roxy párosnak, és szinte ugráltam örömömben, mikor megcsókolták egymást. Nekem is tetszett egy fiú, akivel a korrepetálásnak hála év végére már egészen közel kerültünk egymáshoz, szóval meg kell erősítenem, hogy ez egy igazán hatékony módszer a barát/barátnőszerzéshez :D
Imádom mindkét karaktert, és Roxyra egy kicsit hasonlítok is. Legalábbis, ha a szégyenlősségről van szó. Alex pedig nagyon édes, az a tipikus jó gyerek, és ezt nagyon szeretem benne.
Nagyon sajnáltam, hogy Riley végül nem Ebonyval ment a bálba, de valahogy éreztem, hogy pórul fog járni, hogyha később kérdezi meg. Sajnálom, hogy ismételten összekaptak, de ennek hála Rileynak egy kicsit jobb lett a viszonya Madisonnal, aminek nagyon örülök, habár teljes mértékben megértettem Rileyt. Szerintem én se igazán fogadnám el apa barátnőjét anya távozása után.
De a legfontosabbat kihagytam. Willt. Kedvenc szereplőm. Egyszerűen nem tudom nem szeretni. Ami a féltékenységét illeti, teljesen átérzem. Én se igazán szeretem, ha a barátaim elhanyagolnak valaki miatt.
Csacsognék én még itt mindenféléről, de már így is egy hosszabb olvasmányt hagytam magam után, tehát befejezem azzal, hogy ez a rész ismételten remekre sikerült, talán ez lesz a második kedvencem (Persze, csak a fesztiválos után). Már nagyon várom a következőt!
További szép napot!
Ari xx
Drága Ari!
TörlésKöszönöm szépen a kommentedet, mindig jó olvasni, hogy más-más olvasó hogyan vélekedik a történetről, nekik ki a kedvenc szereplőjük, és ehhez hasonló. :) A szereplőválogatáson mind a fiúk, mind a lányok képe nagyon hamar megvolt, már régóta szerettem volna írni olyan történetet, amelyben az ő képeik lesznek. :)
Aww, nagyon örülök neki, hogy ennyire szereted a Roxy-Alex párost. ^^ Különleges olvasni, hogy te így vélekedsz a korrepetálásról, hiszen nekem nem volt ilyenben részem, de jó ötletnek tűnt, és akkor úgy látom, elég reális. :D Ha a két lány karakterről van szó, Roxy hozzám is közelebb esik személyiségileg, de ennek ellenére is nagyon különbözik tőlem. Hát, igen, Alex pedig jó gyerek, de kellenek ilyen srácok is. :)
Riley pedig megkapta a magáét, amiért késett az elhívással, de ez kellett neki, hogy rájöjjön, hogyan érez a lány iránt. Madisonnal pedig végre jobb a kapcsolatuk, és bizony, ennek is kellett, hogy előbb-utóbb eljöjjön az ideje. :) Riley reakcióját próbáltam élethűre formázni, és örülök, hogy sikerült. :)
Aww, Will karakterét én is nagyon bírom, rendkívül könnyű vele írni, és mindig csempész egy kis vidámságot a történetbe. Féltékeny már nem nagyon lesz, de továbbra is bírni fogod. :D
Nagyon örülök neki, és köszönöm, hogy írtál kommentet, sokat jelentenek a szavaid! Köszönöm még egyszer, és remélem, hogy a jövőben sem tudok csalódást okozni Neked sem! <3
Keep smiling,
Lexi