Búcsú

Hey-ho, Galenators!

Az első személy, akinek köszönetet szeretnék mondani az a nővérem, aki bevezetett az írás varázslatos világába, és megszerettette velem az olvasást is. Az ő támogatása nélkül most talán nem írnék nektek köszönetnyilvánítást, mert valószínűleg nem kezdtem el volna írogatni, és megosztani a történetemet az emberekkel. Hálás vagyok neki, hogy mindig olvassa a történeteimet, és építő kritikákkal lát el, nem fél elmondani, ha valami hibát talál bennük, de ugyanakkor szüntelenül támogat! Szeretlek! <3

Drága Parabataim, legjobb barátnőm támogatása és vidámsága nélkül sem ment volna minden olyan könnyen. Köszönöm Neked, hogy olvastad a történetem, nem tudod, mennyit jelent, hogy megteszed, és mindig faggathattalak róla, hogyan tetszett. Zseniális vagy, köszönöm, hogy mindig mellettem álltál, és akkor is hittél bennem, amikor még én sem hittem magamban.

Köszönöm a bloggereknek, akik cserét kértek tőlem, rákattintottak az oldalamra, beleolvastak a történetembe, vagy csak egyszer ránéztek. Már ez is sokat jelent nekem! Köszönöm a kommentelőknek, mert sokat jelentett, hogy megosztották velem a véleményüket. Köszönöm FantasyGirlnek, hogy mindig írt nekem, és támogatott, és minden egyes fejezet után megosztotta velem, hogy mit gondolt. Fantasztikus vagy, remélem, tudod, és nem tudom elégszer megköszönni, hogy ennyire támogattál! ;)

Drága Olvasóim, imádott Galenators, köszönöm nektek, hogy velem tartottatok ezen az utazáson, mert nélkületek nem lett volna ennyire élménydús és emlékezetes. Mindannyian, egytől-egyig fantasztikusak vagytok, és bár úgy indítottam el a blogot, hogy már annak is örülök, hogyha egy embert érdekel, amit írok, már akkor is boldog leszek, de így! Köszönöm, nem tudom elégszer kifejezni hálámat, és ti azt hiszitek, hogy csak olvastok, és nem is csináltok mást, de engem ezzel is boldogabbá tesztek, úgyhogy köszönöm szépen!

Annyi mindenkinek tudnám még megköszönni, hogy segített így vagy úgy a történetben: a családom minden egyes tagjának, a barátaimnak, szeretett íróimnak, az osztályomnak és azoknak a bandáknak, énekeseknek, akik dalaikkal ihletet adtak nekem, vagy éppen jó háttérzenét az íráshoz. :)

Vegyétek úgy, hogy ez a történet csak az előbb felsoroltakkal és Veled, aki most olvasod, lehet csak teljes! Nem lenne elég tíz oldal sem, hogy hálámat teljesen ki tudjam fejezni, de csak fogadjátok el tőlem ezt a csekély, szinte semmirekellő szót, ami mégis annyi mindent ki tud fejezni: köszönöm! <3

Ha bármit szeretnél nekem majd mondani, kapcsolatba lépni velem, továbbra is megtalálsz ezen az oldalon, mert fel fogok nézni, és elérhetsz a dwsnalexis@gmail.com címen is. Bátran keress fel, ha kérdésed van! ;)

Galenators, szép utazás volt, és remélem, hogy Ti is élveztétek. :) Tekintve, hogy én a történetet az írásbeli kisvizsgám hétvégéjén tettem fel, és a tanév kezdete előtti utolsó hétvégén zártam le, ezért úgy érzem, szép keretet adott az írás a nyaramnak. Nem tudom, a jövőben találkozunk -e, de egy ideig újra az iskolára koncentrálok, és magamnak írogatok, úgyhogy semmi biztosat nem tudok mondani, de ha nem találkoznánk, akkor is élveztem ezt a történetet, és a Confidence Gamesszel utoljára, boldogan, nagy mosollyal jelentkezik:

Lexi Dawson

Game over

Hey-ho, Galenators!

A nyár utolsó hétvégéjén hozom nektek az epilógust, ami, mint ahogy már ígértem, tényleg el fog varrni minden szálat, és azt is megtudhatjátok, hogy Ebony-nak Kínába kellett mennie az apjához, vagy maradhatott Galenában. A rész két évvel később fog játszódni, tehát Alex már egyetemre ment, míg Riley már elvégezte a 10. osztályt is. Olvashatjátok, mi lett mindkét kapcsolatból, de fel fognak bukkanni mások is: Madison, Jake, Helen, Dave és Will is.
Remélem, kielégítő lesz az epilógus, és élveztétek velem ezt a történetét, mert én nagyon szerettem írni, és hozzám nőttek ezek a karakterek. :) Köszönöm, hogy velem tartottak, de a búcsúzkodás ideje még nem jött el, nemsokára kaptok egy búcsúzást is egy köszönetnyilvánítással együtt. Minden esetre, remélem tetszett a történet, és azért valamennyire boldogabbá tette a nyaratokat! ;) Jó olvasást az epilógushoz! :)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

GAME OVER
2 évvel később, július 15-e

ALEX

A fiú kényelmetlennek érezte az elegáns zakót és vászonnadrágot, nem is beszélve az alkalmi cipőjéről. Zavartan a nyakkendőjével kezdett szórakozni, ami azonban feltűnt a mellette álló rövid, fekete hajú lánynak is, aki elnéző mosollyal pillantott vissza rá.

- Ideges vagy? – tudakolta angyali mosollyal pasijától, aki nem tudta, hogy az alkalomhoz illő, számára még elég szokatlan öltözet, vagy az esemény súlya az, ami ennyire képes zavarba hozni őt.

- Egy kicsit – vallotta be őszintén, majd oldalra pillantott a lányra, aki biztatóan megveregette a vállát.

- Érthető – bólintott rá egyetértően, miközben mosolyát nem tudta letörölni az arcáról. Bár az elmúlt két évben volt, amiben változott, a szokásos Roxanne-féle mosolyát nem tudta levedleni magáról. Kedvessége, türelme és jószíve azonban még mindig meg tudta lepni a fiút, aki büszke volt arra, hogy egy ilyen lányt mondhat a barátnőjének már több mint két éve.

Nemcsak azért, mert a mögöttük álló hónapok próbára tették a kapcsolatukat, és Roxy mindeközben is mellette állt, szüntelenül támogatta őt, hol sütött neki egy finom sütit, hol adott neki egy bátorító csókot, hol pedig egyszerűen csak megértette, hogy nem tudnak találkozni, mert Alex és ő is sokat tanultak, és nem volt idejük egymásra. Abban azonban nagyon szerencsésnek mondhatták magukat, hogy egy városba jártak egyetemre, ugyanis mindketten Chicagóban tanultak tovább, ahol ő programozónak készült, míg barátnője pszichológia szakra járt. Roxy-val együtt Helent is felvették szociológia szakra ugyanarra az egyetemre, míg Dave vele együtt a programozó szakot választotta, és ők is együtt jártak az órákra.

Bár ez még az utolsó évben elég kérdéses volt, hiszen mindannyian kisebb, közelebb eső egyetemekre is beadták a jelentkezésüket, haverja például Milwaukee-be is kerülhetett volna, míg a lányok több olyan iskolát jelöltek meg, amelyek Galenához közelebb estek. Mivel azonban mind a négyüket felvették Chicagóba, nem is volt kérdés, hogy oda mennek. Alex nem tudta volna elképzelni, hogy csak hétvégente találkozzon velük, így nagyon örült neki, hogy ez mindenkinek összejött. Persze, a megélhetés miatt mind a négyen dolgoztak egyetem mellett, ám azzal, hogy négyen béreltek egyetlen albérletet, jóval könnyebb volt a dolguk.

- De jól nézel ki, ne aggódj! – nyugtatta meg Roxy kislányos mosollyal, és ezzel visszarángatta őt a gondolataiból. Az elmúlt két év szokatlan és különleges volt, hiszen az egyetem sok újat hozott az életükbe, ám tekintve, hogy mindenki így támogatta őt a családjától kezdve a barátain át a barátnőjéig, minden sokkal könnyebben és boldogabban ment.

- Én csak azon aggódom, nehogy valaki szemet vessen rád ebben a gyönyörű ruhában! – jegyezte meg félig komolyan, félig komolytalanul, ám arcán pimasz mosoly jelent meg, ami arra engedte következtetni a fekete szépséget, hogy csupán féltékeny.

- Á, úgyis tudod, hogy nem mozdulok el előled ma este, úgyhogy nem kell félned! – nyomott volna egy gyors puszit a fiú arcára, aki azonban tudta, mire készül, így inkább szembefordult vele, hogy puszi helyett csókot kaphasson. Ez már megszokottan édes és megnyugtató csók volt, nem olyan puhatolózó és bizonytalan, mint két éve, azonban Alex is tudta, hogy azoknak az időknek is megvolt a maga szépsége. Az izgatottság a lány első jele után, a zavarodottság, amikor arra készült, hogy elhívja az őszi bálra, a boldogság az első csóknál, és az első randin szerezett vidám emlékek mind eljuttatták őket oda, ahol most voltak.

- Helen, nézd csak meg őket! Pont olyan fülig szerelmesek, mint két éve! – bukkant fel Dave vigyorogva, és miután a páros kivált a csókból, kezdődött az ölelgetések sorozata.

- Csajszi, milyen jó kis hajad van! – lelkesedett fel Helen barátnője rövidebb frizuráját látva, ami először megdöbbentette Alexet is, de most már még csinosabbnak és nőiesebbnek gondolta a lányt, mint valaha – Úgy hiányoztál! – ölelgette meg Roxy-t, hiszen Helen azelőtt egy hétig a családjával volt nyaralni, utána pedig Dave-vel mentek el egy közös túrázós hétvégére, úgyhogy már két hete nem látták egymást. Ez pedig, mint ahogy Alex az évek során megtanulta, a lányoknál már rettentően hosszú időnek bizonyult.

- Mi újság, haver? Látom, azért nem késtünk el annyira – vigyorgott szórakozottan, mintha nem a kezdés előtt háromnegyed órával jelentek volna meg, hanem csak öt perccel előbb. Helen erre mosolyogva megforgatta a szemét, és cukkolva megjegyezte:

- Ha rajtad múlt volna, tuti, később jövünk! Úgy kellett még egy fél órája rácsörögnöm, hogy menjen már fürödni, mert lassan indulni szeretnék – kérte ki magának a göndör hajú lány, aki pontosságáról és precízségéről még mindig híres volt. Tekintve, hogy egyik páros sem élt együtt, amikor nem a közös albérletükben voltak, hanem Galenában a családjaikkal, így mindenkinek igazodnia kellett a másikhoz. Alex felvette Roxy-t autóval – hiszen már büszke jogsis volt, és a család kocsiját ő kapta meg, mert Madison és Jake logikusan előbb indultak, mint ők -, míg Dave fuvarozta ide Helent.

- Jól van, na. De te a lustaságom ellenére is ugyanúgy szeretsz! – vonogatta fel a szemöldökét a Borg fiú, aki még mindig nem tudott hosszú fürtjeitől megszabadulni. Bár fodrásznál volt, mert barátnője elküldte őt egyszer, amikor már túl hosszúnak ítélte a frizuráját, de még így is állig értek a tincsei. Így a családi hagyományt sem törték meg, és Helen is boldog lehetett.

- Még szép! – válaszolta széles mosollyal a lány, majd gyors puszit nyomott az elégedetten vigyorgó barátja arcára.

Alex és Roxy erre összepillantottak, és a fiú szinte biztosra vette volna, hogy barátnője is ugyanarra gondol, amire ő: szinte semmi sem változott azóta, hogy két éve megismerték egymást. Bár külsőre azért némileg felnőttesedtek, és komolyabban foglalkoztatta őket a jövőjük kérdése, ám kapcsolatuk is kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel békés és boldog volt, és ők maguk is ugyanúgy viselkedtek, mint az utolsó középiskolás évükben.

Alexet mégsem zavarta ez, hiszen még mindig a világ legszerencsésebb fickójának vallotta magát, hogy egy olyan kedves, aranyos, türelmes, földhözragadt és sokszínű lány lehetett a barátnője, mint Roxanne, nem is csoda, hogy apja és Madison esküvőjére is őt hívta el kísérőjének. És most itt voltak, és büszkén és mosolyogva állt barátnője mellett, abban reménykedve, hogy talán egy nap majd ők nem a meghívottak között lesznek, hanem ők lesznek azok, akik másokat hívnak meg.

RILEY

- Egy kis figyelmet kérnék! – ütögette meg a villájával a pezsgős pohara szélét Mr. O’ Neill, és erre az étteremben ücsörgő vendégek mind elnémultak, és kíváncsian pislogtak az asztalnál ülő párosra. Még Riley szerint is gyönyörű volt Madison az esküvői ruhájában, bár már nem volt különösebb baja a nővel, úgyhogy ezt meg is mondta neki a ceremónia után, és nevelőanyja hálás mosolyt is küldött felé.

Hát, igen, két év sok idő volt, és ezalatt ő is megbarátkozott a helyzettel, és családja is összekovácsolódott, úgyhogy az, hogy négy év ismertség és két év együttélés után sor került az esküvőre, nem volt furcsa. Apjuk természetesen beleegyezésüket kérte, mielőtt a nagy kérdést fel akarta tenni, de még Riley is csodálkozott rajta, milyen egyszerűen egyezett bele a dologba. Hát, változnak az idők…

- Szeretnék köszönetet mondani, immár feleségemnek, Madison Johnsonnak, hogy mellettem állt, és türelmesen viszonyult a fiúkhoz is – kezdte apjuk a nőre pillantva, mire a fiú az utalásra csak egy nosztalgikus mosolyt ejtett, ugyanis, miután változtatott viselkedésén, valószínűleg jelentősen meg is könnyítette a nő dolgát, és már nem kellett annyi türelem hozzájuk, mint két évvel azelőtt – Tudom, hogy ez neked is nehéz volt, és az együttélés is meghozta a maga hullámvölgyeit, azonban még mindig ugyanúgy szeretlek, mint négy éve. Remélem, hogy ezek az évek csak egyre jobban gyarapodnak, és hálás vagyok, hogy igent mondtál a kérdésemre – nézett szeretetteljesen a férfi immár feleségére, aki majdnem könnyek között tört ki a vallomás hallatán. Riley csak szelíd mosollyal nézte a párost, hiszen tudta, hogy anyját senki nem pótolhatja, de Madison jó nevelő volt, és nem is akarta helyettesíteni az édesanyjukat, úgyhogy nem vált a rajongójukká, de támogatta a kapcsolatukat.

Ezután mindnyájuk poharukat emelték az ifjú párra, utána Madison is köszöntőt mondott, majd utána elindították a bulit is, úgyhogy mindenki azt csinált, amit akart. Ehetett, ihatott, táncolhatott, vagy éppen leléphetett legjobb barátja mellől, mint Will, aki ezt a pillanatot választotta arra, hogy felmérje a helyi „kínálatot”.

- Aztán ne halljak rosszat felőled! Elvégre is a családtagjaim és az ismerőseink vannak itt, és ha lerészegedsz, vagy három lánnyal mész haza, azzal az én nevemet is bemocskolod – figyelmeztette Riley vigyorogva legjobb haverját, aki mintha mit sem változott volna az elmúlt két év alatt: egyfolytában járt a szája, osztotta az észt, mindig viccelődött és poénkodott, és még mindig a boldog szinglik életét élte. Valahogy a szerelem elkerülte őt, de az esküvő hallatára elhatározta, hogy ezen változtat.

- Jól van, főnök! Értettem – küldött felé egy széles vigyort Will is, mielőtt még bevetette volna magát a táncoló párok közé, magára hagyva Riley-t és barátnőjét. A fiú hirtelen nem is tudott mit mondani, úgyhogy automatikusan elkezdte igazgatni a rosszul felrakott nyakkendőjét.

- Jaj, ne szórakozz már ennyit azzal a nyakkendővel! – ripakodott rá a fiú barátnője türelmetlenül, majd kezébe vette az irányítást, és megkötötte neki a nyakkendőjét. Riley csak szemforgatva tűrte ezt, ugyanis utált kiöltözni, de mit tehetett volna, ha egyszer ez volt az illő megjelenés, és nem akarta a családját kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy máshogy bukkan fel, és szégyent hoz az O’ Neill névre. Hiszen itt már nemcsak az apja, Madison és a bátyja láthatta, hanem a család összes barátja, és mindegyik rokon a nagyszülőkön át a másod unokatestvérekig, úgyhogy legalább 100-an zsúfolódtak össze a legnagyobb galenai étteremben, amit a pár erre a napra foglalt le, és nem engedtek be mást a meghívottakon kívül. A fiú nem is csodálta ezt, hiszen konkrétan más nem is tudott volna beférni, mert még ők is szorongtak egymás mellett, de hát most már legalább tudta, milyen egy esküvő, és az utána következő lagzi.

- De, ha a barátnőm meg tudja csinálni, nekem minek kéne erőlködnöm? – cukkolta Ebony-t vigyorogva, aki csak mosolyogva megforgatta a szemét.

- Azért, mert te vagy a férfi, és szégyenszemre egy lány jobban tud neked nyakkendőt kötni, mint te magadnak – vetette a szemére kinyújtva a nyelvét, ám az O’ Neill fiú már nem is tudott haragudni az ilyen megjegyzései miatt, sokkal inkább örült neki, hogy az ilyen, cukkolós kis beszélgetéseik megmaradtak.

Akkor, amikor arra vártak, hogy kiderüljön, a vörös ciklon melyik szülőjénél marad, úgysem volt ilyen, és Riley-ban azóta is benne volt a félsz, hogy egyszer majd megint így kell látnia őt. De nem, azután, hogy megkapta az sms-t, hogy Ebony az édesanyjával marad Galenában, már kezdett visszatérni a lány jókedve, azonban, miután elkezdett csak az anyjával egy fedél alatt élni, újabb veszekedések kerekedtek belőle. Pár hét múlva azonban ez az ügy is lecsitult, és mára már a csaj elmondása szerint jóval közelebb áll szülőjéhez, mint bármikor azelőtt. Persze, Ebony viselkedéséből kifolyólag máig vannak kisebb összezördüléseik, mégis mindketten úgy vélik, hogy jól megvannak. Legalábbis ahányszor a fiú ott volt náluk, mindig boldognak és békésnek látta a párosukat, és a csaj sem szokott róla annyit panaszkodni, úgyhogy úgy tűnt, az a régebben hiányzó anya-lánya kapcsolat most végre beköszöntött az ő életében is.

- Engem nem zavar. Már akkor annyi lett a férfias büszkeségemnek, amikor normálisan el kellett, hogy hívjalak az első randinkra – idézte vissza a napot, amikor szinte odavágta a kérdést a lánynak, hogy eljönne –e vele egy igazi randira, és Ebony addig nem mondott igent, ameddig szépen, kulturáltan meg nem tudta fogalmazni a kérését, és nem tudott szépen a csaj elé állni. Hát, igaz, ami igaz, a vörös ciklon sosem volt könnyű eset, de ő így is szerette őt.

- Legalább egy kicsit megemberesedtél nekem köszönhetően! – büszkélkedett pimasz vigyorral barátnője, és ebben teljesen igaza is volt. Sok mindenben megváltoztatta barátját, és bizony sokszor is próbára tette, de ő mindig úgy érezte, hogy megéri, hogyha a másikért kell küzdenie.

- Az biztos – értett egyet Riley bólogatva, de ugyanakkor büszke is volt magára. Képes volt már bocsánatot kérni, ha megbántotta őt, képes volt normálisan randira hívni, bevallani neki az érzéseit, nem cukkolni annyit, és képes volt várni rá, ha az kellett.

Ebony ugyanis a szünetekben mindig elutazott apjához Kínába, és ez nyáron nemcsak két hetet, hanem hat hetet jelentett, ami bizony jócskán próbára tette őt. Azonban a lány imádta a kínai kultúrát, az ételeket, a látnivalókat, meg is tanulta a nyelvet, és ezt tetézve azt is eldöntötte, hogy egyetemen az ázsiai kultúrával szeretne foglalkozni, és, ha esélye van rá, akkor ki is szeretne költözni oda. A fiú ennek először nem örült, de aztán rájött, hogy még ő is simán kimehet vele, ha addig együtt lesznek, és azért nem bánta, hogy a másiknak már vannak álmai és tervei. Sőt, tekintve, hogy Ebony az apjával is elég jó viszony ápolt, még boldogan is utazott oda-vissza, hiszen annak köszönhetően, hogy szülei rájöttek, hogy ők ketten nem valóak egymásnak, még lányuk mindkettejükkel jóban lehet. Így is lett, és bár az apja és anyja nem mutattak érdeklődést aziránt, hogy újrakezdjék, ő azért mindkettejükkel megvolt. Riley-nak pedig csak ennyi számított.

- Nem akarsz táncolni? – kérdezte hirtelen a fiú, majd oldalra pillantott barátnőjére, aki felvont szemöldökkel nézett vissza rá.

- Miért? Már megtanultál táncolni?

- Nem, de nem lépek rá a lábadra. Ígérem – tette a szívére a kezét színésziesen, ugyanis az első táncuknál úgy letaposta a csaj lábát, hogy az utána egy évig nem akart vele újra táncolni. Hát, nem volt ő sem tökéletes, ezt be kellett vallania, de nagyon igyekezett.

- Jól van, de csak most az egyszer! – jegyezte meg mosolyogva, és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. Riley ezen felbátorodva gyengéden megfogta a lány kezét, aki már bátran megszorította azt, és bevetették magukat a táncoló tömegbe. Itt talán a sors akarta, hogy a fiú és barátnője a bátyja mellé kerüljön, ugyanis Alex gyorsan kacsintott rá is egyet, majd a fülébe súgta a következőt:

- Ezt jól összehoztuk, öcsi, nem igaz? – utalt arra, hogy mindketten boldogok voltak, rendelkeztek már barátnőkkel, és még a családi béke is helyre állt.

- De, igaz – bólintott rá Riley is mosolyogva, és be kellett látnia, hogy ez nem maga volt a pokol, mint azt két évvel ezelőtt gondolta volna. Nem, ez annál sokkal jobb és izgalmasabb volt.

THE END

Round 12

Hey-ho, Galenators!

Tudom, tudom, az előző részt nagyon gonosz módon hagytam abba, és, ha serpenyővel szeretnétek megcsapkodni, csak nyugodtan! ;) Most sem mondom, hogy minden szálat el fogok varrni, de ígérem, az epilógus minden kérdésetekre választ fog adni, úgyhogy már csak egy hetet kell várnotok a teljes, kerek egész történethez! :) Roxy és Alex szála megint nagyon aranyos lesz, mert most olvashattok az első randijukról, azonban a fiú szemszögében Madison is felbukkan. Riley-nál sem maradhat ki a család, és hogy most hogyan viszonyul hozzájuk, ám Ebony is központi szerepet tölt be ebben a fejezetben is.
Kíváncsian várom, mit szóltok ehhez a fejezethez, a tényleg jellemfejlődésen átmenő Riley-hoz és a cuki, első randira készülő Alex-hez. Jó olvasást! ;)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

ROUND 12

ALEX

Az, hogy Roxy-val együtt voltak, jelentősen megkönnyítette Alex dolgát. Először is, nem kellett idegeskednie azon, hogy most a lány is ugyanazt érzi –e, amit ő, vagy sem, ezért pedig teljes lelki nyugalommal ülhetett barátnője mellé az ebédlőben, foghatta a kezét a folyosón, és az sem volt zavarba ejtő, ha véletlenül egymásra pillantottak órán. Büszke volt arra, hogy eljutottak idáig, és nem is lehetett volna boldogabb, most, hogy hivatalosan is Roxanne Collins pasija volt. Egyet azonban nemhogy megkönnyített, hanem megnehezített az együtt járás: a korrepetálást. Hiszen melyik hormontúltengéses fiatalember szeretne két órán keresztül matekozni a barátnőjével, amikor mással is eltölthetnék az időt? Nem mintha Alexnek mocskos gondolatai lettek volna, de ennyi idő alatt megnézhettek volna együtt egy filmet, beülhettek volna egy kávézóba, kibeszélhettek volna rengeteg témát, és bármi mást is kipróbálhattak volna. Tudta, hogy ennyi idő alatt mást is tudnának tenni, mégis büszke volt a lányra, hiszen minden egyes órán szorgosan figyelt, és legalább, ha valamilyen nehéz feladatot meg tudott oldani, kaphatott jutalmul egy homlok puszit.

Minden esetre Alex a pénteki korrepetálást is élvezte, azonban már várta a végét, hiszen utána hazamehetett volna, és készülődhetett volna az első randijukra, amikor is együtt szerettek volna elmenni megnézni ’A csodálatos Pókember’ 2. részét, amelyet a galenai szabadtéri moziban adtak. Mikor megkérdezte Roxy-t, hogy hová szeretne menni a randijukon, a másik csak kislányos mosollyal felelt:

- A szabadtéri mozihoz. Tudod, leülnénk egy pokrócra, tudnánk enni, inni közben, és itt nem is annyira zavaró, ha beszélgetünk. Mindig is szerettem volna elmenni egy ilyen helyre, ha lesz fiúm, mert az olyan aranyos lehet – vallotta be szégyenlősen csavargatva egyik éjfekete tincsét, majd kiskutyaszemekkel pillantott fel rá. A fiú nem is tudott ellenállni ennek a nézésnek, de hát minek tette volna? Ő még soha nem volt szabadtéri moziban, azonban nem hangzott túl rossz ötletnek, s mivel Roxanne boldog lett volna, ha eljutnak oda, ezt meg akarta tenni neki. Ha a lány boldog volt, akkor ő is.

- Akkor irány a szabadtéri mozi! – csapta össze a tenyerét lelkesen, majd megbeszélték, hogy a fekete szépség hoz pokrócot, míg Alex intézi az ennivalókat és az italokat.

Ígéretéhez híven a fiú péntek délután, amikor elköszöntek korrepetálás után – a szokásos búcsúcsókot követően, amelyet ő különösen élvezett -, akkor hazament, és el is kezdett rendezkedni. Az élelmiszerek beszerzésében természetesen Madison segítségét kérte, aki majdnem jobban örült annak, hogy Alex és Roxy egy párt alkotnak, mint ő maga. A hír után össze-visszavigyorgott, még tapsikolt is egy sort, sőt még meg is ölelte a fiút, mondván, hogy milyen boldog, hogy végre van barátnője. Nem is hezitált, amikor a segítségét kérte, úgyhogy nem is lepődött meg, hogy, mikor a konyhába sétált, már ott találta a készülődő nőt.

- Á, Alex, már majdnem elpakoltam mindent! – kukkantott ki a hűtő ajtaja mögül, majd kivett onnan még két üdítőt, és elhelyezte a konyhaasztalon elhelyezett méretes piknikkosárba.

- Rendben, köszönöm szépen – hálálkodott mosolyogva, majd kíváncsian közelebb lépett a kosárhoz. Nem hitte volna, hogy nevelőanyja ennyire komolyan fogja venni a kérését, de jól kitett magáért, ugyanis tucatnyi étel és ital tárult a szeme elé, amikor felnyitotta a kosár tetejét.

- Vannak sonkás melegszendvicsek, sajtos szendvicsek, kis zöldségfalatkák, sós kekszek, tésztasaláta, zöldségsaláta, és sütöttem még hozzá csokis és vaníliás muffinokat is. Inni pedig raktam vizet, narancslevet és Colát is. Remélem, elég lesz – mutogatott sorra a különböző ételeken és italokon, amelyek iszonyúan gusztán néztek ki. Alex elgondolkozott rajta, a nőnek vajon mennyi idejébe telt, hogy mindezt összedobja, de úgy, hogy aznap még dolgozni is volt? Hmm, mikre nem képesek a nők!

- Biztos elég lesz. Nagyon szépen köszönöm. Roxy biztosan imádni fogja őket – pillantott Madisonra hálásan, aki egy megkönnyebbült sóhajjal tette vissza a kas tetejét. Látszott rajta, hogy izgatott és lelkes volt, mintha ő készülne a randijára, ám mindezért ő csak még hálásabb volt. Nemcsak most jött rá, hogy milyen szerencsés, de most még jobban tudatosult benne, hogy roppant nagy mázlijuk van, hogy egy olyan nő viseli a gondjukat, mint amilyen Madison volt.

- Aww, úgy örülök nektek! – bukott ki a nőből boldogan, majd örömében gyorsan megölelte Alexet. Ő nem zavartatta magát, hiszen egy ilyen közvetlen nőnemű egyedtől nem is várhatott volna más reakciót, és mellesleg már tényleg családtagnak számított. Csak az volt vicces a helyzetben, hogy hozzá képest Madison milyen alacsony és törékeny volt, és úgy bújt hozzá, mint egy plüssmacihoz – Aztán érezzétek jól magatokat! És nehogy túl korán gyertek haza! – fenyegette meg a nő játékosan, miután kivált az ölelésből, de persze csak viccelődött. Jóízűen fel is nevetett, miközben a fiú kezébe nyomta a piknikkosarat, és el is hessegette őt a konyhából.

Ő még gyorsan átöltözött – egy egyszerű, kockás ingre és farmerre esett a választása -, megigazította kicsit a haját, majd vetett egy utolsó pillantást a tükörbe, és fogva a piknikkosarat elindult a megbeszélt találkozóhelyre, a Milton parkhoz.

A parkban gyorsan ki is tudta szúrni a lányt, amint kék pokrócán csücsülve bambult a még fehér vászonra, melyet a park közepén feszítettek ki két rúd segítségével. Alex még soha nem volt ebben a parkban, így nem is csoda, hogy mindezidáig arról sem tudott, hogy itt szoktak szabadtéri vetítéseket rendezni, pedig lehet, hogy gyakrabban járt volna ide. Minden esetre örült neki, hogy ez volt első alkalma itt, és Roxy-val tölthette el.

Látva azonban, hogy a fekete szépség figyelmét más tereli el, csintalanul mögé lopódzott, majd hirtelen mellé ugrott, és ezzel jól rá is ijesztett szegényre.

- Te jó ég! – kiáltott fel Roxanne ijedten, és a szívéhez kapott, miközben néhány centivel odébb is csúszott a pokrócon. Még néhány másodpercig hangosan sóhajtozott, de aztán csak egy megrovó pillantást vetett a fiúra – Megijesztettél! – játszotta meg a durcis kislányt, és arrébb is fordította a fejét.

- Na, tudod, hogy csak szórakoztam, hiszen nem hagyhattam ki, ha egyszer olyan jó pózban bámultál ki a fejedből – vigyorgott Alex kisfiús csintalansággal, de azért közelebb hajolt a lányhoz, hogy szerepéhez híven próbálja megbékíteni – Mivel engesztelhetnélek ki? – kérdezte széles mosollyal, mire Roxy felé fordította a tekintetét, és elgondolkozva pillantott rá.

- Hmm… nem is tudom – csóválta a fejét lebiggyesztve ajkait, miközben a fiú egyre jobban élvezte a játékot. Tudta, milyen lehetőséget kapott, úgyhogy élni is akart vele.

- Akkor próbáljuk meg ezt! – jelentette ki, majd közelebb hajolt hozzá, és gyors csókot nyomott az ajkaira. A lány nem is húzódott el tőle, sőt érezte is, ahogy szétterül a mosolya, úgyhogy már tudta, hogy nyert ügye van – Na, megbocsátasz? – húzódott el Roxy-tól bevetve kiskutya szemeit, mire a másik csak vidáman elnevette magát.

- Még szép! – válaszolta boldogan, és meglökte a fiú vállát. Ekkor terelődött a tekintete a piknikkosárra, amelyet Alex a pokrócra tett, és tátott szájjal nézett rá – Azta, mi mindent hoztál te! – lepődött meg a kosár méretén, majd szó nélkül belekukkantott, és újabb sokkot tükrözött az arca.

- Madison szeretettel küldi mindezt – jegyezte meg a fiú, csak azért, hogy nehogy félreértse a lány a helyzetet, és azt higgye, hogy ő ért ennyire a piknikezéshez, ugyanis Alex még soha életében nem vett részt pikniken, nemhogy piknikkel egybekötött filmnézésen.

- Jaj, de aranyos volt tőle! Annyi mindent pakolt, te jó ég! És mindegyik annyira jól néz ki – lelkesedett fel a finomságok láttán, majd hálásan felnézett rá, és angyalian elmosolyodott. A fiú ezt a mosolyát szerette a legjobban, hiszen ez azt mutatta számára, hogy valamit jól csinált, és ezért Roxanne hálás volt neki. Ennél nagyobb ajándékot pedig nem is kérhetett volna – Köszönöm! Neki is, és neked is!

- Nekem mit? – értetlenkedett felvonva a szemöldökét, hiszen ő tényleg nem sokat tett az ügy érdekében.

- Hát, hogy elhívtál, és, hogy beleegyeztél egy ilyen randiba. Nem minden fiú jönne el ilyenre, mert szerintük ez túl „lányos” – rajzolta a macskakörmöket a levegőbe, de hangszíne nem volt rosszalló, csak egyszerűen egy tényt közölt vele. Látszott rajta, hogy hálás volt és boldog, hogy itt lehetnek, hiszen szemei szinte folyamatosan mosolyogtak. Ez büszkeséggel és jóleső érzéssel töltötte el a fiút, úgyhogy szívesen belesüppedt ebbe a boldogságba.

- De te megérdemled – vallotta be Alex őszintén, és nem hitte volna, hogy ez olyan nagy dolog, Roxy mégis elpirult, és zavartan lesütötte a szemét. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor ő elhatározta, hogy meg akar adni mindent a másiknak, hiszen annyira szerény és visszafogott volt, hogy nem hitte el, hogy megérdemli az ilyen cselekedeteket. Magabiztosságot és határozottságot akart önteni belőle, hogy biztosítsa a lányt afelől, hogy igenis érdemes mások szeretetére. Ő legalábbis szerette a lányt, és óhatatlanul a legjobb fiú akart lenni számára.

A randi ezután nem is mehetett volna jobban. Vidáman ettek, ittak közben, néha beszélgettek is, de azért örült neki, amikor a lány nem hangosan szólt hozzá, hanem csak a fülébe suttogott. Bár a film is jó volt, Alex inkább azt figyelte, hogy minden rendben legyen, és a lány jól érezze magát, de egy óra után már ő is kezdett megnyugodni, hiszen Roxy ráhajtotta a fejét az ő vállára, és úgy követte nyomon a vásznon zajló eseményeket. Aranyosnak találta, hogy a másik törékeny teste milyen jól tud az övéhez simulni, úgyhogy ő már egyik kezével bátrabban átfogta a lány derekát, hogy nehogy véletlenül hátraessen, másik kezével letámaszkodott a pokrócon, és saját magát tartotta. Így ültek egészen addig, amíg a filmnek vége nem lett, és Roxanne el nem húzódott tőle. A fiú büszkén és boldogan pillantott rá, mert azt hitte, hogy olyan boldog, mint ő, ám a lány éppen néhány könnycseppet próbált kitörölni a szeméből.

- Mi az? Mi a baj? – kérdezte rögtön, megfogva a lány egyik vállát, Roxy azonban csak elmosolyodott a kérdésére.

- Semmi baj. Csak szomorú volt a vége, és nem tudom megállni a szomorú filmeknél, hogy ne sírjak – válaszolta az utolsó könnycseppet is letörölve az arcáról, mire a fiú megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy pillanatig tényleg azt hitte, hogy valami rosszat tett, vagy rosszat mondott, és ezért kapott ilyen reakciót, azonban megnyugodott, hogy csak az volt rá ilyen nagy hatással, hogy Pókember barátnője, Gwen meghalt a film végén. Hát, igen, szomorú volt, ám ő pasiból volt, nem tudott sírni az ilyeneken, mégsem tudta volna kinevetni a lányt a reakciója miatt.

- Jól van, semmi baj – nyomott egy puszit a lány homlokára, majd megfogta a kezét, hogy segítsen neki felállni, és ezután elkezdtek elpakolni. A közös munkával gyorsan sikerült a piknikkosárba visszahelyezni mindent, és Roxy is a hóna alá tudta csapni a pokrócot, miután azt is felvették, és kirázták.

- De azért jól érezted magad? – kíváncsiskodott széles mosollyal a fiú, miközben kisétáltak a parkból, hiszen abban reménykedett, hogy annak ellenére, hogy a film végül elég keserédes volt, mégsem nyomta ez rá a bélyeget az egész délutánjukra.

- Persze, nagyon is! Jó volt a film, szerettem a randi hangulatát, te pedig végtelenül rendes és aranyos voltál végig, úgyhogy nem tudtam nem jól érezni magam – válaszolta a lány hosszan, és meglepte őt, hogy milyen nyíltan és gátlások nélkül nyilatkozott. Úgy tűnt, tényleg kezdett felengedni, és könnyebben is beszélt az érzéseiről, mint azelőtt, úgyhogy ennek ő nagyon is örült. Tudta, hogy Roxanne nem olyan lány, aki már az első jelnél a fiú nyakába veti magát, és megcsókolja őt, ezért is érezte megtiszteltetésnek azt, hogy most ilyen vallomást tett neki.

Hirtelen nem is tudott mit mondani, de úgy tűnt, nem is kellett, Roxanne úgy mosolygott rá, mintha a világon semmi probléma nem lett volna, úgyhogy ő is megnyugodott, és azt érezte, hogy, amíg a barátnője így mosolyog rá, a világon tényleg semmi probléma nincsen.

RILEY

Nem emlékezett rá, hogy ezelőtt is volt már –e olyan, hogy akkor tudta csak igazán értékelni az életét, amikor egy hozzá közel álló személy nehéz időszakon ment keresztül. Talán nem, ugyanis nem sok embert engedett közel magához, így még kevesebb volt azoknak a száma, akik miatt egyáltalán aggódni tudott, vagy, akikkel együtt akart érezni. Most viszont ez volt a helyzet. Azért, mert tudta, hogy Ebony-nak milyen nehéz, hogy a szülei elválnak, és azon civakodnak, hogy melyikükhöz kerüljön, kezdte tényleg átértékelni a saját életét. Halványlila gőze nem volt arról, a másik min mehet keresztül, és ezért nem is lett volna képes neki panaszkodni az apjáról és nevelőanyjáról. Mellesleg… arra is rájött, hogy még sincsen olyan rossz helyzetben, mint gondolta volna.
Hétfőn este már valahogy nem akaródzott a szobájában egyedül kuksolva enni, hanem helyette odaült a család többi tagja mellé a konyhai asztalhoz, és velük evett. Először síri csend fogadta a fiú tettét, azután mindenki beszélgetett tovább, és még ő is szóba került.
- Riley, mi volt ma az iskolában? – kérdezte apja kíváncsian, türelmesen csillogó szemekkel, mielőtt nekilátott volna a pirítósának. Már éppen válaszolta volna, hogy „semmi”, amikor eszébe jutott a média óra, és azért el akart büszkélkedni az eredménnyel.
- Két A-t kaptam a média projektmunkámra – válaszolta a tányérjába bámulva, miután zavartan megköszörülte a torkát. Várta a család reakcióját, ami nem is maradt el, hiszen mindenki egyszerre lelkesedett fel.
- Öcsi, ezt miért nem mondtad?
- Jaj, Riley, ez nagyon jó! Örülök neki!
- Ügyes voltál, fiam. Csak így tovább! – veregette meg az apja a vállát, és tényleg büszke mosoly suhant ár az arcán. A fiúnak ekkor esett le, hogy mennyire nagy tapló volt, ugyanis azért, mert ennyire bezárkózott, észre sem vette, hogy a körülötte lévő emberek mennyire törődnek vele, és mennyire érdekli őket, hogy mi van vele, és nemcsak tettetik a kíváncsiságot. Madison is vidáman és széles mosollyal nézett rá, Alex hüvelykujját tartotta fel gratulációja jeleként, míg apja szeretettel pillantott rá. Nem hitte volna, hogy egy média jegy ennyire fel tudja dobni a családot, hiszen azért annyira nem volt vészes a feladat, és azt sem érezte, hogy hű, de sokat tett érte, mégis jól esett látni a reakciójukat.
- Ez volt az, amit azzal a lánnyal, Ebony-val készítettél, ugye? – kíváncsiskodott tovább Mr. O’ Neill felvont szemöldökkel, de semmi rosszallás nem volt a hangjában, úgyhogy Riley csak bólintott egyet – Máskor is áthívhatnád, ha szeretnéd. Tudod, hogy szívesen látjuk a barátaidat – ajánlotta fel apja biztató mosollyal, és sugárzott róla az őszinteség. A fiú, hogyha nem tudta volna, hogy ez a saját családja, azt hitte volna, hogy kicserélték őket egyik napról a másikra. Aztán persze rájött a dolog nyitjára: nem a családja változott meg, hanem ő.
- Srácok, vacsora után megy egy baseball meccs. Jöttök megnézni? – jutott Madisonra a sor a kérdezésben, aki tágra nyílt szemekkel, izgatottan pillantott felváltva a család férfitagjaira.
- Ki nem hagynám! – válaszolta széles mosollyal Alex, majd kérdőn felé sandított, aki csak megvonta a vállát. Azt sem tudta, hogy a nő szereti a baseball meccseket, nemhogy szoktak együtt ilyeneket is nézni. S bár lett volna még házija, most ez is izgalmasabban hangzott, mint a matek példák, úgyhogy csak bólintott egyet.
- Miért ne? – vonta meg a vállait kérdőn, hiszen még mindig tudott volna egérutat szerezni magának, hogyha nem tetszett volna neki a közös meccsnézés. Még mindig leléphetett volna, és folytathatta volna a kuksolást a szobájában, mégsem akarta ezt tenni. Most legalább is biztos nem.
Nem is bánta meg döntését, ugyanis a meccs is nagyszerű volt, és a hangulat is. Volt valami abban, ahogy ott négyen, egy kanapén, popcornnal a kezükben szurkoltak a játékosoknak, és ahányszor találat volt, a maradék három ember lelkesen ugrálni kezdett, míg ő csak szórakozottan megforgatta a szemeit reakciójuk láttán. A vége felé azonban nem tudta ő sem magába tartani az érzéseit, úgyhogy valószínűleg hülyét csinált magából, amikor ő is fel-alá kezdett ugrálni, mint egy bakkecske, de senki nem szólt be neki. És végül is, tényleg jó estéje volt. Nem a legjobb, és nem is mondta volna, hogy már meg tudta szokni ezt a családosdit, de tetszett neki, az biztos. Apja sokkal lazábban és kötetlenebbül viselkedett, Alex végigvigyorogta az egészet, míg Madison olyan volt, mint egy lelkes tinilány. De hosszú idő óta először, most ezt sem tudta bánni.
 
Hétfő óta a családjával minden estéjét együtt töltötte, és hol beszélgettek, hol filmet néztek, hol pedig egy meccset szurkoltak végig. Bár néha még mindig a falnak tudott volna menni nevelőanyja néhány megnyilvánulásától, azért összességében jófej nő volt, és az, hogy kiderült, hogy szerette a rock zenét, csak még jófejebbé tette az ő szemében. Mégsem a társaság volt a legjobb az egészben, hanem az, hogy úgy érezte, tényleg valaminek a része, és olyan emberek veszik körül, akik törődnek vele, és szeretnék megtudni, milyen volt a napja, és mi történt a suliban. Ez idegesítő és unalmas kérdés volt, de, ha nem tudott sehogyan válaszolni, még így is tudtak beszédtémát találni. És ilyenkor sem kellett túlságosan kinyitnia a száját, elég volt csak, ha hallgatta őket, vagy néha-néha hozzáfűzött valamit a beszédtémához, még így is jól érezte magát. Hihetetlennek tartotta, hogy mennyire meg tudott változni egy hét alatt, és mennyi mindent megtudott a családjáról ezeken az együtt töltött napokon. Furcsa volt, és szokatlan, még nem is nagyon tudta felfogni az egészet, de már határozottan jó jel volt, hogy az elmúlt napokban az apja nem emelte fel a hangját ellene, és nem is került sor ajtócsapkodásra vagy vitára. Még ő is csodálkozott magán, de ugyanakkor büszke is volt. Talán mégsem volt akkora tapló, mint gondolta.
Ahogy azonban ő egyre jobban érezte magát a családjával, Ebony sorsa egyre rosszabbra fordult. Még mindig fogalma nem volt arról, hogy melyik szülőjéhez kerül, de mást sem hallott az estéken, mint a szülei kiabálását és folyamatos veszekedését. Mikor pedig maga a lány próbált szót érteni a felnőttekkel, természetesen felsült vele, és csak még jobban magára haragíttatta őket. Reménytelenség és végtelen szomorúság költözött a szemei, és egyre jobban megsebezte a kialakult helyzet. Riley próbált neki segíteni, de mégsem tudott, hiszen ilyen szituációba eddig még nem került, és nem is érthette meg, hogy a másik min megy át. Így tehát csak hallgatta őt, és mint mindig, pénteken is az iskolához közeli park egyik padján próbálta vigasztalni a lányt.
- Tegnap még vázát is törtek. Mondom, szuper! Mi jöhet még ezután? Engem is kihajítanak az utcára? – tette fel a költői kérdést gúnytól csöpögő hangon, majd kezeivel megdörzsölte álmos szemeit, és úgy folytatta – Mondjuk, talán még az is jobb lenne, ha utcára tennének, mert akkor legalább nem kéne őket hallgatnom, és legalább itt maradhatnék a városban – gondolkozott el oldalra billentve a fejét, de bármennyire is próbálta leplezni a fájdalmát az irónia segítségével, nem tudta jól elrejteni az árulkodó jeleket. Arca puffadtabb és nyúzottabb volt, valószínűleg a sok sírástól, szemei alatt pedig ott voltak a táskák, melyek arról árulkodtak, hogy nem tudott jól aludni az elmúlt estéken. Riley nem is tudta csodálni, mégis fájt neki, hogy így kell látnia a lányt. Annyi mindenen kellett már keresztül mennie így is, és ennek tetejében most ez volt a jutalma! Hát, csalódott az igazságszolgáltatásban, az biztos.
- Ne mondj ilyet! – kérte a fiú halkan, hiszen Ebony-ból még azt is kinézte volna, hogy az utcára költözik, csakhogy ne kelljen azon a csatatéren élnie – Ha más nem, legfeljebb hozzánk költöznél! Apám úgyis azt mondta, hogy szívesen lát téged – fűzte hozzá nem is gondolkozva azon, hogy mit mondott, és tulajdonképpen felajánlotta a vörös ciklonnak, hogy aludjon náluk. Persze, ebben semmi rossz szándék nem volt, csak éppen azt akarta közölni vele, hogy rá számíthat, ha esetleg ilyenre kerülne sor, mégis furcsán érezte magát.
- Szerencsés vagy, hogy ilyen családod lehet – sóhajtotta a lány a távolba meredve, majd újra a körmein lévő vörös körömlakkot kezdte kapargatni. Szokásává vált ez, ugyanis nem szerette, ha a fiúra kellett pillantania, miközben mindezt megosztotta vele, és elmondása szerint azért, mert nem lány volt, mint a legjobb barátnője, Scarlett, hanem húsvér pasi. És a pasik az ilyen érzelmes helyzeteket rosszul kezelik, úgyhogy nem akarja még jobban felhúzni magát a srác viselkedésén, ezért nem is akar ránézni. Riley úgy gondolta, ha ez kell ahhoz, hogy jobban érezze magát, és kiöntse neki a szívét, akkor legyen. Még így is jóval közelebb érezte magát hozzá, mint eddig bármikor.
- Tudom.
- Tényleg? – lepődött meg a vörös veszély a fiú vallomásán, és ez már felkeltette annyira a figyelmét, hogy rá pillantson. A szemeiben lakózó szomorúság most egy pillanatig legalább kevésbé fényesen csillogott, és ez megnyugtatta őt.
- Igen. Rájöttem, hogy nem is annyira rosszak, mint gondoltam – vonta meg a vállát saját bűnét szégyellve, hiszen ebben ő volt az egyetlen hibás. És ezt már ő is tudta.
Nem tudta, mennyi idő telt le, míg csend állt be kettejük között, de az ő agya közben csak azon kattogott, hogy mi lesz, ha hónapok múlva tényleg nem tudnak így beszélni? Ha a válási papírok elintézése után Ebony-nak Kínába kell mennie, ami még csak nem is ezen a kontinensen van! Az még jobb lett volna, ha valami amerikai városkába küldik, de így, hogy a ferdeszeműek közé vessék a lányt! Nem, itt kell maradnia, és kész!
Ezzel a szöveggel próbálta nyugtatni magát, de zavart volt, bizonytalan és dühös is, ennek ellenére pontosan tudta, hogy ez nem az ő döntése lesz. És ez zavarta a legjobban.
- Nem akarok belegondolni abba, hogy milyen lesz, ha apáddal kell menned – vallotta be a hosszúra nyúlt csend után, mire a lány felkapta a fejét, és végre ránézett. Csak szomorkásan elmosolyodott, ám hála és megkönnyebbülés is tükröződött az arcán.
- Neked nem ilyeneket kéne mondanod! Neked azt kéne mondanod, hogy „nyugodj meg, biztos minden rendben lesz, és, ha még a világ másik végére kerülsz is, akkor is minden rendben lesz”. Vagy valami ilyesmi nyálas dumát – próbálta poénnal elütni a helyzet komolyságát, azonban nem járt túl sok sikerrel. Riley-tól csak egy laza mosolyra futotta, és maga a lány is inkább csak csalódottan elszontyolodott, és, ha lehet, még szomorúbban nézett vissza rá.
- Ez csak a filmekbe való szöveg. A való életben miért mondanék ilyet? Mindketten tudjuk, hogy nem ilyen könnyű a helyzet.
- Én is tudom – jegyezte meg halkan a lány, és úgy nézett rá, mintha megbánta volna előbbi viselkedését. Persze, nem lehetett okolni őt, hogy próbált egy kicsit vidámabb lenni, csak ahányszor néhány másodpercre jobb kedvre derült, utána még inkább visszasüppedt a búbánatba – Bármilyen idegesítő vagy néha, azért hiányoznál – bukott ki Ebony-ból hirtelen, Riley-nak pedig rögtön torkára fagytak a szavak. Az utóbbi néhány napban ilyen mértékű vallomást nem hallott a lánytól, és ez újra eszébe juttatta a tényt, hogy ő még nem vallott be semmit a vörös veszélynek. Egyszerűen az időzítés túl rossz volt ahhoz. Nem akarta még azzal traktálni a lányt mindennek tetejébe, hogy bevallja, hogyan érez. Ám most nem bírta magában tartani a következőt:
- Te is hiányoznál nekem – csúszott ki a száján még mielőtt elgondolkozhatott volna, mit mondott, ám ezt a mondatot mégsem akarta visszaszívni.
- Tényleg? – lepődött meg a vörös ciklon, mintha nem számított volna ilyesmire, és tényleg úgy tűnt, hogy azt hitte, Riley nem bírja őt – Miért? – állította választás elé a fiút, és kíváncsiságtól csillogó melegbarna szempárjába mintha remény költözött volna. Vagy rosszul látta volna? Á, nem volt ő olyan jó a csajok kiismerésében, mint azt gondolta volna, ezért fogalma sem volt, mit tudna leolvasni Ebony arcáról. Ám a kérdése egyértelmű volt: egy próba elé állította, hogy be meri –e vallani, hogyan is érez iránta, vagy nem. A fiú tehát döntött.
- Mert kedvellek, és nem akarom, hogy elmenj – válaszolta komolyan és a lehető legőszintébben, végig azon igyekezve, hogy határozottnak és magabiztosnak csengjen a hangja.
Ha azonban azt várta, hogy a vörös veszély erre felviduljon, hát nagyot tévedett.
- Nem kellett volna ezt elmondanod – szólalt meg csalódottan és szomorúan, és valószínűleg látta az ő meglepett és zavarodott tekintetét, ugyanis megmagyarázta, mire gondolt: - Mert így még nehezebb lesz, ha elmegyek. Ha nem mondtad volna, talán könnyebb lett volna, de, ha úgy alakul, hogy Kínába megyek, és van egy srác, aki kedvel, és akit én is kedvelek, és ő Galenában marad, hát akkor az elég nehéz lesz – magyarázta türelmesen, miközben a körömlakkot kapargatta a körmén. Nagyot sóhajtott vallomása után, mintha most eresztette volna ki az összes gondját, baját, nem is csoda, hogy ezután kérdőn Riley-ra pillantott.
- Tudom, de tudnod kellett.
- Nem baj! Legalább most, hogy már ezt is tudom, van jó dolog is az életemben – kunkorodott fel a lány szája széle, és ez már majdnem nevezhető volt mosolynak.
A fiú megkönnyebbülten mosolyodott rá, és azt szerette volna, hogyha ezt a pillanatot meg tudja tartani akkor is, ha Ebony végül tényleg a világ másik végén köt ki, és akkor is, ha marad. Nem szalasztotta el ezt a lehetőséget sem, úgyhogy lágyan magához ölelte a lányt, aki beletemette az arcát a mellkasába, és így beszélgettek tovább. Ő hallgatta Ebony szívverését, és azon gondolkozott, vajon milyen fordulatot hozhat még az élet? Tudta, hogy megszakadna a szíve, és ugyanakkor teli torokból őrjöngene, ha el kéne engednie a lányt, és vészesen közeledett az a nap, amikor kiderül, melyik szülőjénél marad. Tekintve, hogy mindketten az eltartási pénz miatt civakodtak, még semmit sem lehetett tudni. Bár életében először úgy igazán félt egy nap eljövetelétől, ezt a pillanatot borús gondolatok nélkül akarta eltölteni. Csakhogy sehogy sem ment neki.

Round 11

Hey-ho, Galenators!

Lement az őszi bál, és a bálon történtek utóhatását a mostani fejezetben tudjátok olvasni. Alex szemszögében még Riley is felbukkan, lesz egy tesós beszélgetésük, de meglátjuk, hogy Roxy-val hogyan alakul a kapcsolatuk, és még milyen szintre jutnak az első csók után. Riley szemszögében inkább az érzéseire koncentráltam, és arra, hogy Ebony hogyan viselkedik vele a történtek miatt, illetve van egy fordulat benne, ami nem hiszem, hogy tetszeni fog nektek. De majd azt megmondjátok ti, hogyha elolvassátok! ;) Jó olvasást! :)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

ROUND 11

ALEX

Kellett neki egy egész hétvége, mire teljesen túlteszi magát a bálon, és azon, hogy Roxanne milyen hihetetlenül gyönyörű volt, és hogy nem is húzódott el tőle a csóknál. Nem nagyon félt az elutasítástól, de azért ő is elgondolkozott azon, hogy azért haladnak –e ilyen lassan, mert ő esetleg nem tetszik a lánynak, vagy csak mert mindketten ilyenek. S végül kiderült, hogy Roxy is kedveli őt, úgyhogy egész hétvégén úgy vigyorgott, mintha egy férfi magazin címlapján lett volna. Ezt természetesen a családja is észrevette, és volt, aki természetesen annyira nem volt feldobódva a báltól, mint ő. Ez a személy pedig nem volt más, mint Riley.

- Mi bajod volt a bállal? – kérdezte érdeklődve és türelmesen Alex, miközben szombaton a nappaliban lévő kanapén heverésztek, és éppen arra vártak, hogy lemenjen a reklám, és nézhessék tovább az Amerika kapitánya 2. részét.

- Semmi – húzta el a száját kelletlenül a másik, és kezeit összefonta a mellkasa előtt, miközben arra összpontosított, hogy a tv képernyőjét bámulja, és még véletlenül se a bátyjára figyeljen. Ez zavarta a fiút, ugyanis azt hitte, hogy az elmúlt héten helyrejött kapcsolatuk után megint normálisan tudnak beszélgetni, úgyhogy ő nem adta fel ilyen könnyen.

- Ebony-val volt valami? – tárta szét a karjait tehetetlenül, mert másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy, mivel nem a lánnyal ment el a bálra, így rosszul érezte magát. Persze ő nem tudta azt mondani, hogy átérzi a helyzetét, hiszen neki szerencséje volt, és igent mondtak az elhívására, de azért próbált segíteni az öccsének.

- Nem. Most én voltam hülye – jelentette ki nemes egyszerűséggel testvére, mire neki majdnem leesett az álla. Bár szokta magát szidni és leszólni a fiú, nem nagyon emlékezett olyan alkalomra, amikor ennyire kirobbant volna belőle egy ilyen vallomás, úgyhogy meghökkenten eltátotta a száját. Riley-nak persze ezt a pillanatot kellett választania arra, hogy felé forduljon, úgyhogy egy tátogó halra hasonlító Alexszel találta szembe magát, de ahelyett, hogy megforgatta volna a szemét, hitetlenül felnevetett – Most mi van? Nem hiszel nekem? – szórakozott a másik, majd megcsóválta a fejét, és őszintén folytatta:

- Tényleg én voltam a hülye. Hagytam, hogy azt higgye, hogy nem bírom, és ezért teljesen jogosan ki is akadt rám. Csak most nem tudom, mit kéne mondanom neki – vonta meg a vállait kérdőn, majd tehetetlenül leengedte azokat. Látszott rajta, hogy zavarta a dolog, s mivel ennyire komolyan és őszintén nyilatkozott neki, el is hitte, mennyire kedvelheti Ebony-t. Bár ő nem sokat tudott a lányról, csak annyit, amennyit a nagy, közös, családi vacsorán elárult magáról, egy olyan lánynak ismerte meg, aki a vadóc külseje mögé rejtette a szerethető énjét. Nem volt az esete, de azt simán elhitte, hogy öccse az ilyen lányokat bírja. És úgy tűnt, hogy ezt az egyet nagyon is bírta.

- Szerintem először is az lenne a legjobb, ha bocsánatot kérnél tőle – tanácsolta a lehető legtürelmesebb hangon, és úgy, hogy a másik elhiggye, hogy csak segíteni akar neki, nem pedig kioktatni őt.

- Az nem olyan könnyű – sóhajtott fel Riley reménytelen tekintettel, majd zavartan beletúrt amúgy is kócos hajába. Még néhány másodpercig nem szólaltak meg, majd, mintha öccse örült volna a megmentésének, a film elkezdődött, úgyhogy kinyomta a „némítás” gombot, és újra a filmre fókuszált.

Alex bármennyire is próbált neki segíteni, nem nagyon tudott, hiszen nem volt még hasonló helyzetben. Ennek ellenére testvére biztosította felőle, hogy megfogadja a tanácsot, és igyekszik beszélni a lánnyal, nem kell többet szerelmi tanácsadót játszania. Így már ezen sem kellett tovább törnie a fejét, és úgy érezte, végre minden megoldódott, hiszen a Roxy-s ügyön sem kellett tovább morfondíroznia. Ugyanakkor a lánnyal kapcsolatban elhatározást is tett: ő akart lenni a lehető legjobb pasi a világon, hogy a másik semmiképpen se csalódhasson benne, és megadhassa neki mindazt, amit valóban érdemel.

Ezt már hétfőn is elkezdte, amikor szándékosan előbb kelt fel, hogy előbb érjen az iskola elé, és megvárja ott a lányt. Már csengetés előtt tíz perccel jártak, amikor attól kezdett félni, hogy Roxy esetleg már előbb megérkezett, ezért nem látta őt. Azonban ekkor észrevette a fekete szépséget, aki éppen testvérével, Thomasszal sétált az iskola bejárata felé. Mikor a lány és Alex tekintete találkozott, rögtön mindkettejük arcára széles mosolyog ült ki, míg Thomas csak megcsóválta a fejét.

- Azt hiszem, én most megyek, és hagyom, hogy a szerelmespár kettesben dorbézoljon – húzta az agyukat Thomas pimasz vigyor kíséretében, majd integetve elsétált, és bevetette magát a hömpölygő diákok áradatába.

Alex nem tudta, hirtelen mit mondjon, hiszen a pénteki bál óta nem is beszéltek, mégis boldog volt, hiszen végre megbizonyosodhatott a saját és a lány érzései felől is. Hiányzott neki Roxy a hétvégén, de nem azért, mert nem látta ezt a csinos teremtést, hanem hiányzott neki a mosolya, a nevetése és az, amilyen könnyedén el tudott vele beszélgetni. És most újra itt volt előtte a lány, és ennél többet abban a pillanatban nem is kívánhatott volna.

- Véletlen, hogy itt vagy az iskola előtt, vagy netán rám vártál? – tudakolta kislányosan Roxanne, és zavarában egyik éjfekete tincsét kezdte csavargatni az ujja körül. Annak ellenére, hogy most nem volt kiöltözve, még mindig sugárzott, bár valljuk be, a pénteki szerelésén már semmi nem tudott volna túltenni. Alex kedvelte azt a visszahúzódó, egyszerű lány stílusát is, de ő is vérbeli pasi volt, tehát a rövidebb darabok és az egyberuhák neki is jobban imponáltak.

- Netán rád vártam? – kérdezett vissza szórakozottan – Még szép, hogy rád vártam! – kérte ki magának vigyorogva, mire a lány is elmosolyodott, és arcán megjelentek a szokásos gödröcskék.

- Szóval, akkor ezután minden reggel így vársz rám? – kíváncsiskodott tovább a fekete szépség, és az érdeklődése mellett izgatottság is csillogott gesztenyebarna szempárjában.

- Ha szeretnéd – húzta el a másik orra előtt a mézes madzagot Alex, és élvezte ezt a kis játékot, azonban úgy tűnt, hogy ez nem volt Roxanne ellenére sem. Ő tettetetten gondolkozni kezdett, majd nagy hümmögések után kinyögte:

- Hmm, sokat gondolkoztam, de arra jutottam, hogy megengedem, hogy minden reggel így várj rám.

- Köszönöm. Örülök, hogy megengeded – vitte tovább a játékot ő is, majd színpadiasan meghajolt. Roxy nem tudott elnyomni egy felszabadult nevetést látva a fiú reakcióját, és vidám kacaja széles mosolyt varázsolt az ő arcára is.

- Jól van, elég a színjátékból! – lökte meg a lány a vállát gyengéden, hogy tudtára adja, hogy ő komolyabb dolgokról is szeretne beszélni. Alex nem tudta bánni ezt, hiszen azt is kedvelte Roxy-ban, hogy mellette komoly dolgokról is lehetett beszélgetni, amellett, hogy egyre gyakrabban is engedte el magát – Milyen volt a hétvégéd? – érdeklődött tágra nyílt őzike szemekkel, miközben fejével intett a bejárat felé.

Lassan el is indultak, így, miközben ő a válaszon gondolkozott, már bent is voltak, és a folyosókat kezdték róni. Hát, hogy milyen is volt a hétvégéje a lány nélkül? Unalmasabb, az biztos, de ezzel nem akarta kellemetlenebb helyzetbe hozni őt, úgyhogy csak mosolyogva felelt:

- Jó volt, köszönöm. És a tiéd?

- Az enyém is jó volt. És képzeld! Csináltam muffint, és hoztam neked, hogy meg tudd kóstolni! – lelkesedett fel a másik, és szeme csillogott az izgatottságtól és a vidámságtól. Gyorsan elő is halászott egy uzsonnás dobozt a táskájából, és kivett onnan egy csokis muffinnak tűnő sütit – Nutellás-banános muffin, a legújabb próbálgatásom, de szerintem egészen jól sikerült – büszkélkedett széles mosollyal, majd felé nyújtotta az édességet. Alex nem is habozott, egy másodperccel később már bele is harapott a muffinba, és meg kellett állapítania, hogy Roxy nemcsak a tanulásban, hanem a sütésben is jó volt. A két különböző íz nagyon jól passzolt egymáshoz, és különlegessé, de finomabbá tette az utóhatást.

- Hmm, ez nagyon jó! – bólogatott Alex, és elismerően pillantott a mellette sétáló lányra, akinek erre még szélesebb lett a mosolya – Miben nem vagy jó, te lány? – tette fel költői kérdésként, mire az említett egy másodpercre elpirult, majd tovább mesélt a hétvégéjéről. És nem volt semmi különös, semmi furcsa ebben a beszélgetésben sem, sőt a kapcsolatukban sem, de ő a lányt a maga természetességével, egyszerűségével és hétköznapiságával szerette meg. És nem is akart mást találni magam mellé.

A nap egy szempillantás alatt elröppent, és ez nagyban annak volt köszönhető, hogy a fiú a legtöbb idejét azzal ütötte el, hogy lopva Roxanne-re pillantgatott, vagy, ha nem volt a teremben, akkor pedig türelmetlenül várta a következő, megint együtt töltött órát. Hát, így ment már ez, hiszen fülig szerelmes volt, és nem tudott parancsolni a hormonjainak, amik túltengtek benne. Összességében azonban azt érezte, hogy nemcsak a heves érzések ragadják magával, és nemcsak azért vannak irreálisan boldog pillanatai, hanem tényleg úgy gondolta, hogy jó vágányon halad a kapcsolatuk. A kapcsolatuk, amelyet ő egy még magasabb szintre akart hozni.

- Hazakísérhetlek? – kérdezte biztos, ami biztos alapon a nap végén, amikor kifelé tartottak az iskolából, és már Helen és Dave párosától is elköszöntek. Barátaik előtt természetesen nem tudták titkolni, hogy elcsattant az első csók a pénteki bálon, ugyanis elmondásuk szerint az arcukra volt írva, hogy megtörtént, és már abba a fázisba léptek, amikor látszik rajta, hogy egy párt alkotnak. Bár itt egy pillanatra kellemetlen csend húzódott, hiszen ők ketten még nem beszélték meg személyesen, hogy most tényleg úgy állnak –e, mint pasi és barátnő, ezért is akart Alex lépni.

- Persze – egyezett bele rögtön a lány, és hálás mosollyal pillantott rá.

- Lehetne egy kérdésem? – tudakolta összeszedve minden bátorságát a fiú, és igyekezett a lehető leghatározottabbnak és legmagabiztosabbnak tűnni. Ha már el tudta őt hívni a bálba, és, ha már megcsókolta, akkor ott volt a következő fokozat is: az első randi.

- Persze. Mi az? – vonta össze a szemöldökét kérdőn Roxanne, aki mit sem sejtett arról, hogy ő mit forgat a fejében. Nem sok randira hívást kellett életében elintéznie, úgyhogy a szokásos zavarodottság és bizonytalanság kerítette hatalmába, de ahogy a lány melegen csillogó szempárjába nézett, mindezek elpárologtak, és feltette a kérdést:

- Elhívhatnálak egy igazi randira? – bukott ki belőle olyan visszavonhatatlanul, hogy ezt már nem tudta volna visszaszívni, de nem is akarta. Csak a másik reakcióját figyelte, aki először nem is akarta elhinni, amit hall, azután azonban megejtett egy apró mosolyt, és aranyosan rábólintott a dologra.

- Igen, igen, persze – bólogatott minden egyes szóra, és leplezni sem tudta boldogságát. Csak úgy sugárzott a vidámságtól, a lelkesedéstől, és látszott rajta, hogy teljes mértékben jól érzi magát. Alex pedig büszke volt magára, hogy ezt ő váltotta ki belőle – De akkor cserébe én is kérdezhetek valamit? – pillantott rá félénken, miközben egy újabb utcán kanyarodtak be, és már ő is tudta, hogy közelednek a Collins família házához. Annyi baj legyen, az elhívás már megvolt, most már csak a lány kérdése volt hátra.

- Igen, persze. Nyugodtan kérdezz, amit szeretnél! – tárta szét a kezeit beleegyezően, hiszen tudta, hogy minden kapcsolat alapja a bizalom és az őszinteség, úgyhogy nem lett volna képes rejtegetni semmit Roxanne elől.

- Akkor mi most… egy pár vagyunk? – hezitált néhány másodpercig, mielőtt kimondta volna a ’pár’ szót, és tágra nyílt őzikeszemeit bevetve várta a választ. Tudta, hogy minden kapcsolatban eljön az a pillanat, hogy tisztázzák az ilyen kérdéseket, és még jobb is, hogy megteszik, mintha meg se kérdeznék egymást, csak alapvetőnek gondolnák a helyzetet. Alex azonban nem tudott elnyomni egy mosolyt, hiszen Roxy olyan kislányosan és félénken kérdezett rá, mintha azt várta volna, hogy menten szakít vele, ha felteszi ezt a kérdést.

- Igen. Most már hivatalosan is a barátnőm vagy, és én pedig a te pasid – felelte a lehető legegyértelműbben, hogy még véletlenül se legyen félreértés. Amúgy is, mit kellett volna ezen még ragozni? Már hazakísérte a lányt, a bálra is együtt mentek, megvolt az első csók, és most lesz az első randi. Eddig a pillanatig csak a hivatalossá tétel hiányzott, de most már az sem.

- Akkor, pasim, holnap találkozunk! – állt meg a fekete szépség a Collins família háza előtt, és a szokásos vidám mosolyával ajándékozta meg a fiút, aki ennél büszkébb már nem is lehetett. Nem arra volt büszke, hogy Roxy rákérdezett a dologra, hanem arra, hogy ilyen közvetlenül kiejtette a száján azt a szót, hogy ’pasim’. Ez iszonyúan jóleső érzéssel töltötte el, úgyhogy ha tudott volna repülni, akkor biztos, hogy a fellegekben járt volna.

- Igen, barátnőm – köszönt el ő is, pedig esze ágában sem volt onnan hazamenni, nem hogy egyetlen lépést is tenni. A lány is úgy tűnt, mintha akaródzott volna valami mást mondani, de végül nem tette meg, csak lassan elkezdett felpipiskedni a fiúhoz, aki közelebb hajolt hozzá, és ajkaik megint összeértek.

Ez már egy határozottabb és magabiztosabb csók volt, Alex mégsem tudott betelni vele. Kíváncsian várta már, milyenek lesznek a következők.

RILEY

Talán most volt az első olyan alkalom, hogy igazán nem akart hétfőn iskolába menni. Na, nem mintha nem játszotta volna el ezt minden egyes hétfőn, hiszen utált suliba menni, de most nem a hordákba verődött kockák, az agyalágyultabbnál agyalágyultabb focisták vagy éppen az idegesítően viháncoló pompon lányok, hanem a vörös ciklon miatt. Nem akart szembenézni a haragjával, és abban sem volt biztos, hogy egyáltalán szembe akart nézni vele, mert tuti elszégyellte volna magát előtte.

Annyi igaz volt, hogy nem nagyon értett a lányokhoz, hiszen már kicsi kora óta inkább cukkolta őket, mintsem hogy jól bánt volna velük, de az ő személyisége eleve mérföldekkel messzebb volt, mint az úriember fogalma. Közelében sem volt egy úriembernek, és ezzel ő is teljesen tisztában volt, de azt gondolta, hogy a tettei elegendőek ahhoz, hogy Ebony rájöjjön, hogy bírja őt. De úgy tűnt, nem voltak elegendőek. Komolyan, a csajoknak miért kellettek a szavak is? Pff, nem értette őket, mégis egész hétvégén olyan rosszul érezte magát, hogy most már nem akart menekülni a bocsánatkérés elől.

A szokásosabbnál morcosabb és zavartabb hangulatban sétált be az iskolába, és laza csávóként próbált végigsétálni a folyosón, ám a torkát szorongató csomó csak nem akart eltűnni onnan. Ezt pedig tetézte még az is, hogy Will felbukkant mellette a folyosón, és rögtön hozzácsapódott. De szó szerint, ugyanis haverosan átkarolta Riley vállát, és úgy kezdett el magyarázni.

- Cső, haver! Na, mizu? Sikerült túltenned magad az év legförtelmesebb bálján? – kíváncsiskodott szórakozottan, és már megint nem tudta letörni a lelkesedését az, hogy ő valószínűleg úgy nézett ki, mint egy érzelmileg nulla felmosórongy.

- Nem tudom, hogy azon valaha is túl tudnám tenni magam – húzta el a száját rosszkedvűen, és most nem a bál minőségére utalt, bár az is övön aluli volt, hanem természetesen Ebony-ról volt szó.

- Na, jól van, Riley O’ Neill! Ha nem dobódsz fel tíz másodpercen belül, akkor tuti, hogy felpofozlak! – fenyegette meg szigorúan haverja, mire ő megforgatta a szemét.

- Mit szeretnél? Mosolyt? Ilyet? – húzta széles mosolyra a száját, amiből valószínűleg egy kelletlen vicsor lett, és ez leszűrhető volt Will reakciójából is. A srác úgy felnevetett, hogy a mellettük elsétáló emberek azt hitték, hogy megkattant, vagy valamit beszívott, mert úgy röhögött, mint egy fuldokló majom.

- Ne, ne, ne, csak ezt ne! – mutogatott hevesen a kezeivel, és próbálta leállítani Riley-t, aki elégedetten elvigyorodott. Bár még mindig rosszul érezte magát, és érezte, hogy lassan közeledik a pillanat, amikor tényleg bocsánatot kell kérnie, mégis most egy fajta vihar előtti csendet érzett – Na, jól van, mi a helyzet? Bocsánatot kértél már Ebony-tól? – csapott a lecsóba haverja rögtön, és rejtegetni sem akarta kíváncsiskodó énjét. Mégsem az a fajta csávó volt, aki feleslegesen ártotta bele magát mások életébe, hiszen a haverjaként megérdemelte, hogy ilyenekről tudjon. Amúgy is, rajta és a bátyján kívül nem tudtak a kapcsolatukról. Upsz… vagy mégis? Végül is Madison már tudott, úgyhogy ezzel a kör megint bővült. Hát, ez van.

- Nem. Úgy nézek ki, mint aki igen? – kérdezte felfonva a szemöldökét, de úgy gondolta, teljesen jogos a reakciója, hiszen nem nézett volna ki így, ha már bocsánatot kért volna.

- Akkor sok sikert! – mutatta fel hüvelykujját lelkesedését kifejezve Will, és bátorítóan megveregette a fiú vállát, éppen, amikor besétáltak a terembe. Riley tekintete gyorsan végigsiklott a helyiségben ülőkön, és éppen megkönnyebbült volna, amikor észrevette a szokásos helyén ülő Ebony vörös hajzuhatagát. Hirtelen nem is tudott tovább sétálni, azonban haverja taszította rajta egyet, úgyhogy sikeresen a lány mellett kötött ki.

Először csak zavartan beletúrt a hajába, majd mivel a másik még így sem figyelt rá, csak a telefonja pötyögésébe merült bele, ezért megköszörülte a torkát, hogy magára hívja a figyelmet. A vörös veszély így sem pillantott fel, csak továbbra is egy sms írásába merült, ezért a fiú nem tudta, hogy direkt nem akar neki nagyobb figyelmet szenteli, vagy tényleg nem vette észre őt. Nem tehetett mást, leült a lány padja előtt lévő padhoz, és hátrafordult a széken, hogy szembekerülhessen vele. Erre már Ebony is felkapta a fejét, de inkább ingerülten, mintsem neheztelve nézett rá. Riley már éppen nyitotta volna a száját, amikor a másik közbeszólt.

- Riley, ne most, kérlek! – kérte a fiút türelmesen, de hangja fáradt volt, és úgy nézett ki, mint, aki egész hétvégén nem aludt sokat, ugyanis szemei alatt sötét karikák húzódtak. Nyúzottnak és erőtlennek tűnt, olyasvalakinek, aki most vesztett el egy csatát. A fiú rögtön magát okolta, pedig fogalma sem volt róla, hogy a viselkedése ilyen reakciót válthat ki belőle.

- Miért? Azt sem tudod, mit akarok mondani – kérte ki magának, mégsem akart erőszakos vagy durva lenni, csupán érdeklődő.

- Tudom, de akkor sem.

- Tudom, hogy a bálon hülye voltam, és tényleg lépnem kellett volna, de most itt vagyok, és éppen lépni akarok. Most viszont nem vagy kíváncsi? Hát, bocsi, de nem értelek – csóválta a fejét értetlenül, hiszen azt várta volna, hogy a lány legalább meghallgassa, főleg, hogy olyan nagyon kikelt magából a pénteki bálon. Azután az este után azt hitte, hogy repesve fogja várni, hogy ő mikor tesz vallomást, és, ha nem látta volna, éppen most akarta megtenni. Mégsem érdekelte? Hát ennyire berághatott rá?

- Nem veled van a baj, Riley – bökte ki Ebony nagy nehezen, és, amikor végre a fiú szemébe nézett, végtelen szomorúságot, ugyanakkor felháborodást vélt felfedezni benne. Megint egy olyan oldalát mutatta, amit eddig ő nem látott. Most mégsem örült ennek az újdonságnak, sokkal inkább megijesztette a látvány.

- Akkor nem értem.

- Csak hagyj magamra, kérlek – szólalt meg újra, most már türelmetlenebbül, de még magához képest mégis kedvesen. Gyorsan körbenézett a teremben, és valószínűleg barátnőjét várta, aki azonban addig még nem érkezett meg. Riley-nak tehát volt még egy kis ideje, hogy kiszedje belőle, mi a gond.

- Nem! Ha valami baj van, mondd el, és próbálok segíteni – tért át másik módszerre, hiszen legutóbb is csak akkor tudta szóra bírni a lányt, amikor mellette maradt, és elkezdett beszélni magáról. Most azonban nem tudta, mit mondjon, és ezt talán még mindig a torkát szorongató csomó és a szívét elfogó kételyek tették.

- A fenébe is! – szakadt ki a lányból ingerülten – Az sem biztos, hogy pár hónap múlva látni fogjuk egymást, miért kell neked most hirtelen ilyen rendesnek lenned? – kelt ki magából dühösen, és szeme izzott a tehetetlenségtől és reménytelenségtől.

- Miért? Mi az, hogy nem biztos, hogy látjuk egymást? – ragadt le az első mondatnál, és elengedte a füle mellett az utóbbi dicséretet, csak az visszhangzott a fejében, hogy nem biztos, hogy látni fogják a vörös ciklont.

- Hagyjuk! – intett a fiúnak véget vetve a beszélgetésnek, ugyanis barátnője, Scarlett megjelent a színen, és ketten elhessegették onnan a fiút.

Riley azonban nem tudta, mit tegyen. Köpni-nyelni nem tudott a hallottak után, hiszen akkor valószínűleg nem vele volt gond, hanem valami sokkal nagyobb dologról volt szó. Nem tudott először mire gondolni, de a tény, hogy Scarlett barátias öleléssel üdvözölte Ebony-t, amit eddig soha nem látott a kettősüktől, biztosította afelől, hogy komoly dologról lehet szó.

A vörös ciklon egész nap hűvösen viselkedett vele, és akárhányszor megpróbált vele beszélni, mindig elküldte, vagy éppen a barátnője segített neki ebben. Fogalma sem volt, mi lehet a helyzet vele, esetleg elköltöznek? Vagy micsoda? Ez volt az egyetlen ésszerű válasza arra, hogy néhány hónap múlva már nem is láthatják egymást. Mégis… rossz érzés fogta el ezt hallva, hiszen nem akarta, hogy a lány elmenjen. Talán kellett ez a vallomás ahhoz, hogy fejbe kólintsa a tény, hogy nem szerette volna, ha a csaj nincs a közelében. Nagyon nem. Nemcsak azért, mert nem lett volna kit cukkolni, mert nem lett volna, aki fejbe csapkodja, beszól neki, húzza az agyát, elfut előle, hogyha üldözni kezdi, vagy, akivel őszintén, gátlások nélkül bármiről lehet beszélni, és, aki tényleg megérti, és elfogadja őt olyannak, amilyen ő valójában.

Nem hagyhatta hát, hogy Ebony ilyen patthelyzetben hagyja, úgyhogy a nap leteltével, amikor a vörös ciklon kiment az iskolából, és elköszönt barátnőjétől, nem engedte, hogy a lány visszautasítsa. Ruganyos léptekkel behozta a köztük lévő távolságot, és a másik mellé lépett, aki először nem szólt semmit, majd, miután látta, hogy több métert is követi, megállt, szembefordult vele, és fáradtan kijelentette:

- Nem szeretnék veled beszélni – csúsztak ki a száján a szavak, amik nemcsak, hogy megsértették a fiút, hanem meg is sebezték.

- Mi a baj? – hagyta inkább az előző mondatot, hiszen mindketten jobban jártak, ha a fiú nem kezdett el dühbe gurulni, ugyanis annak nem lett volna jó vége. Ehelyett ő nem adta fel a dolgot, csak ki akarta deríteni végre, hogy mit jelentenek a csaj titokzatos szavai, és miért viselkedik így vele.

- Jó, ha nagyon tudni szeretnéd, legyen! – szólt dühösen, és ingerülten fújtatott egyet. Körbenézett maga körül, mintha attól félt volna, hogy valaki meghallja őket, majd kezeit összefonta a mellkasa előtt, és egyenesen a fiú szemeibe nézve folytatta: - A szüleim elválnak. Péntek este érkeztek haza, és most azon megy a vita, hogy kinél maradjak. Az apámnál, aki Kínába költözik a cég miatt, vagy anyámnál, aki itt marad, mert új állást kapott – vallotta be egy szuszra, majd jégkirálynős tekintettel, szinte rezzenéstelen arccal várta Riley reakcióját, aki hirtelen meg sem tudott szólalni.

Gondolatban jó erősen fejbe csapkodta magát, amiért azt hitte, a csaj egyszerűen csak vele nem szeretne beszélni, hiszen hallotta, hogy ő ehhez a problémához képest csak egy kelletlen kis bolha volt. Annak ellenére, hogy az ő szülei nem váltak el, megértette, milyen költözni, és a régi barátokat, a régi környezetet maga mögött hagyni, ám azt nem, hogy mennyire viselhet meg egy 16 éves lányt egy ilyen családi kapcsolat szétrobbanása. Ebony azonban vitathatatlanul úgy tűnt, hogy nagyon rosszul viselte az egészet, és nemcsak azért, mert erőtlennek és fáradtnak tűnt, hanem azért is, mert úgy viselkedett, mint, aki felkészült már a legrosszabbra. A mindig határozott lány, aki úgy tűnt, soha nem adja fel a küzdelmet, és mindig övé az utolsó szó joga is, most legyőzött volt, és szomorú. Végtelenül szomorú.

- Neked nincs is beleszólásod?

- Nincs. Persze, hogy nincs! 18 éven aluli vagyok, úgyhogy még a törvényes képviselőmnek kell erről döntenie, illetve annak, aki ezután a törvényes képviselőm lesz – magyarázta fájdalmas és keserű éllel a hangjában, és látszott rajta, hogy nem sokat bír már ki könnyek nélkül. Egyre szaporábban kezdte venni a levegőt, egyre gyorsabban nyelt, és már el is indult, hogy távolabb legyenek az iskolától. Riley csak követte őt, egészen addig, amíg néhány utcányira az épülettől, egy kisebb parkban meg nem álltak, és Ebony le nem ült oda egy padra. A fiú lassan foglalt helyet mellette, várva az elutasítást, ami végül nem érkezett meg.

- Sajnálom. Nem tudtam róla – nyögte ki őszintén és komolyan, végig a lány csillogását vesztett gesztenyebarna szempárjába nézve, ami kezdett megtelni könnyekkel. Először csak egy kristálytiszta csepp kezdett lefolyni az arcán, amit azonban makacsul letörölt, azonban a többit nem tudta, vagy talán nem is akarta megállítani.

A fiú néma maradt, hiszen soha nem látta így őt, és nem is tudta, hogyan kezeljen egy síró lányt. Mégis, valószínűleg más csaj esetében elmenekült volna, és kifakadt volna, miért játszik bőgőmasinát előtte, amikor az előző percekben még teljesen jól volt, de Ebony-nál ezt nem tudta megtenni. Az ő érzéketlen szíve is összeszorult a látványra, és hirtelen ötlettől vezérelve elővett egy zsebkendőt a nadrágja zsebéből, ami szerencsére még nem volt használt, és a lánynak nyújtotta, aki szipogva el is vette.

- Utálom a szüleimet. Miért kell ezt csinálniuk? Nem akartam, hogy szétmenjenek, bárhogyan is viselkedtek velem! És most nemcsak magukat, hanem engem is belerántottak ebbe! De miért? Miért pont most? – fakadt ki egyszerűen dühösen, szomorúan és tehetetlenül. Annyiféle érzés keveredett az arcán, hogy nem lehetett volna megmondani, pontosan mit is érez. Tettei azonban jobban elárulták: sírása fokozódott, könnyei szinte versenyt vívtak, úgy csorogtak le az arcán, míg teste remegett a sírástól. Úgy tűnt, mint, aki nem fogja ezt abbahagyni sokáig, ezért Riley késztetést érzett rá, hogy valahogyan felvidítsa, mosolyt csaljon az arcára, vagy legalább megnyugtassa őt. Mégsem tudta ezt tenni, hiszen ez egy olyan helyzet volt, amelyen ő nem segíthetett. A fenébe is, de miért kellett ennek történnie? Nemcsak a lány volt maga alatt, hanem ő is! Nem akarta őt elengedni, nem akarta, hogy a vörös ciklon elmenjen, hiszen kedvelte őt! Argh, miért, miért és miért?

Míg saját magát is próbálta megnyugtatni, kezei automatikusan a lány felé mozdultak, és végül maga felé fordította Ebony-t, hogy megölelje őt. Nem tudta, jobb lesz –e ezzel a helyzet vagy sem, de a filmekben mindig ezt látta, és most neki is jól esett magához ölelni a vörös ciklon most kicsinek, erőtlennek és puhának tűnő testét. Már az sem zavarta, hogy a könnyei átáztatták a pólóját, hiszen, ha a lány ezzel jobban érezte magát, még ha csak egy kicsivel is, ő akár egész nap képes lett volna ölelni őt.