Round 09

Hey-ho, Galenators!

Nekem nagyon jó napom volt sok-sok nevetéssel, meglepetéssel és boldog pillanattal, úgyhogy remélem, hogy a ti napotok is hasonlóan szépen telt. :) Hogy megkoronázzam ezt a jó kis napot, természetesen hozom nektek a következő fejezetet, melyben mindkét srác elhívja a kiszemelt lányt a bálra, a kérdés már csak az, hogy ők hogyan fognak erre reagálni. ;) Lesz itt egyébként szó Roxy kistesójáról, Benről; Dave és Helen kapcsolatáról, és még a média csoportmunkáról is. Szerintem ez egy vicces, aranyos fejezet lesz, de remélem, hogy a vége egy kicsit azért megdöbbent majd titeket, vagy legalábbis nem vártatok volna ilyesmit. :D Haha, nem ijesztegetlek nagyon titeket, jó olvasást! ;)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

ROUND 09

ALEX

Ha nem a nagyszüleivel töltötte volna a hétvégét, vagy a megfelelő alkalmat kereste volna, hogy Riley-val normálisan beszélhessen, akkor valószínűleg már rég kitalálta volna, hogyan hívja el Roxy-t az őszi bálba. Az esemény ugyanis jócskán közeledett, és már hétfőt írtak, a bál pedig azon a héten pénteken került megrendezésre, ami azt jelentette, hogy volt cirka négy napja arra, hogy úriember módjára elhívja a lányt. Ő azonban nem nagyon akart halasztgatni, hiszen a fekete szépség megérdemelte, hogy ne az utolsó pillanatban, mint selejt, legyen a meghívottak között, ám hétfőre még nem tudta teljesen összekaparni az önbizalmát és bátorságát. Helyette megint Dave-re támaszkodott.

- Hogyan van nálatok ez az elhívás dolog? Levelet kell küldeni a lánynak, énekelni neki, vagy csak simán elhívni? – vonta össze a szemöldökét kérdőn, mielőtt az irodalom órára becsöngettek volna, hiszen tényleg nem tudta, egy kisváros mennyiben változtathat az ilyen szokásokon. Minneapolisban a legmenőbb srácok természetesen mindig nagy banzájt csináltak az elhívásból: volt, aki limuzinra ragasztotta rá a feliratát; volt, aki szerenádot adott az egész iskola előtt, mások a hangosbemondóban kértél fel partnerüknek a kiszemelt lányt, míg megint mások pedig drága zakót húztak, és egész nap úriembert játszottak, csakhogy „igen” legyen a válasz a hőn áhított párjuktól.

Alex sosem volt jó az ilyenekben, ő inkább szerette a visszafogott, egyszerű elhívásokat, ám nem tudta, Galenában mi a szokás, ezért is kérdezett rá a haverjánál. A srác azonban szokás szerint széles, ugyanakkor pimasz mosoly kíséretében felelt:

- Nem kell belőle nagy felhajtást csinálni, itt általában csak a folyosón megkérdezed a lánytól, hogy lenne –e a párod, és kész. Ne is tegyél semmi eget rengetőbbet, mert, miután Zack egyszer egy High School Musical dalt énekelt el az egész menza előtt Clarissának, de olyan hamisan, hogy attól már majdnem a vakolat is lepotyogott, egész októberben ezen csámcsogott az iskola, és még a suliújság is megírta! Rettentően béna megoldás volt – mesélte lelkesen, miközben táskájából előhalászott egy szöveggyűjteményt, majd elégedetten hátradőlt, és kíváncsian felé pillantott – Roxy-t akarod elhívni, nem igaz? – tudakolta közelebb hajolva, mintha csak egy közös csínyre készülnének, és éppen a tervet szeretnék megbeszélni, ám Alex nem tudott rá haragudni. Egyébként is, minek tagadta volna a nyilvánvalót? Tetszett neki a lány, és a pénteki elköszönésük után úgy érezte, hogy talán még ő is tetszik Roxanne-nek. Ez pedig felbátorította, azonban még mindig nem annyira, hogy hétfőn hívja el a lányt. Még gyűjtögette az erejét keddre.

- Igen. Nincs is más lány, akit el tudnék hívni – vágta rá egyértelműen, majd szórakozottan hozzátette: - Minek nézel engem? Nőcsábásznak? – ugratta Dave-t, aki azonban jót nevetett ezen az abszurd felvetésen, de olyannyira, hogy majdnem lefordult a székéről.

- Persze! Az okos pasikra úgyis sokan buknak, csak nem olyan feltűnően. Ki tudja? Lehet, hogy neked is vannak őrült kukkolóid, és majd a bálon kiderül, hogy ők mind veled akartak menni, csak te nem tudtál róla – fűzte tovább a poént haverja is, mire Alex sem bírta ki nevetés nélkül. Dave tényleg rettentően jó társaságnak bizonyult: az órákon elvoltak egymás mellett, és ha nem ment valamelyiküknek egy feladat, közösen összedugták a fejüket, míg a szünetekben jókat beszélgettek, és ezek a vidám pillanatok tetté emlékezetessé a fiú napjait. Örült neki, hogy a költözés és az „új fiú” státusza ellenére is hamar barátra talált, hiszen nem hitte volna, hogy ennyire gyorsan be fogják fogadni, és ilyen gyorsan visszatér az élete a normális kerékvágásba.

- Egyből gondoltam – jegyezte meg nevetve ő is, majd vigyorogva, a fejét csóválva pillantott le az előtte heverő tankönyvekre és füzetekre – Te viszont Helent hívod el, nem? – jutott rá a sor a kérdezősködésben, azonban nem nagyon kellett csalódnia a válaszban.

- Még szép! Tekintve, hogy tegnap óta a barátnőm – felelte vállvonogatva, mintha semmiség lett volna ez a kijelentés, Alexnek mégis magasra szökött a szemöldöke. Nem a meglepődéstől, inkább attól a ténytől, hogy miért nem mondta ezt eddig? És akkor miért nem jelentek meg együtt, kézen fogva?

- És ezt csak most mondod?

- Igen. Helen azt akarta, hogy ne verjük nagydobra, de tegnap megcsókolt, úgyhogy utána ezt is megbeszéltük – dicsekedett szélesen vigyorogva, mire a fiú játékosan vállon veregette. Örült barátja boldogságának, bár az már az előző hetekben is látszódott, hogy az ő párosuk gyorsabban haladt, és nyíltabbak, közvetlenebbek voltak egymás felé, mint ő és Roxy, tehát várható volt, hogy előbb is alkotnak majd egy párt, mint ők ketten.

- Jól van, gratulálok – bólogatott jókedvűen ő is, majd oldalra döntötte a fejét, és sunyi mosollyal kibökte: - Van egy olyan sejtésem, hogy Roxy és Helen azért késnek, mert ők is éppen ezt beszélik ki.

- Lehet benne valami – értett egyet Dave is, majd, mikor egymásra néztek, újra kitört belőlük a nevetés. Ezen persze az sem segített, hogy a következő percben megjelent a két említett lány, és sugdolózva, titokzatos mosolyogva léptek be a terembe. A Borg srác szemmel láthatóan felvillanyozódott barátnője megjelenésére, és meg is ajándékozta őt egy fülig érő vigyorral. Erre Alex szája is felkunkorodott, hiszen vicces volt látnia, hogy a kettős honnan indult, és hová lyukadt ki.

Azonban neki sem lehetett felróni, hogy jobban érezte magát, amikor Roxanne a terembe lépkedett, és láthatóan könnyed mosollyal integetett neki. Holnap - sulykolta újra és újra magában, mintha ennyi idő alatt elfelejthette volna, hogy egyre jobban közeledik a péntek. Holnap el fogom hívni – határozta el férfiasan, majd a többiekkel együtt felállt, hogy az érkező tanárt illően köszöntse.

Kedd volt. Már elérkezett a kedd is. Alexet a költözésük óta először furcsa érzések kerítették hatalmukba. Nem volt túl magabiztos szerelmi ügyekben, hiszen addig két barátnője volt, és velük sem tartott túl sok ideig a kapcsolata, mert egyiküket áthelyezték másik iskolába, a másik pedig szakított vele, mert nem érezte jól magát a fiú mellett. Nem csoda, hogy ezek után nem nagyon próbálkozott ő semmi olyasmivel, mint az udvarlás, de Roxy egyszerűen túlságosan is felkeltette a figyelmét ahhoz, hogy nyugton maradjon, és ne tegyen semmit. Nem sok olyan lány volt, mint az ő kiszemeltje: visszafogott, szerény, intelligens, türelmes, szeretetteljes és még csinos is. Smink és feltűnő ruhák nélkül is ő volt az egyik legcsinosabb lány, akit valaha látott.

Nem csoda, hogy a fiú a legjobb módon akarta elhívni, ám semmi különlegesebb nem jutott eszébe, minthogy egyszerűen szépen rákérdez nála. Egy kicsit tartott a visszautasítástól, azt ő sem tagadhatta, azonban azok után, hogy előző héten egy puszit kapott Roxy-tól, egyre jobban úgy érezte, hogy nyert ügye van.

- Hát, akkor köszönöm megint a korrepetálást – bólintott mosolyogva Roxanne egy óra elteltével, mielőtt elkezdte volna elpakolni a jegyzetfüzetét és a tolltartóját – Most viszont mennem kell, mert ma én megyek Benért az iskolába, és lassan vége van a szakkörének is – folytatta bocsánatkérő pillantással, ám Alex nem tudott rá haragudni. Tudta, hogy a nagytesók dolgai közé tartozik, hogy elkísérik a kisebb testvéreiket, vagy éppen értük mennek iskolába, ugyanis, amikor még Minneapolisban éltek, mindig megvárta, míg öccse is végzett, mert az édesanyjuk megkérte, hogy jöjjenek együtt haza, nehogy Riley valami rosszba keveredjen a hazafelé úton. S miután ő meghalt, a fiú kérdés nélkül folytatta ígéretének betartását, és mindig megvárta öccsét az órák után.

- Ó, semmi gond. Tudom én, milyen nagytesónak lenni – biccentett biztatóan, mire a lány megkönnyebbülten visszamosolygott rá – De, ha nem bánod, szívesen elkísérnélek – vetette fel Alex visszautasíthatatlan, széles mosolyával, és kíváncsian pillantott Roxy-ra. A másik egy pillanatra mintha meghökkent volna, és ő már azt is számba vette, hogy ezzel most jól elásta magát, mert biztos túllőtt a célon, ám végül más reagálást kapott.

- Nem bánnám – egyezett bele félősen felpillantva a fiúra, aki még most is megmosolyogtatónak találta a tényt, hogy a mellette álló lány egy fejjel alacsonyabb volt, mint ő. Bár ez megszokott reakció volt tőle, mégsem viselkedett már visszahúzódóan és távolságtartóan, ugyanis csillogó szemei elárulták őt.

- Akkor menjünk – vágta rá Alex lelkesen, és miután elindult Roxanne mögött, aki így nem láthatta, megejtett egy fülig érő vigyort, és gondolatban büszkén meg is veregette magát. Már egy lépéssel közelebb volt az elhíváshoz.

A következő negyed órában Galena utcáit rótták, ugyanis az általános iskola a város szinte másik végében volt, mint a középiskola, ez azonban csak az előnyére vált. Ki is használta a lehetőséget, és simán, kínos szünetek nélkül végig tudták beszélni azt a sétát. Már teljes mértékben azt érezte, hogy a lány megbízott benne, és jól érezte magát mellette, hiszen jó sokat árult el magáról, felszabadultan nevetett és még viccelődött is. Szó esett álmokról, egyetemi szakokról, sportokról és még gyerekkori élményekről is.

- Igen, fogszabályzóm is volt, és fel van véve, ahogy abban próbálom elénekelni az Itsy bitsy spider-t – mesélte kuncogva következő gyerekkori emlékeként Roxy, és apró gödröcskék jelentek meg az arcán, amikor felnevetett. A fiú már csak a 18 éves énjét láthatta, de akaratlanul is elmosolyodott, amikor a kicsi, fogszabályzós Collins leányzót elképzelte, bár azt is sejtette, hogy a másik is jót szórakozhatott magában, miután megtudta, hogy Alex gyerekként mindig a pirosra festett lepedőjében futkározott, amit ő a saját szuperhős jelmezének képzelt.

- Egyszer igazán megmutathatnád azt a videót – szórakozott a fiú vigyorogva, és játékosan meglökte a lány vállát.

- Ó, még mit nem! – ellenkezett tettetett felháborodással a másik, és szemöldöke jó magasra szökött a kérés hallatán – Majd csak miután te mutatsz magadról ehhez hasonlót, csak azután mutatom meg – kötött kompromisszumot rögtön, és durcás kislány módjára összefonta a mellkasa előtt a karjait. Látszott, hogy tetszett neki ez a szerep, és jól érezte magát, ugyanis a szája sarkában csibészes mosoly bujkált, és szemei is vidáman csillogtak.

- Van egy jobb ötletem – jutott eszébe Alexnek az elhívás, ugyanis nem az utolsó pillanatra akarta hagyni, és nem is arra az időre, amikor Ben is mellettük lesz. A lány azonban ezt persze nem tudta, és szórakozottan eltátotta a száját.

- Na, hallgatom.

- Leszel a partnerem a pénteki bálon? – kérdezte mindenféle habozás nélkül, és végig Roxy arcát fürkészte, aki először, mintha teljesen ledöbbent volna. Nem tudta, hogy azért, mert nem számított arra, hogy ez lesz az ötlete, vagy azért, mert azt sem hitte volna, hogy el fogja őt hívni valaki a bálba. Néhány másodpercig csak pislogott rá nagy őzikeszemeivel, majd megrázta a fejét, és félve megkérdezte:

- Tényleg? Ugye most nem csak szórakozol? – emelte fel a szemöldökét kérdőn, és gyanakodva nézett felé. Látszott rajta, hogy nem tudta, hová tenni a fiú viselkedését, ezért ő megnyugtatóan, komolyan bólintva kijelentette:

- Nem, most teljesen komolyan kérdezem – biztosította Roxy-t a szándékai felől, és hagyta, hogy néhány másodpercig a lány eméssze magában a hallottakat. Először félős énje hamar elrejtőzött hálás és boldog énje mögött, ami nemsokára megjelent a felszínen.

- Hát, akkor igen, örömmel leszek a partnered – válaszolta tipikus Roxanne-mosoly kíséretében, és elfordult egy pillanatra, ám ő így is el tudta kapni teljesen felvillanyozódott tekintetét. Ám, amikor újra a fiúra pillantott, mutatóujját kinyújtotta felé, és szigorúan kérdőre vonta: - De most tényleg, ezt teljesen komolyan kérdezted?

- Igen, teljesen komolyan. Meg akartam kérdezni tőled már előbb is, csak így pont jól jött ki – magyarázta nagyokat bólogatva, hogy a lány végre higgyen neki. Még talán egy másodperc volt, míg gyanakvó tekintettel méregette, utána azonban újfent elővette szokásos énjét, és magyarázni kezdte, merre kell menniük, hogy az általános iskolához érjenek. Bár a következő percekben mintha a bál témája már lenyugodott volna, azért néha elkapta Roxanne túlságosan boldog tekintetét, és ő sem tudta leplezni büszkeségét. Sikerült, és igent mondott!

Nem csoda, hogy amikor odaértek a suli elé, és a kis, göndör hajú srác odarohant nővéréhez, hogy átölelje őt, majd mikor meglátta a fiút, így szólt:

- Ki ez a vigyorgó bácsi, Annie? – pislogott fel testvérére, aki mosolyogva beletúrt a kisfiú rakoncátlan fürtjeibe, és leplezetlen szórakoztatottsággal felelt.

- Ez a bácsi Alex. Már láttad őt az őszi fesztiválon is, ő volt az, aki odajött hozzánk – mesélte emlékeztetve őt a szombatra, amikor először összefutottak, ám Alex még mindig az Annie becenév hatása alatt volt, így erre nem nagyon reagált.

- Á, tényleg! – csapott a kicsi homlokára Ben, mire mindkét fiatal egyszerre kuncogott fel – De miért vagy itt? – kérdezett rá ártatlanul, a kisgyerekekhez illő őszinteséggel és kíváncsisággal, ám mielőtt ő akár levegőt is tudott volna venni, a lány megelőzte őt a válaszadással.

- Alex elkísért engem ide.

- Vigyáztál a nővéremre, hogy nehogy baja legyen az úton? – pislogott felváltva a két idősebbre feltekintve, akik akaratlanul is összenéztek aranyos megjegyzésén. A fiúnak eszébe jutottak azok az idők, amikor Riley annyi idős volt, mint Ben, és ő is hasonlóan ártatlan kérdéseket tett fel a családnak.

- Igen, vigyáztam rá – felelte határozottan, miközben tekintete a lányra siklott, aki csillogó szemekkel, az egyik éjfekete tincsével játszva, kislányos mosollyal nézett vissza rá. Még néhány másodpercig így szemeztek egymással, majd mindketten elnevették magukat, és beleegyeztek, hogy indulniuk kéne haza. Ben egyik kezét Roxy fogta, a másikat pedig Alex, és így sétáltak lelkesen, hol-hol felemelve a kissrácot, de mindenképpen boldogan a Collins család házához.

RILEY

Ha hétfő, akkor azt jelentette, hogy média óra. Ha média óra, akkor azt jelentette, hogy negyvenöt percig tartó dögunalom és kínszenvedés. Csak nem azon a bizonyos hétfőn, amikor be kellett mutatniuk a projekt munkát, és bár sikeresen elkészültek vele, Riley azért nem tartotta túl kellemes élménynek, hogy az egész osztály előtt be kell mutatniuk azt, amit ketten alkottak. Nem Ebony miatt, ugyanis ő szombat óta határozottan jófej volt vele, mármint a maga módján. Jó, néha fejbe csapta, és előszeretettel lökdöste a vállát, ha valami sértőt vélt felfedezni a fiú mondanivalójában, de már nem kerülte ki a kérdéseit, nem akadt ki olyan könnyen, és nem is akarta elzavarni Riley-t, mondván, hogy csak gúnyt űzne belőle. A fiúnak pedig esze ágában sem volt mellőle elszabadulni, úgyhogy még ezeket az apró szurkálódásokat is elviselte, és vigyorogva várta, hogy a lány mikor csapja fejbe legközelebb.

Nem voltak természetesen olyan jóban, mint mások, akik általában együtt lógtak, és nem is tudták egymás összes titkait, ügyes-bajos dolgait, de már közeledtek efelé. Lassan, de biztosan.

- Hát, O’ Neill, ha ezt megcsináljuk, akkor utána remélem, hogy Mr. Hill már leszáll rólunk, mert már nagyon elegem van a vén kecskéből – bukott ki a lányból média óra előtt, miközben a mellette ácsorgó fiúra pillantott. Tekintve, hogy a másiknak esze ágában sem volt mellé telepedni, főleg, hogy legjobb barátnőjét azért mindig fontosabbnak tartotta, mint őt, és neki sem volt kedve Scarlettel székcsatát vívni, így maradt neki a terem leghátsó sarka.

- Remélem is, és olyan hatalmas A-t fog írni nekünk a naplóba, hogy ki fog lógni belőle – szórakozott elégedett vigyorral, hiszen azért valamennyire büszke volt a közös projektjükre. Csak ne kellett volna bemutatni az egész osztály előtt, úgy, hogy előttük állnak, és a fiú minden reakciójukat látja. Nem, a szereplést utálta, de nagyon-nagyon.

- Ajánlom is, mert ha nem, akkor rád fogom, hogy nem sikerült, és akkor neked véged lesz – húzta el a mutatóujját a nyaka előtt a lány imitálva Riley megölését, mire ő csak felhorkant. Más volt már ez, mint, amikor először húzták egymás agyát: akkor tényleg komolyan egymás fejéhez vágtak elég durva sértéseket, és mindketten szinte szemrebbenés nélkül tették. Most már inkább egy vicces játék volt az egész, és mindketten tudták, hogy a másik nem gondolja komolyan a szavait, mégis jól szórakoztak.

- Azt hiszed, ártani tudsz egy ilyen jóképű srácnak? – mutatott a fejére büszkén, és szája széles vigyorra húzódott. Az egyik mellettük elhaladó évfolyamtársuk furcsa tekintettel meredt a párosukra, azonban egy száj elhúzáson kívül nem tett semmilyen más reakciót. Kit érdekelt azonban, mit gondolnak róluk mások? Riley aztán nagy ívből tojt rájuk, mert, amíg a csaj újra be nem rágott rá, addig ő megvolt ezekkel a pillantásokkal is.

- Á, nézzenek oda! Még jó, hogy nem jelentkezel modellnek ilyen szöveggel – horkant fel Ebony, majd mosolyogva megforgatta a szemét. Bár még mindig kirívóan öltözködött, és nem bírta otthon hagyni a szakadt farmert, ezt tetézve pedig vörös tincsei még mindig ugyanolyan veszélyesen ide-oda himbálóztak, azonban ő már másnak látta, mint az első találkozásukkor.

- Pedig biztos felvennének – vonta meg a vállát szórakozottan, a csajtól pedig csak egy szokásos váll lökést kapott, amit azonban vigyorogva tűrt.

- Jó napot, osztály! Kérem, mindenki foglaljon helyet! – lépett be a tőle telhető leggyorsabb sebességben Mr. Hill, majd orrán feltolta a szemüvegét, mielőtt leült volna a tanári asztalhoz. Riley még egy utolsó pimasz mosolyt eresztett meg a lány irányába, majd ráérősen hátrakecmergett a terem másik végébe, ledobta táskáját a padja mellé, és leült a helyére. Kezeit kimérten összekulcsolta, és az ölébe ejtette őket, úgy várta a tanár következő monológját. Nem is kellett sokáig várnia.

- Remélem, mindnyájan elkészültek a projekt munkáikkal, ugyanis ma azokat fogjuk megnézni. Akkor kezdjük is a sort… - hagyott kérdő hangsúlyt a mondat végén, majd felcsapta a magával cipelt naplót, és onnan bogarászta ki az első párost – Miss Adams és Mr Zachary, kérem fáradjanak ki! – szólította fel a szőke, hosszú hajú, szemüveges lányt és a magas, szikár, kocka srácot, akiknél senki nem tudta eldönteni, ki van jobban zavarban.

A percek peregtek, a párosok pedig sorra mentek le. Riley tudta, hogy hamarosan hozzájuk is elérnek, ám addig inkább a füzetébe firkálgatott, és néha-néha lusta pillantást vetett a kivetítőre, majd továbbra is a dalszövegek írogatásának szentelte a figyelmet. Ám egyszer csak Mr. Hill újra megszólalt, és az ő párosukat hívta ki.

A srác lazán próbált a laptophoz kecmeregni, ám legbelül utálta azt az érzést, hogy minden szempár rá szegeződik, és mindenki az ő reakcióját figyeli. Így inkább nem is nézett senkire, a fal egyik pontjára meredt figyelmesen, és hagyta, hogy Ebony elintézze a pendrive-val a tennivalókat, majd elindítsa a videót. Az öt perces videóanyag arról szólt, hogy Galena lakóit kérdezték ki arról, hogy mennyire tartják jó dolognak a reklámot. Mivel ezzel a kérdéssel kapcsolatban ők sem tudtak dűlőre jutni, így úgy gondolták, megpróbálják ezt alaptémának, aztán lesz, ami lesz. Végül mindenki – a hat éves fagyizó kislánytól az idős, parókás néniig – lelkesen válaszolt nekik, és annyira azért nem volt idegesítő a lány hangja és interjús képességei sem, hogy ne élvezte volna a forgatásokat.

A percek mégis kínosan lassan teltek, és a srác már azt hitte, hogy soha nem lesz vége ennek a videónak, amikor végül az utolsó képkocka is eltűnt, és elsötétült a képernyő. Az osztály a szokásos tapssal megjutalmazta a bátor párokat, akik ki mertek állni eléjük, ezért ez náluk sem maradhatott el. Ezután következett csak Mr Hill véleménye.

- Igazán kitűnő munkát végeztek. Nagyon ötletes és érdekes volt a reklám kérdése, és örülök, hogy interjú formájában valósították meg a projekt munkát, így rengeteg embert be tudtak vonni – magyarázott a tanár lelkesen, és széles vigyorral közölte velük a végeredményt – Ez olyan fantasztikus munka lett, hogy maguk is két A-t kapnak! Szép volt, Miss Edgward és Mr O’ Neill. Ugye mondtam én, hogy menni fog ez maguknak? – kacsintott rájuk játékosan, ám ők csak összevont szemöldökkel néztek a fickóra, aki olyan büszkén vigyorgott rájuk, mintha ő lett volna a nagypapájuk.

Mégis, azért Riley örült neki, hogy nem rontották el teljesen a feladatot, és végül ez az egy hónapos projekt munka sem volt olyan vészes, mint ahogy azt elsőre gondolta volna. Bár az elején nagyon ódzkodott az egésztől, utálta a közös munka gondolatát, mert hát valljuk be, akkor még Ebony-t is utálta! Azóta azonban sok minden történt: változott az egész helyzet, és azért ő is megváltozott. Csak magának sem volt képes bevallani, hogy ez így volt.

- Megúsztál egy gyilkosságot – cukkolta a vörös veszély, amikor kifelé sétáltak a teremből, azonban leplezetlen örömmel nézett a fiúra.

- Á, mondtam, hogy én még túl jóképű vagyok a halálhoz! – jelentette ki elégedetten, mire a lány kiöltötte rá a nyelvét, és ezt ő sem hagyhatta annyiban. Ő is kinyújtotta a nyelvét, azonban Ebony megint pózt váltott, és átment durcás kislányba. Riley pedig nem tudott segíteni magán, aznap legalább már vagy tizedszerre nevetett fel a lány miatt. Kész rekord volt ez, legalábbis az ő mércéjével mérve biztos.

Jól pergett le az a bizonyos hét, talán túlságosan is jól. Riley már előre félt a veszekedésektől, attól, hogy esetleg megint olyat mond, amivel kicsapja a lánynál a biztosítékot, és mégsem tudja lefékezni magát. Ő ilyen volt, nehezen tudott volna a viselkedésén és a beszédstílusán változtatni, ám a vörös veszély közelében igyekezett visszafogni magát. S mégis, csodák csodájára, még saját magát is meglepte azzal, hogy nem következett be mindaz, amire számított.

Te jó ég! Hirtelen jó kisfiú lett belőle? Hmm, azt azért nem mondta volna, azonban Ebony szavai, és a családjához való kapcsolata ráébresztette arra, hogy ő még sincsen olyan rossz helyzetben, hiszen volt egy apja, és még egy nevelőanya is próbált segíteni neki. Bár több nap, több órányi gondolkozás kellett ahhoz, hogy mindezzel megbékéljen, azért kezdte már belátni, hogy mekkora ökör is valójában. Mekkora tapló is volt, hogy ott üvöltözött a felnőttekkel, amikor ők mindent megpróbáltak, hogy jó helye legyen a suliban, és minden veszekedésük után higgadtan és türelmesen viszonyultak hozzá. Bár esze ágában sem volt mindezt bevallani a családjának, azért nem viselkedett már olyan hűvösen velük, ám még nem állt készen arra, hogy az érzéseit beismerje nekik. Attól, mert magába szállt, attól még mindig a jó, öreg Riley volt, aki azért nem tudta olyan könnyű kimutatni az érzéseit.

Nem is beszélve Ebony-ról, akit már hétfőn el akart hívni a bálba, ám túl korainak és pattogósnak találta volna ezt a megoldást, a bál napja azonban vészesen közeledett. Végül úgy döntött, simán nyugodt lehet, hogyha csütörtökön rákérdez a csajnál, hogy eljönne –e vele, mert nem hitte volna, hogy a vörös ciklonért kígyózó sor állt volna. Csak hát mit értett ő az elhívásokhoz? Semmit! Még soha életében egyetlen lányt sem hívott el se randira, se bálba, és ez a tény kissé frusztrálta. Nem tudta, mit mondjon, mit tegyen, hogyan viselkedjen, hogy a belülről szétfeszítő bizonytalansága ellenére is laza csávó tudjon maradni.

Minden esetre csütörtökön, az utolsó óra után, amikor együtt sétáltak ki a teremből Ebony-val, nem tudta tovább magában tartani a kérdést. Mikor a lány a szekrényében kutakodott egy füzete után, látva, hogy még a csaj szemébe sem kell néznie, megragadta a lehetőséget, és nagy nehezen kinyögte:

- Eljössz velem a bálba? – bökte ki nyugodtan és magabiztosnak tűnő hangon, miközben hanyagul a szekrényeknek dőlt. Ebony ahelyett, hogy meglepődött volna a kérdésen, csak kinézett a szekrényajtaja mögül, és a szemöldökét felvonva kijelentette:

- Nem.

- Mi az, hogy nem? – kelt ki rögtön a kelleténél talán ingerültebben a srác, azonban nem tudta megfékezni magát. Mi az, hogy nem megy el vele, azok után, hogy végre rávette magát, és megkérdezte? Mi a fene van már megint?

- Nem, mert már elhívtak, és igent mondtam – magyarázta a lány hevesen gesztikulálva, mégsem tűnt úgy, mintha bánta volna a történteket. Nem volt gúnyos, sem kárörvendő vagy éppen beletörődött és csüggedt, sokkal inkább semleges volt. És ez volt a legijesztőbb az egészben.

- Mégis ki hívott el téged?

- Daniel Wayne – felelte nemes egyszerűséggel, és hallva Riley eléggé felháborodott és gúnyos kérdését, összeráncolta a homlokát.

- Hogy kicsoda? – hőkölt hátra az ismeretlen név hallatán a fiú, hiszen még hagyján, ha olyan sráccal megy, akiről tudja, hogy kicsoda, de így?

- Nem mindegy, hogy ki az? – fakadt ki a lány is, most már türelmetlenül, és kiszedett még egy könyvet a szekrényből, majd újra a fiúnak szentelte a figyelmét – Egyébként évfolyamtársunk és a szomszédom is, emellett pedig rendes srác.

- De hát miért mondtál neki igent, amikor úgyis tudtad, hogy elhívlak? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Riley, és ez volt az, ami a legjobban bökte a csőrét. Azt hitte, hogy azok után, hogy végre normális viszony alakult ki közöttük, talán a vörös veszély is több érzelmet nyilvánít ki felé, vagy legalábbis feltételezi, hogy a másik el akarja hívni.

- Őszintén fogalmam sem volt, hogy el akarsz hívni vagy sem. Ő viszont már hétfőn szépen elhívott, úgyhogy igent mondtam. De nem értem, miért vagy ennyire felháborodva, hiszen te kérdezted később! Tudod, rajtad kívül más srácok is vannak a világon, és olyanok is, akik beszélgetnek velem – kérte ki magának most már ingerülten, és miután bevágta a szekrénye ajtaját, értetlen tekintettel meredt a fiúra, Riley tudta, hogy nem kéne felháborodnia, hiszen volt igazság abban, amit Ebony mondott, de az indulatai túlságosan átvették felette az irányítást, úgyhogy nem tudta megfékezni magát.

- De nem mondhatnád neki, hogy mégis velem jössz? – erősködött makacson, mire csak egy szúrós pillantást kapott válaszul.

- Nem, mert ő kérdezte először. Bocs, Riley, erről most lemaradtál. Majd jövőre – biccentett neki Ebony, és úgy tűnt, hogy megunta a fiú gyerekes viselkedését, ugyanis már hátat fordított neki, és elindult az iskola kijárata felé, azonban a srác hencegően utána szólt.

- Jól van, majd akkor elhívok mást. Menj csak a kis Danieleddel! – bukott ki belőle meggondolatlanul és gúnytól csöpögő hangon, a lány erre azonban már felkapta a fejét, és 180°-os fordulattal újra a fiúval szemben állt. Szemei csillogtak, ám most nem a vidámságtól vagy a szórakozottságtól, hanem az értetlenségtől és a hitetlenkedéstől. Dühös volt, igen, látszott rajta, hogy nincs rendben, ám a következő kérdésére a fiú álmában sem gondolt volna.

- Most komolyan, mi a bajod, Riley? Hmm? – vonta fel a szemöldökét, és homlokát idegesen összeráncolta - Féltékeny vagy, hogy más fiúval megyek a bálba? Ha erről van szó, akkor felvilágosítalak, hogy semmit nem mondtál arról, hogyan viszonyulsz hozzám, úgyhogy úgy hiszem, teljesen normális, ha igent mondtam az ő elhívására. Ha pedig nem vagy féltékeny, akkor ne játssz ilyen bugyután! Ez nem a te stílusod! – magyarázta megvető éllel a hangjában, és úgy tűnt, mint, aki menten képes lenne lekeverni neki egy pofont. Talán még azt is jobban viselte volna, minthogy a csaj előtte kijelentse, hogy más sráccal megy el a bálba, ugyanis igen, ő életében először féltékeny volt egy nőnemű egyed miatt. És igen, azért játszott ilyen bugyután is, de melyik hormontúltengéses fiú tudta volna normálisan kezelni az érzéseit, ha egy lányról volt szó?

- Jól van, menj csak! Én nem zavarok – lépett hátra védekezően felemelve a kezeit, azonban szavai tele voltak maró gúnnyal.

- Ajánlom is – vetette a szemére Ebony szemrebbenés nélkül, majd hitetlenül megcsóválta a fejét, és még mielőtt indulatosan elcaplatott volna, hozzátette: - Ha végre tisztában vagy vele, melyik lehetőség áll fenn, akkor keljél így ki magadból! – utalt arra, hogy a fiú féltékeny –e vagy sem, majd hátat fordított neki, és veszélyesen vörös tincsei csak úgy ugráltak a vállán, miközben elcaplatott.

Riley-ban felment a pumpa, ugyanis ő azt hitte, teljesen tiszták voltak a szándékai. Tekintve, hogy Ebony még a ragaszkodása után sem akart belemenni abba, hogy vele menjen a bálba, ez sértette az önbecsülését. Odaállt a vörös ciklon elé, megkérdezte, el akar –e jönni vele, nem pedig elbújt, mint egy félős kisfiú, és nem mutatta ki az érzéseit. Tudja, mennyi bátorságra volt szüksége ehhez, és arra, hogy félretegye makacs gondolatait, melyek le akarták beszélni a tervéről? Nem volt ez elég nagy haladás tőle? Nem tudta a csaj, hogy tényleg bírja őt? Mert hát ez volt a bökkenő: már Riley maga is tudta, hogy bírja a lányt, és ezen már tényleg nem tudott változtatni. Csakhogy most megint elővette a címeres ökör énjét, elbaltázta a lehetőségét, és most Ebony nélkül kell mennie a bálba. Már tudta, mi lesz ebből: egy nagy adag dögunalom és szenvedés. Azonban most nem a béna zene vagy a nyomi kockák látványa miatt, hanem a tudattól, hogy a vörös ciklon mással lesz.