Round 08

Hey-ho, Galenators!

Az érzelmi hullámvasutas előző fejezet után most kaptok egy kicsit nyugisabb, békülősebb fejezetet, melyben lesz tesós beszélgetés, családos jelenetek, illetve Riley és Ebony ismét közelebb kerülnek egymáshoz. Szerintem ez a rész aranyos lesz, megnyugtató és nem mellesleg romantikus - jó, Riley-szinten romantikus, de akkor is! :D -, úgyhogy egy kellemes olvasnivaló egy ilyen szombatra! ;)
A gifeket mellesleg megint én szerkesztettem össze, és szerintem a második nagyon jól kijött, de hát ezt mondjátok el ti. ;) Jó olvasást! :)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

ROUND 08

ALEX

A szombat hivatalosan is elérkezett, és Alexet most kivételesen nem a tanulás vagy a közeledő őszi bálra való elhívás gondolata kötötte legjobban, hanem saját nagyszüleinek szórakoztatása. A Minneapolisból érkezett nagypapájukat és nagymamájukat ugyanis a hosszú útra hivatkozva Mr. O’ Neill másnap ebédig marasztaltatta, és Madison is szívélyesen felajánlotta nekik a vendégszobát. Alex nem bánta ezt, hiszen – bár csak a költözésük óta eltelt négy hete nem látták egymást -, mégis az a 270 mérföld mintha azt sugallta volna, hogy sokkal távolabb vannak egymástól.

Sajnos Mr. O’ Neill szülei korán elhunytak, egyikük szívrohamban, még Riley születése előtt, a másik pedig akkor, mikor ő öt éves volt, így nem nagyon emlékezett rájuk. Örült tehát, hogy anyai ágon lévő nagyszülei nem feledkeztek el róluk, hiszen simán megtehették volna, azok után, hogy lányuk balesetben életét vesztette, és senki nem várta el, hogy ezután gőzerővel kisegítsék a projektek miatt folyamatosan külföldre utazó vejüket. Ők mégis mindig vigyáztak rájuk: ha rémálmaik voltak, meséltek nekik elalvás előtt; iskolába kísérték őket, és még a kapuig is fogták a kezüket; hetente sütötték Riley kedvenc fehér csokis brownie-ját, és nagypapájuk készítette el a világ legjobb lasagne-jét is, így mindig imádtak velük lenni. Volt, hogy egyhuzamban két hetet egy fedél alatt töltöttek, és ez valahogy egy kis csapattá kovácsolta őket. Kicsi, de összetartó csapattá.

- Nekünk mindig ti lesztek a kisunokáink, és bármi történjék is, bármilyen messze is legyetek, mi jövünk meglátogatni titeket – vallotta be nagyijuk, Mrs. Lay angyalian mosolyogva, miközben újabb tál fehér csokis brownie-t kínálgatott körbe az asztalnál ülőknek.

Alex leplezetlenül is Madison reakciót figyelte, de a nő azóta állta a sarat, hogy két hete hívást kaptak a nagyszüleiktől, hogy jönnének meglátogatni őket. Bár semmi oka nem volt az aggodalomra, hiszen a nagyszülők neki is és a gyerekeknek is elmondták, hogy nagyon rendes nőnek tartják a „pótanyukájukat”, és semmi ördögi tervük nincs azzal kapcsolatban, hogy valahogy szétrobbantsák a családot.

- Bizony. Nem szabadultok meg tőlünk ilyen könnyen – jegyezte meg csintalan mosollyal és egy barátságos kacsintással nagypapájuk is, aki jóízűen ette a felesége által készített süteményt. Öccse is – sok idő után először, de úgy tűnt – őszintén tudott mosolyogni, és ő nem tudta, hogy ez Ebony tegnapi felbukkanásának, vagy a nagyszülők jelenlétének volt köszönhető. Bárhogy is legyen, megkönnyebbülten vette észre, hogy volt, akinek sikerült ezt elérni a fiúnál, még ha nem is ő volt az. Azonban nem is vetette el annak a lehetőségét, hogy normálisan el tudjon beszélgetni a fiúval, de arra csak azután került sor, hogy nagyszüleik délután útnak indultak.

Ez sem volt ám egy szokásos elköszönés, hiszen úgy tűnt, hogy a nagyszülők azért kiderítettek egyet s mást azalatt az idő alatt, míg meglátogatták őket, ugyanis csak a cuppanós puszik és csontropogtató ölelések közepette kezdtek pletykálkodni.

- Alex, drágám, azért ne féljél ám a lányoktól, ők sem harapnak! – jegyezte meg cinkos mosollyal Mrs. Lay, és fel kellett pipiskednie, hogy puszit nyomjon az arcára - Te pedig egy rendkívül intelligens és udvarias fiatalember vagy, a lányok pedig pont az ilyen fiúkat szeretik. Manapság nem minden bokorban vannak ilyen úriemberek – csacsogott össze-vissza, miközben pillantása óhatatlanul is öccsére tévedt, aki a következő percben meg is kapta a maga monológját.

- Riley, drágám! Neked pedig szurkolunk, mert az a vörös kislány nagyon aranyos, és olyan helyesek lennétek együtt – csapta össze lelkesen a tenyerét, mire testvére csak mogorván elhúzta a száját, és valami olyasmit dörmögött az orra alá, hogy „biztos” – Bár először kicsit megijedtem, mert nagyon kis lázadónak tűnt, de belül éppen olyan, mint te. A külső nem minden, ezt te is jegyezd meg! – emelte fel mutatóujját tanító szándékkal, majd megveregette unokája vállát, aki kivételesen nem húzódott el tőle. Alex tudta, hogy őszinte cselekedetek voltak ezek, ugyanis Riley soha nem tudott volna ilyen jó színjátékot rendezni, és ő lett volna az utolsó ember, aki arra adta volna a fejét. Neki, ami a szívén volt, az a száján, így Alex jóleső érzéssel vette észre, hogy a nagyszüleiket tényleg szerette és tisztelte.

Nem is csoda, hogy mindenki nehezen tudott elválni az idős pártól, akik még indulás előtt gyorsan előhalásztak egy - a csomagtartóból elővarázsolt – sütis tálat, és a gyerekek kezébe nyomták. Aztán még egy utolsó kör ölelésdömpingen estek át, és beszállva a kocsijukba, már neki is vágtak a több száz mérföldes útnak vissza, Minneapolisba.

- Milyen életvidám és szeretnivaló házaspár – jegyezte meg álmodozó tekintettel Madison, miközben integetett a fékcsikorgások közepette elinduló nagyszülőknek.

- Nyugodj meg, jól csináltad! Beszéltem velük, és tényleg jó benyomást keltettél náluk, úgyhogy nem kell aggódnod – nyugtatta meg rögtön Mr. O’ Neill, miközben acélkék szempárja türelmesen és barátságosan csillogott. A nő erre hálásan elmosolyodott, és bizonytalan hangszínben kérdésekkel kezdte bombázni szerelmét, aki átölelve a vállát, besétált vele a házba, és maguk mögött hagyták a fiúkat.

Alex tekintete rögtön öccsére tévedt, akinek előbbi jókedve egy pillanat alatt tovaszállt. Most csak felhúzott orral, karjait a mellkasa előtt összefonva, homlokát összeráncolva nézett a pár után. Egyszerűen sütött róla a gyűlölet, a harag és a megbántottság, ezért ő úgy döntött, fel kell bátorodnia, és tényleg rákérdezni, hogy mi aggatja.

- Riley, mi a bajod velük? – kérdezett rá nyíltan és őszintén, mert tudta, hogy testvérénél máshogy nem tud célba érni. Öccse nem szerette a titkos csomagolásokba rejtett üzeneteket, vagy bizonytalan találgatásokat, mert ilyenkor azt tettette, hogy fogalma sincsen, miről van szó.

- Hogy mi bajom van? – hőkölt vissza, és tágra nyílt szemei dühtől izzottak – Á, semmi, tényleg semmi! – ironizálta el a helyzetet, miközben még szorosabban összefonta a kezeit mellkasa előtt.

- Riley… - kezdte egy nagy sóhajtással a fiú, majd idegesen beletúrt a hajába. Mikor vált ilyen nehézzé, hogy a saját öccsével őszintén és komolyan beszélgessenek? Régen mindig ők voltak a tűzön-vízen át összetartó, minden problémát átvészelő testvérek, és az édesanyjuk halála után csak még jobban összekovácsolódtak. Mikor változott meg mindez? - …nem mondhatod azt, hogy azért nem bírod Madison-t, mert gondoskodni akar rólunk – folytatta összeráncolt homlokkal, és válaszra éhesen várta öccse feleletét.

- Nem az a bajom. Az, hogy úgy akar gondoskodni rólunk, mintha az anyánk lenne! De nem az, és soha nem is lehet az. Ne várd hát, hogy egy olyan nőt megkedveljek, aki anya helyébe akar lépni! - tört ki belőle dühtől csöpögő hangon, és egész lényében sugárzott róla a lázadó, sértett és megbántott jellem. Szeme zöldeskék színe most még nem is csak érdektelenül sugárzott, hanem tele volt tűzzel, lángoló meg nem értettséggel.

- Tudom, hogy ez nem könnyű, Riley… - kezdte türelmesen, és még mindig figyelt arra, hogy ne emelje fel a hangját. Tudta, hogy azzal nem ment volna semmire, és egyébként is úgy tűnt, hogy csak egy eltévedt lélekkel van dolga, aki elveszett az érzelmei és a megélt tragédiák útvesztőjében.

- Persze, tudom, hogy tudod! – vágott közbe öccse, és kivételesen nem az irónia szólt belőle – De akkor is! Te úgy tűnik, mintha teljesen boldog lennél mindezzel. A költözéssel, a sulival, Madisonnal és még apával is – számolta ujjain a dolgokat, majd a beszélgetés óta először testvérére emelte a tekintetét – Én nem vagyok ezzel boldog. Én nem vagyok jó semmiben, nem szeretem a sulit, Galenát egyszerűen rühellem, Madisontól frászt kapok, és apa… Hát, őt csak egyszerűen nem bírom. Nem is törődik azzal, hogy mi jó nekünk! Hát nem veszed észre? – tette fel költői kérdésként, azonban mielőtt ő akár levegőt tudott volna venni, újra folytatta: - Ideköltöztünk, és nem is kérdezte, hogy szeretnénk –e. Beledobott minket a mély vízbe, és elvárja, hogy élvezzük is ezt. Miután anya meghalt, nem is törődött velünk, azzal sem, hogy mit akarunk. Hetekig távol volt, pont, amikor a legjobban szükségünk volt rá! Megtehette volna, hogy lemondja ezeket az utakat, megtehette volna, hogy szabadságot kér, vagy bármi ilyesmi. De nem, ő mindent ugyanúgy csinált, mint azelőtt, pedig akkor kellett volna igazán mellettünk lennie. Milyen apa az ilyen? – mondta és mondta, már nem is figyelt arra, hogy fenntartsa a jégszívű fiú karakterét, hanem csak úgy özönlöttek belőle a szavak, az érzelmek pedig az arcára voltak írva. Rengetegféle oldala bukkant elő a monológja közben: a meg nem értett, a sértett, az indulatos, megbántott és érzelmes oldala is. Leginkább olyan volt, mint egy felidegesített kisfiú, akiben sokáig bent maradtak a szavak, a ki nem mondott érzések, és most mindet ki akarta adni.

Alex nem tudott hirtelen mit mondani. Eleinte ő is neheztelt az apjára, amiért anyjuk halála után úgy tűnt, magára hagyja őket. Ugyanakkor elég idős volt már ahhoz, hogy felfogja, ha apjuk nem megy üzleti utakra, akkor nem tudja fenntartani a családot. Ő tudta ezt, így, amikor Mr. O’ Neill hazajött, mindig kibeszélte neki a hetét, mi történt a suliban, mivel töltötték az idejüket otthon, hol jártak a nagyszüleikkel, és mi a helyzet tanulás terén. Tudta, hogy apjuknak is nehéz volt, és csak azt akarta, hogy egy anya nélkül is élhető életet biztosítson nekik. Riley azonban nem volt ott ezeknél a beszélgetéseknél, és nem várta meg szülőjüket, bár mivel csak 8 éves volt akkoriban, nem lehetett őt hibáztatni ezért. És mégis… ki hitte volna, hogy mindez egészen 16 éves koráig hatással lesz rá: az életére, a személyiségére és a cselekedeteire?

- Nem védhetem meg apát, tudom. De ő jó ember, csak nekünk akar jót. Ha nem ment volna külföldre, ha nem túlórázott volna, akkor lehet, hogy nem élnénk ilyen jól. Tudom, hogy ott kellett volna lennie, de ezt azért tette, hogy nekünk 10, 12, 14 és akár 18 évesen is biztos anyagi hátterünk legyen, és igenis törődött és törődik velünk – érvelt komolyan, hangja azonban nem volt vádló, inkább csak meg szerette volna győzni az öccsét.

Riley-t azonban úgy tűnt, hogy nem hatották meg a szavai: továbbra is felvont szemöldökkel, ingerülten nézett vissza rá, és tartásán sem változtatott.

- Te is tudod, mit mondanak: pénzért nem lehet mindent megvenni – felelte végül, és nagyot sóhajtott. Látszott rajta, hogy viaskodott az érzéseivel, de még mindig felülkerekedtek a kétkedő gondolatai, és még mindig ugyanolyan hidegen nézett vissza rá, mint a beszélgetés elején – Törődést sem, azokat a napokat sem, amikor szükségünk lett volna egy apára, és a döntéseket, melyeket helyettünk hozott meg. Nem mondom, hogy nem értem meg, miért tette ezeket, de akkor sem volt ott – szűrte ki a fogai között a fiú, és komoly, rideg tekintete sokkal idősebbnek mutatta 16 évesnél. Alex sem volt az a laza, komolytalankodó srác, de Riley egy teljesen más kategória volt. Nem lehetett érettebbnek mondani a társainál, viszont az, hogy neki mindössze nyolc évesen kellett elveszítenie az édesanyját, néhány pillanatában nagyon jól megmutatkozott vonásain és tekintetén. Ez is az egyik ilyen pillanat volt.

A fiú válaszát hallva azonban újra eszébe ötlött az a régi emlék, melyben öccse mellett volt, amikor édesanyjuk halálának hírét megkapták. Apjuk akkor is külföldön tartózkodott, ám a hívás után az első repülővel hazajött, és a fiúk mellett töltötte el a következő napokat. Ők a hírt azonban az iskolában kapták, és már akkor mindketten sejtették, hogy baj van, amikor nem csak egyiküket, hanem mindkettőjüket behívták az igazgatóiba. Alexet általában csak akkor hívta magához az igazgató, amikor valamilyen versenyeredményt akart közölni vele, vagy személyesen átadni a nyereményt; míg Riley-t csakis a csínytevései miatt ismerte már az iskola vezetője.

- Fiúk, nem tudom, hogyan mondjam el nektek ezt, mert nem sok tapasztalatom van az ilyesmiben – kezdte az igazgató, és zavartan igazgatni kezdte az orrán a szemüvegét. Látszott rajta, hogy zavarta a helyzet, ám annyi idős fejjel a fiú nem is gondolta volna, hogy ilyen tragédiát fog közölni majd velük – Hívást kaptunk a Minneaspolisi Központi Kórházból. Az édesanyátokat huszonkét másik sérülttel együtt oda szállították, miután a buszba, amelyen utaztak, egy részeg autós ütközött – folytatta komolyan, felváltva a két fiúra pillantgatva, azonban sokáig egyikükkel sem tudta fenntartani a szemkontaktust – Az édesanyátok életéért sokáig küzdöttek az orvosok, azonban nem tudták megmenteni. Részvétem, fiúk – csüggesztette le a fejét, és inkább az előtte heverő papírokra meredt, mintsem hogy rájuk kelljen néznie. Alexet ez azonban már nem is érdekelte: az ő apró szíve akkor darabokra tört. Nem tudta, mit is hordoz magában az, hogy „nem tudták megmenteni”. Halál csak akkor érintette, amikor az egyik nagyszülője öt éves korában meghalt, de azt sem tudta igazán feldolgozni. Ezt pedig még inkább nem.

- A-anya, ő… meghalt? – nyögte ki vékonyka hangján a fiú, és lopva testvérére pillantva látta, aki most már megértette, mit is jelentenek az igazgató szavai. A férfi erre csak komoran bólintott, majd idegesen megköszörülte a torkát.

Síri csend telepedett az igazgatói szobára, amit csak a fiúk kapkodott levegővételei, és halk szipogásai törtek meg. A hangok azonban másodpercek múlva hirtelen felerősödtek, és Alex látta, ahogy öccse is a könnyeivel küzdött. Tudta már ő is, hogy mit jelentett ez a hír. Mindketten tudták, mit jelentett ez: anya már nincs többé. Nincs a sugárzó mosolya, a csillogó szemei, a vidám kacagása, a megrovó mondatai, a tettetett dühös pillantásai és gyengéd, ölelő karjai.

Egy világ dőlt össze bennük akkor, és ő azóta sem felejtette el, hogy öccse hogyan nézett rá. Riley még csak nyolc éves volt, éretlen kisgyerek, ám olyan összetörten borult a karjaiba, mintha pontosan tudta volna, milyen következményei lesznek annak, hogy az édesanyjukat nem tudták megmenteni. Ám ő akkor még nem tudhatta, és Alexnek is csak lassan kezdtek körvonalazódni a fejében a gondolatok, azonban megfogadta, hogy vigyázni fog öccsére, és mellette lesz, amikor senki más nem. Hiszen ez az emlék összekötötte őket, és ő is azzal, hogy segíteni tudott testvérének, azt érezte, hogy valaki megérti, és tud rá támaszkodni, így végül is kölcsönösen segítették egymást.

És most, amikor ránézett Riley 16 éves változatára, azokra a megkeménykedett vonásokra, amelyek magukban őrizték ezt a keserű emléket is, újra felerősödött benne ez az érzés. Meg akarta védeni az öccsét, ki akart állni mellette.

- Tudod, hogy abba sem volt sok beleszólása, hogy ideköltözünk –e vagy sem. A cég helyezte át ide, minket pedig nem hagyhatott Minneapolisban – próbálkozott újabb ténnyel a fiú, ám hiába beszélt. Olyan volt, mintha egy csintalan kiskutyának próbálta volna elmagyarázni, hogy miért ne ásson gödröt a kertbe.

- Pedig semmi sem volt rá kényszerítve – vágott közbe öccse, és vékony vonallá préselte össze az ajkait - Tőlem akár munkát is válthatott volna, tőlem akár nemet is mondhatott volna, és viselhette volna a körülményeit, de egyszerűen csak közölte velünk, és várta, hogy jó képet várjunk a dologhoz. Szerintem ezért a viselkedésért nem lehet rám követ vetni – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, és kezdett újra visszatérni bele az a megszokott hanyag, lázadozó Riley.

- Rendben, megértem – bólintott nagy sóhajtás után, hiszen tényleg nem tudta a puszta tényekkel, a saját szavaival megváltoztatni a másik véleményét. Felesleges lett volna bármit is tovább sulykolnia, hiszen öccse tudatáig vagy nem jutottak el még a hallottak, vagy nem akart törődni velük. Úgy tűnt, azért valamennyit hatott a monológja, azonban ez úgyis csak később fog kiderülni. Mindig kell egy kis idő, míg az ember képes zöld ágra vergődni az érzéseivel, és ezzel ő is nagyon is tisztában volt – De azért a bátyádat ne utáld már. Nem is tudom, mi rosszat követtem el – vetette be hirtelen kiskutya szemeit, mire Riley mosolyogva megforgatta a szemeit. Talán a témaváltás tette, talán az, hogy tudott valakivel beszélni a dologról, mégis megint teljesen más érzések tükröződtek az arcán.

- Nem utállak, bátyó – veregette meg a vállát testvére, mire Alex büszkén elvigyorodott. Lehet, hogy csak egy pillanatra változott meg a véleménye, ezt még ő sem tudhatta előre. Azonban hetek óta először tudtak ilyen haverosan, komolytalankodva beszélni, és ez jó érzéssel töltötte el - Csak egyszerűen nincsen kedvem jópofizni mindenkivel. De veled nincsen bajom – folytatta a szokásos stílusában, ám tudta, hogy nem hazudott.

Valaha tényleg legjobb, elválaszthatatlan tesók voltak, és akkor simán tudtak így viccelődni, húzni a másik agyát, és ő még bátyóhoz híven be is vethette tyúkanyós mondatait – „ha nem írod meg a házidat, bajba kerülhetsz”, „feküdj le időben, holnap úgyis dogát írtok, nem?”, „azért az ilyen típusú filmek nem valóak még neked” és ehhez hasonlók -, és még akkor sem sértődött meg rá. Csak valahogy azok az idők is elmúltak, és maga sem tudta, miért. Ő is pasi volt, ő sem erőltette az ilyen beszélgetéseket, ha nem volt muszáj, és talán ez volt a baj.

- Akkor jó – bólintott rá mosolyogva, majd kíváncsian megkérdezte: - Akkor elárulod, mi a helyzet Ebony-val? – vonta fel szemöldökét leplezetlen érdeklődéssel, hiszen ő nem sokat hallott a vörös hajú lányról, amíg az említett az előző délutánt nem töltötte a házukban. Azt tudta, hogy öccsével egy csoportmunkába került a média órán, ám azon kívül nem is volt róla szó. Az előző nap azonban úgy tűnt, mintha jól érezte volna magát a lány társaságában, pedig Riley általában nem volt ilyen. Ő még oviban is úgy fejezte ki érzelmeit az akkori szerelmének, hogy folyamatosan húzogatta a haját, vagy éppen a homokozóban lapáttal verte a kiszemeltje fejét, a vacsora alatt azonban meglehetősen nyugodt és normális volt.

- Jaj, hagyjál már te is! – nevetett fel a másik, majd próbált megrovó pillantást vetni rá, azonban ez nem nagyon hatott. Öccse is úgy tűnt, hogy érezte, hogy végre volt valaki, akivel rendesen el tudott beszélgetni, és hogy a bátyja nem is olyan rossz társaság. Talán csak még nem akarta megosztani vele, hogy kedvelte –e a lányt vagy sem. Vagy éppen maga sem tudta.

Minden esetre még ez is haladás volt nála, és ezzel Alex is teljes mértékben tisztában volt. Úgyhogy inkább hagyta, tesója hadd ossza meg ezt vele, ha akarja, és ő addig is felajánlott neki egy délutáni szuperhősös film maratont, amibe öccse végül vigyorogva bele is ment.

RILEY

A filmnézés alatt meglehetősen jól feloldódott, és bár nem tudott még teljes mértékben egyetérteni Alex érveivel, azért egy valami már számára is világossá vált: a bátyja tényleg próbált vele jóban lenni, és segíteni neki. Nem játszotta meg magát, nem jópofiskodott, mégis mellette volt, és őt tényleg zavarta, hogy egy kicsit morcosabban és ingerültebben viselkedett vele, pedig Alexszel a világon semmi problémája nem lehetett. Most végre erre Riley is rájött, így nyugodt lelkiismerettel tudott megnézni testvérével két filmet, s végül abban is megegyeztek, hogy majd vacsora után folytatják, mert neki még délután dolga van.

Igazából semmi dolga nem volt, csak Ebony-val akart beszélni. Azonban, miután a lány nem vette fel a telefont, illetve az üzeneteire sem válaszolt, nem tudta, mit tegyen. Azt érezte, hogy most kivételesen semmi rosszat nem mondott, ám tényleg nem kellett volna felhozakodnia az ő családi ügyeivel, miután kiderült, hogy a vörös ciklonnak mennyi mindennel kell megküzdenie, pedig két, vér szerinti szülőjével élt együtt. Vagy nem is éltek úgy igazán együtt, ahogy a monológ alapján megtudta. Nem tudta természetesen hibáztatni a lányt, amiért nem akart szóba állni vele, azt sejtette, hogy ezzel csak védekező üzemmódba kapcsolt. Mikor a sok bezárkózás után ő is hirtelen megnyílt valakinek, akkor mindig kicsit vissza akart húzódni, mérlegelni, mennyi mindent árult el magáról, és hogy megbízhat –e a másikban.

Riley azonban most először érezte tényleg azt, hogy érdemes akar lenni Ebony bizalmára. Ki akarja érdemelni, hogy megbeszélje vele ezeket a dolgokat, mert ő nem veti meg ezért. Bár a kapcsolatuk nem indult éppen rózsásan, először csak egy szimpla „utállak, te is utálsz, tehát jó sokat fogjuk mi szivatni egymást” szinten voltak, aztán egyre több időt töltöttek együtt, és egyre több mindent megtudtak egymásról. Mégsem akarta lekoptatni a csajt. Ő sem tudta, mi ütött belé, ám ezt érezte. S az érzéseivel még ő sem tudott harcolni.

From: Riley 15:43

Nem találkozhatnánk valahol? Nem foglak csesztetni, ígérem.

Ezeket a sorokat küldte a vörös ciklonnak, akinél úgy tűnt, hogy a szimpla kérdéseivel, mint a – miért kerülsz? hol vagy? mi rosszat mondtam? – nem ért célba, úgyhogy inkább ezzel próbálkozott. Ez volt a legtöbb, amit fel tudott ajánlani, hiszen miután nem tudta, ilyen helyzetben mit kell tennie – főleg egy csaj esetében -, szórakozni legalább nem akart vele.

From: Ebony 15:44

Ígéred? Mert ha igen, tudod, hogy kinyírlak.

From: Ebony 15:44

Ott keress, ahol úgysem keresnél.

From: Riley 15:45

Mi, most azt várod, hogy megfejtsem, mit akarsz ezzel mondani?

From: Ebony 15:46

Ha beszélni akarsz velem, akkor igen, meg kell fejtened. De nekem úgyis jó, ha nem jössz. Úgysincsen kedvem senkivel se beszélgetni.

A fiú pislogott, mint egy idióta, de egyszerűen nem tudta, milyen helyre gondoljon. Olyan hely, ahol nem is keresné a csajt? Te jó ég, még azt sem tudta, hol jutna eszébe keresni, nemhogy, ahol úgysem keresné? Te szentséges tehén…

Riley tehetetlenül beletúrt a hajába, majd ajkát harapdálva gondolkozni kezdett. Oké, azt tudta, hogy a vörös ciklon lázadó csaj, ami azt jelentette, hogy semmilyen cuki helyre nem tudta volna elképzelni. De milyen cuki helye volt Galenának? Ott volt a virágoskertje, a hatalmas parkja a városszélen, illetve a Carrie’s Corner környékén ott volt a rózsaszín falas óvoda. Nem, nem, óvodába biztos nem ment volna, az még lehetetlenebb volt, mint a többi lehetőség. Menjen hát a virágoskertbe?

Hát, jó, gondolta, úgysem tudott volna mást tenni, felkapta hát a telefonját, és keresésre indult.

Már legalább fél órája rótta a kisváros utcáit, és még mindig eredménytelen volt az Ebony-kereső expedíciója. Mellesleg el is kezdett esni az eső, úgyhogy még szidta is a fejét, hogy miért nem hozott esernyőt, vagy legalább csuklyás pulcsit, mert így vizes hajába bele-bele kellett túrnia, hogy tincsei ne lógjanak a szemébe. Természetesen eddig egyik helyen sem járt sikerrel, pedig a parknál már azt hitte, hogy meglátta a lányt, de kiderült, hogy csak egy másik csaj volt, aki hasonló vörös hajjal rendelkezett. A virágoskertben senki nem volt, az ovit pedig hétvégére való tekintettel bezárták, tehát, ha oda be akart volna menni, akkor sem tudott volna.

Riley azonban már tényleg nem tudott más helyre gondolni, így lehorgasztott fejjel indult a Carrie’s Corner felé, hogy legalább valami forró itallal felmelegítse magát, miután harminc percig az esőben futkorászott. Az egészben nem is az elázott haja vagy a porba tiport büszkesége bántotta, hanem az, hogy most tényleg meg akarta keresni a lányt, hogy beszéljen vele, és mégsem járt sikerrel. Ahhoz azonban túl csökönyös volt, hogy valami segítséget kérjen Ebony-tól, és amúgy is úgy gondolta, hogy ezzel legalább nem tűnik túl nyomulósnak.

Kezeit összedörzsölve sétált tehát a Carrie’s Corner felé, és ruganyos léptekkel közelítette meg az épületet. Ám, mielőtt lenyomta volna a kilincset, a bejárat üvegajtaján észrevette, hogy visszatükröződtek a szemben lévő játszótér vonalai. Rögtön hátrafordult, és a zöld csúszdához tartozó kis faépítmény tetején észrevett egy gubbasztó alakot, akinek azonban vörös tincsei felhívták magukra a figyelmét, ezért adott neki még egy utolsó esélyt, hogy megnézze, tényleg ő –e az, akit keresett. Ahogy átszelte az utat, és egyre közelebb és közelebb ért a fatákolmányhoz, egyre jobban megbizonyosodott, hogy Ebony az. Megkönnyebbülten felsóhajtott, ám a csaj nem úgy tűnt, mintha örült volna neki, inkább még csüggedtebben nézett rá.

- Nem hittem volna, hogy megtalálsz – jegyezte meg a vörös ciklon, inkább csalódottan, mintsem boldogan, majd nagy sóhajtás után arrább húzódott, hogy helyet csináljon a fiúnak. Riley felkapaszkodott a mászókához felsegítő falétrára, és így könnyen fel tudott jutni. Itt szerencsére nem esett rájuk az eső, ugyanis a kis építményt egy tető védte, ezért nevezték előszeretettel ezt a gyerekek a kis tornyuknak.

- Okosabb vagyok, mint gondolnád – vonta meg a vállát szórakozottan, bár ő is tudta, hogy csak szerencséje volt, hogy sikerült megtalálnia őt, ebben semmilyen mértékben nem játszott közre az esze.

Ahogy leült Ebony mellé, és a szűk helyből kifolyólag még a válluk is súrolta egymást, a fiú kezdte valamilyen módon furcsán érezni magát. Nem amiatt, hogy ilyen közel volt hozzá, mert ez tudat alatt is imponált neki, hanem inkább a helyzet súlyából kifolyólag. Előző este a lány szinte kitárulkozott neki, megosztotta vele a lelke egyik darabkáját, és ő ezek után tényleg végig akarta hallgatni a lány egész meséjét. Ez azonban már komoly volt, nem pedig az a macska-egér játék, amit egészen addig űztek.

- Miért akarsz ennyire beszélni velem? – bukott ki a csajból, aki az egyik mutatóujján lévő vörös körömlakkot kapargatta szorgosan. Hangja rideg volt, kemény és határozott, éppen olyan, mint, amikor elsőnek hallotta őt.

- Mert nem tudom, miért kerülsz – felelte egyszerűen Riley, hiszen tényleg nem értette teljesen a másik viselkedését. Azt megértette, hogy egy ilyen kiborulás után legszívesebben elbújt volna a föld alá, ám rá nem kellett volna haragudnia. Most kivételesen ő nem mondott semmi rosszat. Vagy igen?

- Jelen pillanatban abszolút nem érzem úgy magam, hogy kedvem lenne a gyerekes megjegyzéseidhez és szivatásaidhoz, úgyhogy javaslom, hogy menj el – dörrent rá Ebony, és szavai fenyegetően hangzottak. Nem volt az a gúnyolódó, civakodó lány, akit először megismert, ám az a feloldódott, mosolyogni képes lány sem, aki előző este volt. Megint egy újfajta Miss Edgwardhoz lehetett szerencséje.

Riley a mondat hatására kényelmetlenül érezte magát. Igaza volt a vörös ciklonnak, hiszen eddig csak szekálta, piszkálta őt, és nem is nagyon beszélgettek semmilyen komolyabb témáról. Más ember és más lány esetében ilyen felajánlásra szíves-örömest távozott volna, nem törődve azzal, hogy ezzel csak még jobban leírja magát a másik szemében. Ám Ebony-nak be akarta bizonyítani, hogy ő nem ilyen: hogy ő tud figyelni is rá, és ha nem is csendben maradni, de legalább nem szivatni őt.

- Nem megyek el, ugyanis nem foglak piszkálni – jelentette ki hangosan is, és kíváncsian oldalra döntötte a fejét, hogy a másikra pillanthasson. A lányt azonban túlságosan is lekötötte a körömlakkjának a piszkálása, úgyhogy nem is figyelt rá – Tudom, hogy nem hiszel nekem, de tudok rendes is lenni.

- Ja, persze – horkant fel a megjegyzésére, és a fiú legalább azt várta volna, hogy mosolyogva megforgatja a szemét, vagy legalább felkunkorodik a szája szélén, ám ajkait keskeny vonallá préselte össze, és nem úgy tűnt, mint, aki nagyon vigyorogni akar.

Riley tanácstalan volt: nem értett ő a lányokhoz, nem tudta, hogyan kell hozzájuk viszonyítani, azonban egy dologgal tisztában volt. Furcsa, fojtogató érzés kerítette hatalmába, és ezt csak az tudta volna feloldani, ha normálisan tud beszélgetni vele. De a fenébe is, igaza volt Ebony-nak! Hogy tudta volna megértetni vele, hogy csak azért cukkolta annyi ideig, és csak azért viselkedett így vele, mert tetszett neki?

- Igen, tudom, néha totál barom tudok lenni. De most ha beszélsz, én csak hallgatni foglak – ajánlotta fel vállvonogatva, hiszen többet tényleg nem tudott volna tenni. Bármennyire is beletiportak volna a büszkeségébe, ha most elküldték volna a búsba, ha a vörös ciklon erre kérte volna, akkor ő bizony hajlandó lett volna megtenni. Annyira tapló azért nem lehetett, hogy második figyelmeztetésre se menjen el.

- Minek? Holnap úgyis cukkolni fogsz vele, vagy, ha nem, akkor pedig szánakozni fogsz rajtam. Én pedig egyiket sem szeretném – húzta el a száját a lány, majd mellkasához húzta a térdeit, és karjaival összekulcsolva őket, maga elé meredt. Látszott rajta, hogy nem hitt neki, és tényleg annak a bunkó, gúnyos marhának gondolta, akiként elég sokszor viselkedett, ezért nem is tudta először, hogy hogyan törhetné meg a jeget. Aztán rájött, mi a közös bennük, és talán mivel tudja rávenni, hogy megnyíljon.

- Jó, akkor kezdem én – szólalt meg hirtelen felbátorodva, ám megint pillanatnyi bizonytalanság fogta el. Mi lesz, ha a csaj ezek után sem akar majd neki kitárulkozni? Vagy azt hiszi, hazudik? Mégsem tehetett mást, bár ez neki is kellemetlen és sokáig rejtegetett téma volt, végül mégis, néhány torokköszörülést követően mesélni kezdett – Anyukám nyolc éves koromban halt meg egy balesetben. Egy részeg marha nekiment annak a busznak, amiben ő is ült, és az orvosok nem tudták megmenteni az életét. Bár apám maradt nekünk ezután, ő még így is gyakran külföldre járt, én pedig totál kibuktam ezen. Lázadoztam, magamba zárkóztam, és nem nagyon szóltam senkihez. Pedig legjobban csak azt akartam, hogy valaki jól elbeszélgessen velem, és megkérdezze, jól vagyok –e. Úgyhogy most, ebben a helyzetben pontosan tudom, hogy itt kell maradnom, és meghallgatni téged – folytatta, és a szavak patak módjára kezdtek ömleni belőle. Nem gondolkozott, mit mondjon, csak mondta és mondta. Tudta, hogy keserűek és vádlóak voltak a szavai, mégsem tudott ellene semmit tenni. Ő csak a színtiszta igazságot mondta, és ez bizony fájt neki. Bár nem mutatta ki, neki is volt szíve, és neki is fájt. Talán még jobban is, mint azoknak, akik hagyták, hogy az érzéseik megmutatkozzon rajtuk.

Ebony néhány másodpercig meg sem szólalt, így csak az eső ütemes kopogását lehetett hallani a mászóka tetején. Szinte megnyugtatóan húzódott szét a köztük lévő csend, ugyanis ez azt jelentette, hogy a lány mégsem akarja őt elküldeni. Ezt pedig ő már határozott haladásnak vette.

- Sajnálom, ami anyukáddal történt – szólalt meg végül mégis, majd lassan, szinte óvatosan pillantott fel rá. Nem csodálkozott rajta, hogy a vörös ciklon úgy nézett ki, mint, aki nem sokat aludt, azonban sírásnak még nyomát sem látta rajta. Riley tudta, erősebb ő, mint ahogy valaha gondolta is volna róla – Csak nem szeretek az érzéseimről beszélni. Egyszerűen utálom kimutatni, hogy mennyire gyenge vagyok – csóválta a fejét lemondóan, majd fejét a térdére helyezte, és úgy kezdett el mesélni. Bár már megint nem nézett a fiúra, ő így is elégedett volt az eredménnyel.

- Utálom, hogy ilyen vagyok, és hogy ennyire mélyen érint, amit a szüleim csinálnak, de egyszerűen elegem van belőlük. Csak a közös cégük népszerűsége érdekli őket, és azt hiszik, hogyha hetente pénzt utalnak a bankszámlámra, akkor minden meg lesz oldva. Nem igazán azzal van bajom, hogy én főzök, mosok, takarítok meg ilyesmik, bár már az is elég fárasztó. Hanem az, hogy nincsenek itthon, és nem is törődnek velem, még a szülőikre is nekem kell eljárnom – horkant fel bosszúsan, majd füle mögé tűrte egy szemébe lógó vörös tincsét. Áradt belőle a keserűség és a megbántottság, bár a szavai alapján Riley meg is tudta érteni, hogy így viselkedik – Eleinte dadust fogadtak mellém, aztán valahogy mindegyiket kikészítettem. A szüleim azt hitték azért, mert kezdek kamaszodni, de én azért tettem, hogy visszajöjjenek hozzám. Azóta se dadus, sem ők, és persze már Cindy sem. Az a szemét kiscsaj pedig pont akkor kezdett libásodni, és ő beszélt nekem arról, hogy elege van a problémáimból, amikor ő lett ilyen idegesítő. Utálom őt, egyszerűen gyűlölöm – köpte a szavakat, és egész testében remegett a dühtől és indulattól.

A fiú nem tudta, mit tegyen, vagy mondjon. Lesokkolták a hallottak, és az, hogy Ebony-nak milyen nyomós okai voltak arra, hogy ilyenné váljon. Nem hitte volna, hogy ilyen múltbéli sérülések vannak a szurkálódós megjegyzései, civakodásai és ellenszenves viselkedései mögött. Esze ágában sem volt ilyenekre gondolni.

- Bocs, hogy ilyen barom voltam. Nem tudtam, hogy azért utálsz, mert Cindy szállt rám az első napon – ismerte be bűnbánóan, és maga is meglepődött, hogy ez a bocsánatkérése mennyivel egyszerűbben és könnyebben jött a szájára, mint az előző. Mégis úgy érezte, hogy elnézést kell kérnie a viselkedéséért, mert, ha mindezt tudta volna, talán máshogy alakultak volna a dolgok. Nem biztos, hogy sokkal rendesebb lett volna vele, de az biztos, hogy megértette volna.

- Á, most már úgyis mindegy – legyintett a lány, majd újra felpillantott rá. Gesztenyebarna szempárja visszakapta régi csillogását, viszont még mindig rengeteg izzó gyűlölet és sértettség pettyezte be. Riley ijesztően szépnek tartotta őt így: dühösen, tele utálattal, meg nem értettséggel és lázadással. Talán azért kedvelte meg a lányt, mert hasonlítottak egymásra: mindketten magukon hordozták a múltbéli sérüléseiket, és az évekkel ezelőtt történt események alakították őket azzá, amilyenek akkor voltak. Nem tudta, két ilyen személyiségű ember mennyi ideig férhet meg egymás mellett, ő azonban minél tovább a vörös veszély mellett akart maradni.

- De igen, tényleg barom tudsz lenni néha – engedett fel Ebony a következő pillanatban, és még egy halvány mosoly is átsuhant az arcán. Ha a fiú ki tudta ezt hozni belőle a vallomásával, akkor már megérte, hogy tulajdonképpen leidiótázta magát – Most viszont csak egy rendes srác vagy – tette hozzá hálásan elmosolyodva, és közben végig a szemébe nézett. Ha ez nem támasztotta volna alá mondanivalóját, a következő mondat megtette a hatását: - Köszönöm.

Ő csak biccenteni tudott erre, azonban legbelül cigánykerekeket hányt, és jó erősen háton veregette magát. Ha nem lett volna ilyen komoly a szituáció, még el is bagatellizálta volna a dolgot, vagy elvigyorodott volna, most azonban jó volt, hogy nem tett semmi ilyet. Csak figyelte a lány vonásait, hallgatta őt, miközben mesélt, és hozzászólt, amikor úgy érezte, hogy megteheti. S így addig ültek ott, a zöld csúszdához tartozó faépítményen, feloldódva és közvetlenül beszélgettek és meséltek, amíg a nap el nem űzte az utolsó esőcseppeket is, és a felhők mögül elő nem bukkant virító sugaraival. Így végre az ég és Riley is fellégezhetett.